Egyre kevesebb időt töltünk együtt, miközben folyamatos kapcsolatban állunk a világgal. A rohanás, a bizonytalanság és a digitális eszközök láthatatlanul alakítják át családi kapcsolatainkat. De mi történik a lélekkel és a testtel, ha hiányzik a valódi jelenlét, az érintés és az érzelmi biztonság? Dr. Tallian Cristian pszichiáterrel az elszakadás következményeiről és az újrakapcsolódás lehetőségeiről beszélgettünk.

– Mit tapasztalsz: miért lett ennyire kevés az együtt töltött idő a családokon belül?

– A válasz szerintem egyrészt a mindennapi létbizonytalaságban keresendő. Szinte állandóan változóban lévő életünk miatt elvesztettük a holnap bizonyosságát és ezzel együtt a stabilitás nyugalmát. Következésképpen nagyon sokan arra irányítják figyelmüket, energiájukat, hogy valahogy biztosítsák a jövőjüket és így kevesebb idő jut az emberi kapcsolatok ápolására, lelki szükségleteink kielégítésére. Ők azok az embertársaink, akik egyfajta „túlélő” módban élnek. Egy másik magyarázat azoknak a tevékenységeknek a megjelenése, amelyek szó szerint helyettesítik az együtt töltött időt a különféle digitális eszközökkel. Ezek használata kialakít egy hamis érzetet, miszerint kapcsolatban állunk számos ismert vagy kevésbé ismert emberrel, és ennek folyományaként csökken a valódi, fizikailag is közösen megélt idő iránti igényünk.

– Hogyan hat a rohanás a kapcsolatok minőségére, nem csak a mennyiségére?

– Személyes és szakmai tapasztalatom azt mutatja, hogy felszínessé váltak a családon belüli kapcsolatok. A korábban említett okok miatt a szülők gyakran alig beszélgetnek gyermekeikkel, illetve egymással is gyakorta csak futó érintkezések, a mindennapi szükségletek kielégítésére irányuló kommunikációban merül ki a kapcsolatuk. Elég sokszor tapasztalható meg az a jelenség, hogy minden egyes családtagnak megvan a saját, szinte teljesen különálló élete. Hosszú távon azonban ez megviselheti a családi kohéziót olyannyira, hogy szakadáshoz is vezethet (válás, otthontól való hosszasabb távollét). Itt kell megemlíteni, hogy a mai társadalom nem kedvez a családon belüli kapcsolatok elmélyítésének, hiszen valóban sok olyan tényező van manapság, ami elvonja az erre szánt időt. Éppen ezért tudatosan kellene átadni, hogy már a kisgyermeknek is legyen fogalma arról, valójában milyen egy igazi emberi kapcsolat.

– Lehet-e valaki magányos úgy, hogy közben családban él?

– Természetesen. Több évi házas élet után is előfordulhat, hogy a házastársak már nem találják a közös hangot, már nem sikerül megélni az együvé tartozás érzését, ami idővel akár a teljes elszigetelődéshez, vagy a párhuzamos életek kialakításához vezet. Ilyen állapotban sokáig működhet egy család, amíg valamelyik félnek nem lesz elege és változtatni akar. Persze nem egyszerű ebből a státuszból helyrehozni az eredeti kapcsolatot és nagyon gyakran ezt nem sikerül véghezvinni, főleg komoly elköteleződés és külső segítség hiányában.

– Milyen érzelmi hiányok jelennek meg, amikor nincs valódi jelenlét?

– Erre a kérdésre nagyon sok lehetséges válasz van, hiszen érzelmi igényeink, valamint a kapcsolatoktól elvárt lelki szükségleteink is egyéni változatosságot mutatnak. Ha nagyon leszűkítjük a palettát, alapvető fontosságú a szeretet és a törődés, amelyek már a korai életszakaszokban megteremtik azt a biztonságérzetet, ami nélkül nincs egészséges érzelmi fejlődés. Az egymás életében való jelenlét tulajdonképpen azt kellene kifejezze, hogy szeretetteljes törődéssel figyelünk társunkra. Ennek hiánya megingathatja érzelmi biztonságunkat és ha tartós hiányról van szó, az elmagányosodás érzését okozhatja, vagy akár depresszió, szorongás kialakulásához is vezethet.

– Hogyan hat ez a gyerekek önértékelésére és biztonságérzetére?

– Az érzelmi biztonság elsődleges fontosságú, enélkül nem alakulhat ki a lelki egészség. Ha figyelemmel követjük egy olyan gyermek fejlődését, akinél hiányzott az érzelmi biztonság, azt tapasztalhatjuk, hogy később nem tud kialakítani normális kötődést, még akkor sem, ha lenne arra alkalmas társa. Szinte minden esetben jelentkezik az önértékelési zavar, egyfajta kisebbségi érzés, hajlamos lesz a szorongásra, nem ritkán viselkedési zavaraival okoz gondot saját magának és a környezetében élőknek. Súlyosabb esetekben, amikor a problémák elhúzódnak vagy nem sikerül időben megoldani őket, megjelennek az önsértések, illetve az öngyilkossági gondolatok, próbálkozások.

– Felnőttként hogyan mutatkozik meg az érzelmi elszakadás, akár tünetekben is?

– Szintén egyéni megélésként, számos formában és intenzitásban jelentkezik az elszakadás érzése. Nagyrészt a lelki sajátosságaink –  amelyek mint láttuk már gyermekkorban kialakulnak – határozzák meg az érzelmi eltávolodás következményeit. Ha egy természetes igénynek a hiányos kielégítéséről van szó, előbb-utóbb mindenképp lesznek pszichés tünetei, legfőképp szorongásos tünetek. Érthető, hiszen az érzelmi biztonságot veszíthetjük el, azt a támaszt, amit a társunk jelent számunkra.

– Milyen módon reagál a test arra, ha tartósan hiányzik a kapcsolódás?

– Ilyenkor a test-lélek egységének bizonyítékául szolgálnak azok a tünetek, amelyeknek figyelmeztető szerepük van: különféle fájdalmak (fej, hát, végtagok), fizikai gyengeség, étvágytalanság, emésztési zavarok, légzési vagy szív- és érrendszeri zavarok, idegrendszeri tünetek: szédülés, zsibbadás, alvászavar stb. Általában az a szerv reagál, amely érzékenyebb a lelki változásokra és amely az egyén „gyenge pontja”. A kapcsolat helyreálltával ezek a tünetek megszűnnek.

– Miért maradhat az idegrendszer állandó készenléti állapotban?

– Az állandó készenléti állapot a szorongó ember jellemzője, mivel tapasztalatai és elvárásai szinte kizárólag arról szólnak, hogy valami rossz fog történni. Az érzelmi biztonság hiánya egy kapaszkodó nélküli életet jelent számára, tehát megfosztja őt a lehetséges segítségtől.

– Hogyan jelenhet meg mindez feszültségként, alvászavarként vagy kimerültségként?

– Egy hosszan tartó készenléti állapot felőrli a szervezet alkalmazkodóképességét, ami óhatatlanul a testi és lelki tünetek súlyosbodásához vezet. Először működésbeli zavarok, később már szervi érintettség is megjelenhet. A feszültség érzése jelzésértékű, a szorongás korai stádiumában jelentkezik, ilyenkor érdemes segítséget kérni, mert később már állandósulhatnak a pszichés tünetek, illetve szervi elváltozások is észlelhetőek.

– Miért alapvető szükséglet az érintés már csecsemőkortól?

– A testi érintés az anya-gyermek kapcsolat talán legelső és legfontosabb eleme. Gondoljuk el, mi történik a méhen belüli élet során: a magzat érzékszervei még fejletlenek, főleg a testét borító bőr az, amelyik közvetlen kapcsolatot biztosít a környezettel (ami számára az anyja testét jelenti). Lényeges tudnunk azt is, hogy a bőrnek és az idegrendszernek közös embriológiai eredete van, ezért sem véletlen, hogy a bőrt a legnagyobb érzékszervünkként szokták jellemezni. Tehát az érintés valójában már születésünk előtt „aktiválódik”,hogy aztán fontos szerepet töltsön be a későbbi kapcsolatteremtések során. Számos kísérlet bizonyítja az érintés pótolhatatlan funkcióját, de talán a legbeszédesebb az, amikor a síró csecsemőt ölébe veszi az édesanyja és ez pillanatok alatt megnyugtatja a gyermeket. Élettani magyarázata is van az érintés hatásának, mégpedig a különböző hormonszinteknek a befolyásolása (oxitocin, kortizon, dopamin, szerotonin), amely elősegíti az idegrendszer kiegyensúlyozott működését.

– Mi történik a lélekben és a testben, ha az érintés ritkává válik?

– Ha az érintésre, mint testi-lelki egészségünk alapvető szükségletére gondolunk, akkor a megvonásának feltétlenül lesznek negatív következményei. Azon személyek esetében, akik hamarabb megszokják az érintés hiányát felléphet a fásultság, az érzelmi elszegényedés, elsivárosodás. Megjelenhetnek viszont komolyabb tünetek is, a már említett depresszió tárházából (szomorúság, motiváció hiánya, érdektelenség). A testi tünetek általában utólag jelentkeznek és akár az immunrendszer elégtelensége is az egyik lehetséges szövődmény lehet.

– Miért nem „gyengeség” az ölelés, hanem erőforrás?

– Az ölelésnek igen hangsúlyos szerepe van érzelmeink kifejezésében hiszen több mint egy egyszerű érintés, a feltétlen elfogadást, támaszt, szeretetet hivatott kifejezni. Krízishelyzetekben egy segítő személytől kapott ölelés (barát, rokon, terapeuta) több órás beszélgetéssel lehet egyenértékű. Mivel – általában – pozitív érzelmet közvetít, sokkal hitelesebb lehet mint a szóbeli támogatás, feleleveníti a gyermekkorban tapasztalt testi érintés nyugalmat és biztonságot adó hatását. Rendszerint azok a személyek szokták gyengeségnek tartani, akik kevésbé tudják kifejezni érzelmeiket, vagy akik gyermekkorban egyáltalán, vagy csak ritkán kaptak ölelést.

– Miért szokunk le az érintésről családon belül?

– A már említett érzelmi eltávolodás és a „pótcselekvések” megjelenése (digitális eszközök használata, párhuzamos tevékenységek megjelenése), illetve a családtagok elszigetelődése felelősek leginkább a családon belüli érintések csökkenéséért. Mivel az érintés egy alapvető szeretetnyelv, ezért lényeges, hogy már a szülők kapcsolatának kezdetén kialakuljon a fizikai kontaktus szokásrendszere (beleértve az ölelést is), amely majd átadódik a gyermekeknek, biztosítva az érzelmi kifejezés folytonosságát.

– Hogyan válik az ölelés „sietőssé” vagy formálissá?

– Amikor „nyugtató”-nak használjuk az ölelést, azaz egy tartalomtól kiüresített rutinműveletnek, amivel azt fejezzük ki, hogy nem kell aggódni, nem változott meg a kapcsolatunk, de valójában ennek az ellenkezője igaz. Ilyenkor az ölelés elveszíti valódi szerepét és csak a felszínes kommunikáció egyik eszköze lesz.

– Mit üzen egy érintés nélküli kapcsolat – kimondatlanul?

– Az érintés eltűnése egy kapcsolatból lehet önkéntelen, lassú folyamat, amely az elhidegülés testbeszéd általi kifejezése, de lehet szándékos is, amikor – szintén a viselkedés nyelvezetében megjelenítve – válasznak szánják egy konfliktusos helyzetben. A fizikai kontaktus megvonása az egyik legkoraibb jele lehet két ember eltávolodásának, mert kézenfekvőbb, mint a szóbeli megoldása a kapcsolati problémának.

– Hogyan lehet újratanulni az érintést és a jelenlétet?

– Lényeges először megérteni az érintés szerepét és tudatosan használni a mindennapokban. Persze akkor lesz hatásos, ha természetes igényből fakad és őszinte odafigyeléssel próbáljuk visszahozni a kapcsolatba. Ha csak a kezdeményező fél érzi szükségét, valószínűleg kevéssé lesz sikeres a próbálkozása. Tehát a többi kommunikációs módszerhez hasonlóan az egymás szükségleteinek ismerete és tiszteletben tartása, illetve összehangolása elengedhetetlen az érintés újratanulásához.

– Milyen apró, de rendszeres gesztusok hozhatnak változást?

– Általában segíteni szokott, ha felidézzük a kapcsolat elején használt érintési formákat, nem kell feltétlenül újakat találni. Az előbb említett egymásra figyelésnek kulcsszerepe van ebben a folyamatban, hiszen társunk megismerése a cél. Ha érdemi változást szeretnénk elérni, egy olyan viszonyra kell törekedni, amelyben mindkét fél megtalálja az érzelmi biztonságot és ebben fontos szerepe van a közösen kialakított szokásoknak.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik érzik a hiányt, de nem tudják, hol kezdjék?

– Tisztázni kell honnan származik a hiányérzet, mi az, ami valójában hiányzik és mit lehetne tenni ennek a hiánynak a megszüntetéséért. Gyakran már ezekre a kérdésekre sem könnyű válaszolni. Ilyenkor a külső segítség rávilágíthat pár kapcsolati tényezőre, amelynek fontos szerepe lehet a helyzet kialakulásában. A megoldás nem mindig jelenti az eredeti állapot visszaállítását, lehetséges, hogy egy minőségében új kapcsolat fog kialakulni, amelynek viszont mindenképp egy komfortosabb, lelki nyugalmat biztosító kapcsolatnak kell lennie.