„Az erdélyi diákszínjátszás él, és ez nagyszerű dolog”
A diákszínjátszás olyan értékek közvetítője, amit másképp nehéz átadni — vallja Pataki Enikő, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatónője, aki szerint a Szatmárnémetiben novemberben megrendezett országos fesztivál azt bizonyítja, hogy az erdélyi diákszínjátszás él, és ez nagyszerű dolog. Fehér Imola interjúja.
— Régi szálak fűznek a színjátszáshoz; tudom, hogy a szíved csücske. Netán te is tagja voltál diákként egy színjátszó körnek?
— Valóban nagyon régi kötődés az enyém. Az iskolánkban nem volt annak idején színjátszókör, de voltak jó diákelőadások, amelyeket a magyartanárunk, Gyulafalvi Marika néni irányított. Jó magyaros voltam, és nagyon szerettem a tanárnőt is, miatta lettem magyartanár. Nagyon sokat kaptam tőle, a színház és a diákszínjátszás szeretetét. Emlékezetes maradt számomra az általános iskolai évekből az Este a fonóban előadás, a Benedek Elek életéről szóló darab. Később, a középiskolában az iskola könyvtárosa, Pataki Magda néni is csatlakozott a csapatunkhoz. Vele készítettünk egy tavaszról szóló versmontázst, jelenteket az Ember tragédiájából. Kedves emlékem maradt a Karinthytól szóló összeállításunk is, annak a szövegkönyvét már javarészt én írtam. Mert szerettem ugyan szerepelni is, de jobban szerettem a másik oldalát: a szövegek, darabok keresését, szövegkönyv összeállítását, a színre vitel izgalmát. Nagyon jó társaság volt a mienk, az osztályban mindig történt valami, és ezeket aztán alkalmanként, „görbe tükörként” jelenetté gyúrtam, és bemutattuk év végén a szülőknek. Ezeket a próbákat imádtuk. A tanárnő megnézte ugyan a szöveget, de hagyta, hogy egyedül hozzuk össze. Nagyszerű tanulási folyamat volt emberi kapcsolatokból, egymásra hangolódásból. Volt olyan alkalom, hogy még a főpróbán se tudták az osztálytársaim a szöveget — fél órával az előadás előtt, és természetesen őrületbe kergettek vele — de az előadáson hatalmasat improvizáltak, és mi jobban szórakoztunk, mint a közönség. Tizenegyedik osztályos korunkba az évet két hónap gyakorlattal kezdtük, ami lényegében azt jelentette, hogy a fiúkat elvitték a Motru-i bányákhoz, a lányok mezőgazdasági munkát végeztünk. A végére zenés darab született — akkor rockoperának nevezték, kicsit sem kevés önbizalommal osztálytársaim, akik ennek írói, dalszerzői voltak, elsősorban a fiúk, mert ott, a Motrun, a barakklétben született — Karok és karók volt a címe. Életre szóló élmény és kaland volt.
— Mikor kerültél igazán közel a színjátszáshoz? Mi volt az a pillanat, amikor érezted, hozzád szól, aktívan részt vennél, gyerekekkel is színpadra vinnél egy darabot?
— Olyan sokat kaptam iskolásként a diákszínjátszástól, hogy tanárként első perctől kezdve számomra a tanítás legfontosabb eleme volt. Ráadásul nagyon szerettem, élveztem csinálni, sokszor jobban vártam, mint a gyerekek. A Lucian Blaga Általános Iskolában kezdtem a pályafutásom, ott minden évben készült műsor a hetedikesekkel, nyolcadikosokkal. Ott készítettem az első mesedarabot is. Amikor a Kölcseybe kerültem, ott már hagyománya volt a színjátszókörnek, de a középiskolásoknál, a Madipo már komoly múltat és komoly sikereket mutatott fel. Az általános iskolásoknál én indítottam színjátszókört, Midipo néven. Nagyszerű emlék maradt, a Padifra is eljutottunk, és elhoztuk az első helyezést. De jártunk Magyarországon, a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó és Fesztiválon, és a Lakitelki színjátszó találkozón is. Sajnos, amióta igazgató lettem, mindez háttérbe szorult, s bár nagyon szeretem, és nagyon hiányzik, nem jut időm már rá. Bár, négy évvel ezelőtt azért sikerült például egy Ady-műsort összehozni az akkori tizenegyedikeseimmel, és nagyon élveztük.
— Milyen emlékek, élmények kerültek felszínre az ODIF-ot szervezve/a fesztivál alatt?
— Minden, ami a diákszínjátszáshoz köt. Elsősorban az a semmi máshoz nem hasonlítható teremtő, alkotó hangulat… A diákszínjátszás szerelem, elsősorban az ember lelkét érinti meg. Olyan értékek közvetítője, amit másképp nehéz átadni.
— Mennyi energiabefektetést igényel egy ilyen szervezés? Financiálisan hogy sikerült megoldani, hogy minden gördülékenyen menjen?
— Egy ilyen fesztivál szervezése nem egyemberes feladat. Nagyszerű csapat volt körülöttem, az iskolából, azok, akik a színjátszást szívügyüknek érzik, és maguk is színjátszó csoportokat vezettek, vagy részt vettek benne: Nagy Tünde, Fazekas Kati, Csorján Árpád, Sárándi Anna, illetve a magyar szakos kollégák: Fórizs Enikő, Huszti Orsi, Fórizs-Kiss Imola, Fisár Erika. A szervezés adminisztratív részében nagy szerepet vállalt Forgács István igazgatóhelyettes, aki matek szakos, és nem látott ilyen típusú versenyt eddig, most megérintette ez a semmihez nem hasonlítható hangulat. A Harag György Társulat társszervezője volt a versenynek, bár éppen egyidőben zajlott az IFESZT is, mégis, egyetlen percig sem éreztem, hogy a diákszínjátszó fesztivál háttérbe szorult volna. Bessenyei Gedő István, a társulat igazgatója és Keresztes Ágnes segítettek összerakni a szakmai programot, illetve a zsűri tagjainak meghívásában is segítettek. Nagyszerű dolognak tartom, hogy a középiskolások versenyét három színművészeti egyetem, a marosvásárhelyi, a kolozsvári és a budapesti igazgatója követte nyomon, és tőlük is kaptak visszajelzést a diákok.
Az ODIF az Oktatási Minisztérium által támogatott verseny, ez anyagi támogatást is jelent, de ez nem lett volna elég, ha nem áll mellénk a város, a megye vezetősége, és az iskola Szülői Egyesülete, akik sikeresen pályáztak is, hogy megszervezhessük a versenyt. Köszönettel tartozunk azoknak a vállalkozóknak is, akik támogattak bennünket.
— Az elsőt Nagy Gyula kollégánk szervezte. Biztos büszke ránk. Beszéltél vele, hogy emlékszik vissza a kezdetekre?
— Az ODIF-ról sokat beszélgettünk, de nem mostanában, hanem régebben, amikor még együtt tanítottunk. A kezdeti versenyek hangulatáról mesélt, arról, hogy bár nem volt könnyű, mégis mekkora elégtétel volt az első ODIF. A PADIF-ra is ő hívta fel a figyelmemet és biztatott, hogy jelentkezzek a csapatommal. Az ő példája bátorított. Az, hogy megfigyelhettem, hogyan dolgozik, hogy kollégák lehettünk, sokat segített, tanultam tőle. Sajnos, most nem lehetett velünk, de a verseny előtt beszéltünk, figyelt arra, hogyan készülődünk.
— Két kategória volt, végül sok csapat benevezett. Nyüzsgött az iskola a kreatív diákoktól. Te is megnéztél néhány darabot. Hogy értékelnéd őket?
— Erős mezőny volt, sok jó előadással. Különös tapasztalat volt látni, hogy érintették meg a diákokat az elmúlt évek történései. Elgondolkodtató volt, hiszen sokszor, sokféleképpen tért vissza ugyanaz: az elszigeteltség érzése, a magány, az, hogy nem találják a helyüket, nehezen tudnak kapcsolódni a felnőttek világához, vagy inkább fordítva, a felnőttek világa nem tud kapcsolódni hozzájuk. Az értékelés során a zsűri ezt is kiemelte: ha a színjátszás egyféle kibeszélése a problémáknak, egyfajta terápia, gyógyítója az elmúlt időszak sebeinek, akkor az már siker.

— Hogy választottátok ki a zsűriket?
— A zsűri összeállításakor fontos szempont volt, hogy mind színészek, rendezők, mind tanárok egyaránt képviselve legyenek, hiszen mindenki más-más szempontok szerint figyeli az előadásokat. A két kategóriának két külön zsűrije volt.
Az 5–8. osztályosok kategóriájában: Petneházy Attila, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművésze, a zsűri elnöke; Nagy Regina, a szatmárnémeti Harag György Társulat rendezője; Márk-Nagy Ágota, drámapedagógus; Gál Ágnes, színművész, Harag György Társulat, Szatmárnémeti; Pap Erika, a Halmi Általános Iskola magyartanára; Bodea György, a szilágycsehi Gheorghe Pop de Băsești Technológiai Líceum tanára, a PADIF szervezője; Demeter Emőke, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum tanára.
A 9–12. osztályosok kategóriájában: dr. Harsányi Zoltán-Zsolt, a versenybizottság és a zsűri elnöke, rendező, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem előadótanára, Színművészeti, vizuális művészetek és média karának igazgatója; dr. Szilágyi-Palkó Csaba, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film karának adjunktusa, színművész, rendező, a Magyar Színházi Intézet igazgatója; dr. Herczeg Tamás, színművész, rendező, a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem előadótanára, a Sinkovits Imre Színházi Intézet igazgatója; Petneházi Attila, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművésze; Rappert-Vencz Gábor, a szatmárnémeti Harag György Társulat színművésze; Fisár Erika tanfelügyelő; Bodea-Gál Eszter, a szatmárnémeti Avram Iancu Általános Iskola magyartanára.
— Hogy érezték magukat a csapatok? Sokan ugrálva vagy sírva jöttek ki a workshopokról is (hatás megvolt). Összetett program volt. Nem csak előadások, képzések is. Miért fektettetek erre is külön hangsúlyt?
— Nagyon fontosnak tartottuk, hogy ne csak megnézzék egymást, hanem ismerkedjenek is egymással, illetve tanulhassanak szakemberektől. Sokféle workshop volt, mozgás, tánc, beszédtechnika, improvizáció, színészmesterség. Nagyon élvezték a diákok. És nagyon össze is kovácsolódtak, egymás előadásait hatalmas tapssal jutalmazták.
— Mit nyert a diákszínjátszás ezzel az országos fesztivállal?
— Reményeim szerint a jövőt. Azt, hogy évente lesz egy olyan fórum, ahol találkozhatunk. Az erdélyi diákszínjátszás él, és ez nagyszerű dolog.