A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája az volt, hogy milyen hatással van az energiaválság a kultúrára, az oktatás-nevelésre és az egyházakra volt. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, Nezezon Enikő, az Aranykapu Kulturális Egyesület elnöke, Sabău-Trifu Cristina képzőművész, dr. Tallian Cristian pszichiáter, dr. Király Lajos református lelkipásztor, pasztorálpszichológus, oktató-előadó, Bálint Katalin meseterapeuta, dr. Jáger-Péter Mónika magyartanár és Szabó-Thalmeiner Noémi, a BBTE szatmárnémeti kirendeltségének vezetőtanára — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs rámutatott: egy nagy társadalmi kíséretnek vagyunk a részei, amikor fel lehet mérni, hogyan viszonyulnak a tömegek ahhoz, hogy értékdöntésekbe kerülünk. Kérdés, hogy mire lesz majd pénzünk, és a pénzt mire használják fel.

Úgy tűnik, mintha lokális és globális szinten egy nagy hajóban élnénk, ez a nagy hajó szükséges dolgokat szállít, ami kell az életben maradáshoz, de szállít luxuscikkeket — mozi, színház, iskola, egyházi és civil szervezetek stb. — is. Egyszer csak a hajó léket kap és elkezd beáramlani a víz. Ilyenkor a matrózok és a legénység mindent megtesz, hogy ne folyjon be a víz a hajóba. Elkezdik kidobálni a dolgokat, hogy megkönnyítsék a hajót. Biztos, hogy a zongora az első, amit kidobnak. A legénység nehéz döntés előtt áll. Ha kidobják az értékes dolgokat, nincs értelme az útnak. Ha belegondolunk az utóbbi négy év történéseibe: a koronavírus-járvány és az energiaválság megteremtette azt a helyzetet, ahol döntés elé állítanak minket. A koronavírus-járvány idején nagyon ragaszkodtunk az egészséghez mint értékhez. Ki kellett venni olyan dolgokat a hajóból, amiről azt gondoltuk, hogy tényleg szükség van rá. Bezárták az iskolákat, a kulturális intézményeket, a templomokat… Volt egy olyan érték, ami miatt le tudtunk mondani bizonyos dolgokról, bár ez sem volt zökkenőmentes a társadalomban. Most egy másik érdekes dolog történik, mert az energiaválság a pénzről is szól, hogy az emberek ki tudják fizetni a számlákat. Megint egy adott érték mentén való döntési helyzetbe kerülünk. Kérdés, hogy vajon a pénzhez mérten mit dobunk ki a társadalom nagy hajójából. Szűkösek az erőforrások, azokat valamilyen módon el kell osztani. Szándékosan nem mondtam, hogy a hajóban ott van a kultúra, ugyanis a kultúrának az is része, hogyan döntünk ilyen élethelyzetekben. Ha ezer vagy kétezer évvel ezelőtt Izraelben annyi olaj lett volna, amennyi egy olajlámpa égetéséhez szükséges, az a lámpa biztos a templomban égett volna, nem a kórházban, nem az iskolában. Minden kultúra rögzíti ezeket az értékdöntéseket. Egy fogyasztói társadalomban értelemszerűen a pénz és annak a hasznosíthatósága mellett fogjuk eldönteni, hogy szükség van-e a kultúrára, a templomok fűtésére, a színház fűtésére stb., mert ezek hozzátartoznak mint értékválasztások valahol a kultúrához. Az a nagy kihívás, hogy ezek a rövid távú döntések hosszú távon hogyan hatnak az emberekre. Az, hogy az egyetemista két évig otthon volt online, az, aki nem járt két évig színházba, aki nem járt templomba, vissza fog-e menni újra, és ha igen, hány százalék megy vissza? Látom magam előtt a hirdetéseket, amikor az energiahiány miatt bezárják a mozikat, a színházakat, és azt fogják tanácsolni, maradjon mindenki otthon, nézzen mozit, Netflixet. Előfordulhat, hogy az iskolásokat is abba a helyzetbe hozzák, hogy tanuljanak otthon. A kultúra biztosítja a találkozási pontokat, amikor ember emberrel találkozik egy olyan világban, melyben tényleg el vagyunk aprózódva. Kulturális áramszünetről beszélünk, néha kihúzzák a csatlakozót a konnektorból, és várjuk, hogy egy-két év múlva minden helyrejön. Addig is van egy generáció, melynek tagjai szembesülnek a problémákkal, és azok beépülnek a szocializációjukba. Most az összes szociológus örül, mert egy nagy társadalmi kíséretnek vagyunk a részei. Fel lehet mérni, hogyan viszonyulnak a tömegek ahhoz, hogy értékdöntésekbe kerülünk: mire lesz majd pénzünk, és a pénzt mire használják fel. Társadalmilag sem érezzük azt, hogy van beleszólásunk a történésekbe. Valahol fent döntik el, hogy be kell-e zárni az iskolát, fűtünk-e templomot, költünk-e egészségügyi fejlesztésre stb., mi pedig majd szembesülünk ezekkel a döntésekkel. Válság idején a civil szervezeteknél húzzák meg leghamarabb a szíjat. Nem írnak ki pályázatokat, működjenek valahogy, bírják ki, vegyenek nagy levegőt… Ez is egy értékdöntés. A fiatalokkal gyakran játsszuk, hogy írjanak egy cetlire három értéket, ezek közül egyet mindig eldobunk. Ez zajlik most is a társadalomban. Egy csomó értéket tartottunk a kezünkben. Egy jóléti társadalomban messze több pénz van a szükségesnél és olyan luxusdolgokra mint a kultúra van elegendő forrás. Amikor jön egy döntési helyzet, felszólítanak, hogy dobjunk ki értékeket. Az a legnagyobb kihívás, amikor véget ér ez a nagy kidobálós játék, hogy mi marad a kezünkben. Mi az az egy-két érték, amivel megmaradunk, és elégedettek leszünk-e azzal a választással, amit mi, mint társadalom kiizzadunk. Megtörténhet, hogy majd visszasírunk eldobott értékeket. Talán még a Covid után is egy kicsit felkészületlenül ért minket a társadalomban, hogy nincs egy kiforrott koncepció arról, hogy számunkra melyek azok az értékek, amelyeket meg akarunk tartani. Nagyon könnyen lemondunk az iskoláról, kultúráról, nincs egy társadalmi konszenzus, hogy melyek azok az értéket, amelyeket megragadunk.

Nezezon Enikő szerint annyira elszaladt velünk a fogyasztói társadalmi agyműködés, hogy a gyerekeink vannak a legtávolabb a való világtól.

Mi is figyeljük azt, ami most zajlik, de örülök annak, hogy ránk az állami támogatások esetleges csökkentése nincs nagy hatással, ugyanis mi nem függünk állami pénzektől. Az Aranykapu Kulturális Egyesület 2005 óta létezik, talán egy vagy két év volt, amikor megyei önkormányzati támogatást kaptunk. Megpróbáltunk berendezkedni az önfenntartásra, ez eddig működött is. Vannak pályázataink, ezek inkább Magyarországhoz kapcsolódnak, de ezektől sem függtünk igazán. Ami engem most igazán aggaszt, az az, hogy átköltöztünk egy másik székházba. Tíz évig Szatmárnémeti belvárosában egy család házában működtünk úgy, hogy nem kellett bérleti díjat fizetni. Nemrég kibéreltünk egy másik házat, itt már kell fizetni, viszont nem találtunk olyan pályázati lehetőséget, ami lehetőséget teremt ilyen jellegű költségek finanszírozására. Azt látjuk, hogy az embereknek a hozzáállásán érződik az, hogy valami történt. Meghirdettük, hogy milyen műhelyek lesznek a Fonóházban, ezekre a tevékenységekre nincs elég jelentkező. Ott van a törzstársaság, akik rendszeresen járnak. Jók voltak a nyári táborok, ilyeneket minél többen kellene szervezni, mert lenne rá igény. Kellene még tíz szatmári civil szervezet, amelyik minőségi táborokat szervez a gyerekeknek. Mi már nem csak a hagyományőrzéssel foglalkozunk — olyan értelemben, hogy népi kultúra, hagyományos népi szokások átadása —, hanem nyitunk más területre is. A hagyományőrzésbe beletartozik az aszalt szilva készítés is. Arra próbáljuk tanítani a gyerekeket, hogy minél több dolgot tanuljanak meg megtermeszteni a kertjükben, és azokat tudják el is tenni télire. A józan paraszti gondolkodásra szeretnénk tanítani a gyerekeket, ami a mai világból ki van kopva. Annyira elszaladt velünk a fogyasztói társadalmi agyműködés, hogy a gyerekeink vannak a legtávolabb a való világtól. Azok a gyerekek, akik rendszeresen járnak a foglalkozásokra, teljesen másképp állnak hozzá a dolgokhoz. Például amikor születésnapra kell menni, nem az az első, hogy kinyújtja a gyerek a tenyerét, hogy a szülei adjanak pénz, mert ajándékot kell venni. Elkezd gondolkodni, vajon minek örülne a barátnő vagy a barát a legjobban, és készít neki valami meglepetést. Nagyon sok gyerek megtanul kenyeret sütni és otthon rábeszéli az édesanyját, hogy ne vásároljanak kenyeret, hanem süssék meg ők. Nagyszüleink csak gyufát, sót és petróleumot vásároltak a boltból, minden mást maguk termesztettek meg és készítettek el. Egy nő mindenhez értett, ami a háztartáshoz kapcsolódott, egy férfi mindenhez, ami háztáji volt. Jó lenne visszakerülni ebbe az életformába.  A legnagyobb tanítványaink közül többen vannak Kolozsváron egyetemen, ők visznek saját készítésű munkáikból eladásra, de olyan is van, aki tanít bizonyos tárgyakat elkészíteni. Nem úgy kell spórolni, hogy bizonyos dolgokat  megvonunk magunktól, hanem úgy, hogy amit el lehet készíteni otthon, azért nem megyünk a boltba.

Sabău-Trifu Cristina kitart amellett, hogy a „magaskultúra” az a része a kultúrának, amelynek csak a beavatott (az illető szakterületen képzett) személy tud teljesen részese lenni, csak ő tudja ezt tovább termelni és fejleszteni, egyben ő az igazi fogyasztója.

Én a témát teljesen másképp tudom megközelíteni. Már amiatt is, mert nem képviselek semmilyen intézményt, ezért egyénekről tudnék beszélni. Van egy olyan benyomásom, hogy ebben az időben, amit most átélünk, megvan az a hajlam, hogy a művészek inkább hallgatnak. Azon gondolkoztam, hogy talán nem is baj, hogyha két-három évig alábbhagynak az alkotással, mert most ez egy teljesen más kategória. Lehet, hogy most nincs meg az a kellő hangulat, nincs meg az a körülmény, amire szükség van az alkotáshoz. A művésznek egyszerűen nincs kedve alkotni. Ilyenkor jobb megállni és várni. Eljön annak az ideje, amikor ismét megszólalhat, addig érlelődik a mondanivaló. Én egy kicsit azt tapasztalom, hogy vannak olyan művészek, akik megálltak. Ezt nem fogom fel annyira tragikusan. Hogy ne ismételjem meg magamat, ennek is megvan a maga miértje, az értelme. Ez nem azt jelenti, hogy a művész ebben az időszakban nem tesz semmit. Valószínűleg aktív befelé, és érleli azt, amivel két-három év múlva ismét feltör. Valószínű, hogy voltak már olyan időszakok korábban is, amikor elhallgatott a múzsa. Nagyon sokat gondolkodom, mi lehet az oka, hogy előretörnek a dilettánsok. Ez egy nagyon komoly gond, és érdemes vele foglalkozni. Egy kicsit az az érzésem, arra a következtetésre jutottam, amikor ezen gondolkodtam, hogy az egész társadalomban felkapta a fejét a dilettantizmus. Kezdve a politikától sok más területen. Természetesen nem lehet általánosítani. Érdekes, ezek a dilettánsok összefognak valamilyen formában és felkarolják egymást. Ez a magyarázata annak, hogy polgármesteri hivatalban és a megyei tanácsnál nagy megtiszteltetésben van részük az amatőr képzőművészeknek. A profi művészek ha próbálkoztak, azt kellett tapasztalják, hogy hidegen kezelik őket. A kultúra területének elemzése egy komplex feladat, mivel kiterjed az élet minden területére. A „magaskultúra” az a része a kultúrának, amelynek csak a beavatott (az illető szakterületen képzett) személy tud teljesen részese lenni, csak ő tudja ezt tovább termelni és fejleszteni, egyben ő az igazi fogyasztója. E területnek lehet művelője olyan személy is, aki különös tehetséggel és intuícióval rendelkezik és minőségi műveket produkál. A tömegkultúra az a szektor, amit a kevésbé beavatott és szakmailag kevésbé képzett személyek élveznek, képesek ezt produkálni és fogyasztani, ez a terület bizonyos komfortzónát jelent a dilettáns és az amatőr művész számára, aki bár meggyőződéssel, őszintén, de kevesebb képzéssel produkál alkotásokat. Persze őt élteti egy hasonló fogyasztói réteg, aki kedveli alkotásait, beilleszkedik ezen a szinten. Ez a kultúrai részleg nem mindig és nem feltétlenül rossz, csak elégtelen a számbelileg jóval kevesebb hivatásos alkotó számára. Ki kell hogy eldöntse, mi legyen kiállítva a kiállítótermekben? Azon a véleményen vagyok, hogy beavatott szakemberek képezzenek zsűriket és ők döntsék ezt el. A szempont, ami kell hogy vezérelje őket: magasabb, fejlettebb szintre emeljék a közönséget. Helytelen kritériumnak tartom, hogy aszerint produkáljanak, amit a tömeg ízlése követel (hivatkozva arra, hogy ők ezt fizetik). A publikumot állandóan képezni kell, felébreszteni az igényt a minőségi alkotás iránt és ez ugyancsak minden területre vonatkozik. A szakember nem nyugodhat bele abban, hogy „ezt kérik, ezt fizetik”, hanem fáradhatatlanul kell nevelje a közönséget a minőségi alkotás igényére. Igazából csak amikor munkája folytán ezzel megküzd, válik „hivatásos” alkotóvá. Ez az erőfeszítés legtöbbször megfizethetetlen, de csak ez hiteles.

Bálint Katalin arra figyelmeztet: ha nem engedjük elveszni az értékeinket, akkor nem tud minket kettétörni soha semmilyen gazdasági válság.

Azért aggódom, mert azt gondolom, ha takarékra lesz állítva a láng, lehet, hogy pont azokra a dolgokra nem lesz megfelelő keret, ami valójában az értékeinket jelenti. Amikor kilyukad a hajó, akkor a kultúrát, a hagyományőrzést, a mesét dobják ki elsőként, mindazt, ami a gyökereinkhez visz vissza, ami által formálódik az identitásunk, ami által megtanuljuk azt, hogy kik vagyunk, mi a dolgunk, és mi a szerepünk a nagyvilágban. Amikor arra a bizonyos takarékra van állítva a láng, akkor az ember a csak a testi szintre fókuszál, a mindennapi kenyérre, viszont a szellemi táplálék egy kicsit elmarad, ebből jut majd kevesebb. Kopp Máriának van egy nagyon érdekes tanulmánya arról, hogy az európai népek és köztük a magyar népnek milyen a lelki és testi egészségi állapota. Ezt a munkáját az ezredfordulón írta és arra a következtetésre jutott, hogy nagyon nagy a gond, főleg a magyar nép körében, hiszen az emberek egyre betegebbek. Statisztikailag kimutatható ugyanis, hogy az emberek nagy többsége beteg. Nemcsak testi, hanem lelki betegségek is szép számmal megjelentek a listáján. Megpróbálta megkeresni az okát annak, hogy mi lehet a gond, mi vezethet arra, hogy ilyen nagy számban betegednek meg folyton az emberek. A lehetséges okok között pedig nemcsak az szerepelt, hogy rosszul táplálkoznak, hogy genetikailag hozzák a betegséget, hanem az okok listáját bővítette azzal is, hogy a megbetegedés egyik tényezője lehet az is, ha egyre kevesebb kulturális értékekhez jutnak hozzá az emberek. Ha ez gond volt az ezredfordulón, akkor mi fog történni most, ha odajutunk, hogy még jobban el kell majd zárni ezeket a „csapokat”. Nyugodtan feltehetjük a kérdést, hogy mire számíthatunk? Még több beteg emberre? Vagy egyenesen egy beteg társadalomra? Nos, nem szeretnék ilyen sötét jövőben gondolkodni, mert hiszek nemcsak a mesékben, hanem az emberek leleményességében is, és úgy gondolom, ahogy azt annak idején már Hermész is megírta: „…amilyen a mikrokozmosz, ugyanolyan a makrokozmosz” — vagyis a mi kis apró világaink alakítják kis valójában a nagyot. Lehet, hogy a közeljövőben megcsappan a lehetőség és a végtelen bőséges forrás a szellemi táplálékok terén, de az csak tőlünk függ, hogy el is hagyjuk-e őket, megfeledkezünk-e a fontosságukról. „Nemcsak kenyérrel él az ember” — nagy igazság, a lelki táplálék nélkül csökken az életenergia, az pedig depresszióhoz és szorongó, pánikos állapothoz vezet. De ne feledkezzünk meg arról, hogy nemcsak drága és luxuskörülmények között lehet lelkileg töltekezni, viszont kell az, hogy emberként tudjunk mindig magasba törni. Ha nem engedjük elveszni az értékeinket, akkor nem tud minket kettétörni soha semmilyen gazdasági válság. Mindig is voltak gazdaságilag nehéz időszakok és valószínűleg nem telik el egy emberöltő, hogy ez a „kerék” vissza ne pörögjön. A nehéz háborús időkről, a járványokról és éhínségről sokat meséltek nekünk az öregek, és ebben mindig nagy tanítások voltak jelen. Ők megtanulták megbecsülni az értékeket és azt is, hogyan találják fel magukat a legnehezebb helyzetekbe is. Nekem is voltak ilyen csodálatos tanítóim. Egyik a szívemhez nagyon közel álló szomszéd nénim, Anna néni volt, akit már megtört az idő, hallása is egy tífuszjárvány miatt romlott meg, de tőle tanultam nagyon sok bölcsességet. Egyik nap azért hívott, hogy megtanítsa nekem a rózsafüzér imáját, amit szeretettel adott át, de nem kellett neki hozzá gyöngyfüzér. „Csak a tíz ujja kell hozzá az embernek” — mondta: „…jöhetnek rossz idők, elvehetik tőled a rózsafüzért, vagy olyan is lehet, hogy nem tudod megvenni, de a tíz ujjadat soha senki sem veheti el, azon mindig imádkozhatol”. Nagy tanítások ezek és mennyire igazak. Hozhat a sors bármit, ha éltetjük és továbbadjuk az értékeinket, akkor nem veszítjük el az éltető gyökereinket és ott leszünk majd akkor is, ha visszafordul az a bizonyos „kerék” és akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy ott már a mi dolgunk lesz tanítani a jövő nemzedékét a nagy „igazságokra”.

Király Lajos úgy látja, hogy a társadalmunkban a kulturális örökség továbbadása egyre rosszabb hatásfokú, melynek egyik következménye az, hogy az önző viselkedés egyre nagyobb teret nyit önmagának, így a kis közösségek folyamatos leépülése következik be.

Három gondolatfüzérben próbálom összefoglalni a mondanivalóm: egyfajta teológiai alapozást szeretnék adni a kérdéskörnek, továbbá rávilágítani arra, hogyan hat az emberre az energiahiány jelensége, végezetül megpróbálok megoldási stratégiákat keresni. Bizonyára igazuk van azoknak a közgazdászoknak, akik azt mondják, hogy a legnagyobb függősége a huszonegyedik század emberének nem más, mint az energiafüggőség. Azt mondják, azért jók a mítoszok, a bibliai történetek és a mitológiák, mert általuk — ahogyan Thomas Mann is írja —, az ember az emberiség mítoszát újraéli, melyből okulhat, tanulhat és következtetéseket vonhat le. Ádám és Éva amikor az Édenkertben fogyasztott a tiltott gyümölcsből, az lett a következménye, hogy kiűzettek a Paradicsomból. Egy másfajta élettérbe és környezetbe kerültek. Napjainkban is úgy érzem, mintha az emberiség a maga Paradicsomából, a jóléti társadalomból, kezdene kiszorulni, „kiűzetni”. Sokszor úgy tűnik, hogy vannak, akik a társadalmunk hajóján keletkezett léket megpróbálják betömni, mások azonban engedik, hadd süllyedjünk — mindezt közömbösen nézik. Az első emberpár élettere ugyan megváltozott, de ez nem azt jelentette, hogy számukra ne lett volna folytatás — igaz, hogy sokkal nehezebben élhető volt az új élettér. Sőt, ebben az új és megváltozott környezetben gyilkosság is történik: Káin megöli Ábelt. Popper Péter mondja, a hiány akkor van, amikor az üzletben valaki elveszi előlünk az utolsó vajat. Ha van a pulton elegendő vaj, nincs gond, a probléma akkor kezdődik, amikor nagyobb az igény mint a kínálat. Az emberben lévő hiányérzet pedig az erkölcsöt is arcul csaphatja. Az első embergyilkosság is egyfajta hiányból született: Káinnak hiányzott Isten figyelme, az, hogy az ő áldozatát is elfogadja.

A második gondolatban arról szeretnék szólni, hogy a szakemberek már évtizedek óta beszélnek energiahiányról. Tóth József: Világföldrajz című könyve 2012-ben jelent meg, melyben leírja, hogy melyik országban és milyen területeken jelentkezett energiahiány. Így például az egyik fejezetben arról ír, hogy Ukrajnában 1991-ben a kooperációs kapcsolatok megszűntek, és az energiahiány miatt sok nagyvállalat működésképtelenné vált. Sőt, az energiahiány kihatott a mezőgazdaságra és a közlekedésre is. Bangladesben élelmiszer- és energiahiányról, Jamaicában alumíniumhiányról tudósítja a szerző az olvasót. Egy másik műben, amely Hargittai István és Hargittai Balázs szerkesztésében látott napvilágot, 2016-ban jelent meg A marslakók bölcsessége címmel, amelyben öt híres tudósról, nézeteiről és gondolatairól olvashatunk. Teller Edét idézve a szerkesztők leírják: „Az energiahiány egészségromlást eredményez, ami már önmagában is veszélyt jelent.” Az egészségromlás fogalma azt is jelenti, hogy például nagyapáink rossz táplálkozása az unokák egészségére is kihathat. Genetikai vizsgálatok bebizonyították, hogy volt már olyan időszak, amikor bizonyos tragédiák miatt mindössze kétezer ember élt a földön, ennek ellenére az emberiség mégis talpra tudott állni. Úgy gondolom, hogy most is ezt fogja tenni, azonban egyelőre nem tudni, hogy mi lesz ennek az ára és a következménye. Tudjuk, hogy van uni- és bipoláris és depresszió. Az unipoláris depressziónak az egyik tünete az energiahiány az emberben. Ha akarjuk, ha nem, az energiahiánynak súlyos következményei lesznek. Az, amit most tapasztalunk a következményeknek csak a csirái. Ezek a dolgok nem egyik pillanatról a másikra történnek, hanem lassan gyűrűződnek be az életünkbe. Végezetül úgy gondolom, hogy a kiutat a megerősödő közösségek képesek megtalálni: családi-, civil- és egyházi csoportok. Azért mondom ezt, mert a társadalmunkban a kulturális örökség továbbadása egyre rosszabb hatásfokú, melynek egyik következménye az, hogy az önző viselkedés egyre nagyobb teret nyit önmagának, így a kis közösségek folyamatos leépülése következik be. Elsősorban ezen a magatartáson kellene változtatni ahhoz, hogy bármilyen „hiányból” ismét, közösen, talpra tudjunk állni.

Jáger-Péter Mónika szerint csak remélni tudjuk azt, hogy nem kerül sor ismét az oktatási, kulturális intézmények működésének korlátozására.

Az energiaárak elszabadulásának hatását a kedvező időjárásnak köszönhetően egyelőre sem magánemberként, sem pedig intézményként nem érzékeljük túlzott mértékben. Az emberekkel beszélgetve viszont kiderül az, hogy szinte mindenki tart tőle, félnek, óvintézkedéseket, megtakarítási tervezeteket vezetnek be. Intézményként eddig is próbáltuk a gyerekeket energiatakarékosságra nevelni (például nem égetjük nappal a villanyt). Úgy látom, a sorozatos figyelmeztetések elérték hatásukat, kezdenek egyre tudatosabbá válni e tekintetben. Az árak egekbe szökése milyen hatással lesz a kultúrára, az oktatásra? Az előző évek során sajnos épp azt tapasztaltuk, hogy a különböző válsághelyzetek negatívan érintik a kulturális életet. E tapasztalat pedig sokunkban ismét félelmet vált ki. Csak remélni tudjuk azt, hogy nem kerül sor ismét az oktatási, kulturális intézmények működésének korlátozására. Energiatakarékosság szempontjából ugyanis ez nem jelent feltétlenül megoldást, hiszen otthon is fűteni kell a lakást, és ahhoz, hogy például a gyerekek online tanulhassanak, mindenkinek egyénileg kell egy számítógépet működtetnie. Ez esetben csupán annyi történne, hogy az egyénekre, a családokra hárulna a nagyobb teher. Mindenki számára egyértelmű az, hogy az energia-, élelmiszerárak stb. emelkedése hatalmas többletkiadással jár a háztartások számára, ami épp arra kényszeríti őket, hogy kiadásaikon csökkentsenek. A kialakult helyzet nagyon nagy mértékben érintheti a kultúrát, ugyanis az a bizonyos könyv, múzeumi belépő vagy színházbérlet adott esetben megspórolhatónak bizonyulhat. Az ember viszont nem csupán fizikai, hanem szellemi lény is egyben. Éppen ezért úgymond szellemi táplálékra, minőségi szellemi kikapcsolódásra szintén szüksége van. Babits Mihály költőnk a hazát nem a „földdel”, hanem épp a kultúrával azonosította. Ahhoz, hogy hazánk, otthonunk legyen nem csupán egy helyre, hanem hagyományainkra, kultúránkra, nyelvünkre is szükségünk van. Nap mint nap ezeket próbáljuk megőrizni és átadni gyermekeinknek. Ebben pedig hatalmas szerepe van az oktatási és kulturális intézményeknek egyaránt. Főként a gyerekek esetében, egy hosszabb szünet után már nagyon nehéz rávenni őket arra, hogy a populáris kultúra helyett (amely állandóan bombázza őket) a magaskultúrát válasszák, azt, ami nem magától adott, hanem tenni kell érte, hogy részesei lehessünk. A kulturális élet szüneteltetése adott helyzetben könnyű megoldásnak tűnhet, viszont utána újraépíteni azt már sokkal nehezebb.

Szabó-Thalmeiner Noémi úgy gondolja: fontos, hogy a minőségi kultúrához szoktassuk a gyerekeinket, és ne hagyjuk, hogy elszokjanak még akkor sem, ha az anyagi áldozatokkal jár.

Az utóbbi évek során elárasztottuk a gyerekeket eszközökkel, most azt láthatjuk, hogy egy kicsit megcsömörlöttek tőlük. Amikor megkérdeztem a hallgatókat, hogy a platformra szeretnék feltölteni a feladatokat vagy behozzák papíralapon, az utóbbit választották. Az online oktatás idején kétszer annyit dolgoztunk, mert párhuzamosan vezettünk mindent digitálisan és a jelenlétiben is. Az energiaválság miatt még nem a problémát érzékeljük, hanem csak félünk tőle. Most is úgy kezdtük a tanévet, hogy azon töprengtünk, meddig fogunk még bejárni az egyetemre. Ha nem lesz fűtés, nem ülhetünk ott a hidegben. A súlyos áremelkedéseknek a következményeit sem látjuk még igazán. Nem megoldás az intézmények bezárása, mert a családok az otthontanulással sokkal több energiát fogyasztanak külön-külön, annak költségeit pedig sokan nem tudják felvállalni. A kultúrával kapcsolatosan azt láttam, hogy a Covid részleges megszűnése után mindenki mindenhova ment. Megnőtt a rendezvények száma, volt miből válogatni. Az emberek igénylik azt, hogy kimozduljanak. Fontos, hogy a minőségi kultúrához szoktassuk a gyerekeinket, és ne hagyjuk, hogy elszokjanak még akkor sem, ha az anyagi áldozatokkal jár. A kultúrára való nevelésben nagyon fontos a szülők és a pedagógusok szerepe. Fontos, hogy ők maguk is szeressék a kultúrát, hiszen a gyerek mindig a szülői és a pedagógusi példát követi.

Tallian Cristian úgy érzi, lehet jó dolog is az, hogy krízisben vagyunk, mert rábírja a genetikai állományunkat, hogy egy kicsit próbáljunk másképp gondolkodni és alkalmazkodni egy új helyzethez.

A Frigy Szabolcs által felvetett hajó metaforáról az jutott eszembe, hogy a mostani helyzet úgy néz ki, mintha belülről lékelték volna meg a hajót, nem ment neki a jéghegynek. Az a szomorú, oda jutottunk, hogy egy valószínűleg vékony rétegnek a működése miatt nagyon széles rétegek kell átgondolják és átformálják az életüket, mert egy különös helyzetbe vannak taszítva. Egyelőre nem tudjuk megállapítani, hogy ennek a helyzetnek a kigondolóinak mi a céljuk, mint ahogy a Covid okait sem tudtuk meg. Tény az, hogy úgy tűnik mintha színészek lennénk egy megrendezett darabban, és nem tudunk bizonyos szerepekből kilépni, mert belekényszerítenek egy adott helyzetbe, ezért aztán elfogadjuk, megyünk tovább a megírt forgatókönyvvel. Ami a gazdasági krízis hatását illeti, úgy érzem, most még nem éljük át teljes egészében a következményeinek a súlyát. A saját szakmámból kiindulva — nem akarok sem a művészet, sem a tanügy mezsgyéjére lépni —, én azt tapasztalom, hogy megint kezd nőni a szorongás mértéke. Megint oda jutunk, hogy az embernek a létbiztonsága, biztonságérzete van újra próbára téve, ami az életünk egyik előfeltétele. Ebből az következik — gondolom, hogy a pszichológusok és a szakma többi képviselői is így látják —, hogy ezzel a társadalom lelki egyensúlya meg fog bomlani. Alig lábaltunk ki az egyik krízisből, már belementünk egy másikba, ami nagyon próbára teszi az emberek pszichés erőforrásait. Nem mindenki van arra felkészülve, hogy egy állandó veszélyhelyzettel kelljen szembenéznie. Ez az egyének szintjén komoly következményekkel járhat. Én attól tartok, hogy meg fog nőni a szorongásnak és a depressziónak a mértéke a társadalomban, ami globálisan rontani fogja az életminőséget. Megint lesz egy olyan általános hangulat, hogy katasztrofális a helyzet, nincs kiút, nem látjuk a végét. Épp ezért én úgy gondolom, hogy a visszatérés a gyökerekhez lehet egy megoldás. Visszatérni ahhoz, ami biztos az életünkben. Amit kaptunk, amit örököltünk, az egy nagyon járható útnak tűnhet. Másfelől lehet jó dolog is az, hogy krízisben vagyunk, mert rábírja a genetikai állományunkat, hogy egy kicsit próbáljunk másképp gondolkodni és alkalmazkodni egy új helyzethez. Az újabb kutatások azt bizonyítják, hogy a genetikai állományunk — korábbi állásponttal ellentétben — igen sok lehetséges megküzdési és alkalmazkodási lehetőséget hordoz magában, ami segíthet az új helyzetek megoldásában. Ilyen szempontból nem vagyok tehát nagyon pesszimista, remélem azzal, hogy egy kicsit át tudunk látni bizonyos dolgokon, és vissza tudunk térni az alapokhoz, illetve képesek vagyunk változtatni a hozzáállásunkon, túlélhetjük a krízishelyzeteket.