A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája a közösségépítés volt. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Máthé Róbert pszichológus, Bálint Katalin meseterapeuta, Szabó János Szilárd színművész, Hompoth Mária szociális referens, iskolai mediátor és Csengeri Zsolt pályázatíró menedzser — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs úgy gondolja, hogy a jólétnek van egy minőségi része is, ami pénzben nem kifejezhető. Nem kell mindig az anyagiakat növelni ahhoz, hogy a jólétet fokozni tudjuk.

Szeptember 22-én lesz egy minikonferencia, melyen a tanárok mentális jólétéről tárgyalnak, ami egy méltatlanul nem kibeszélt dolog, hiszen az oktatási rendszerben mindig beszélnek a pénzről, viszont kevés szó esik a tanárok mentális jólétéről. Frigy Szabolcsot nagyon megérintette az a sokszínűség, amit a jólét kapcsán mondanak és a szakirodalomban rögzítenek. Sokan azt hiszik, hogy a jólét valami új dolog, mert jóléti társadalomban élünk, és a jóléti társadalmat nem olyan régen datálják. Nem olyan régi történet az, hogy az állam a jóléttel foglalkozik. Az iparosodás előtt nem jóléti társadalmak voltak, a megélhetés volt a cél, hogy az emberek túléljenek nehéz időszakokat. Ez egy nagyon régi evolúciós üzenet is, hogy a jólét meghaladja a túlélés fogalmát. Émile Durkheim — aki megalapította a szociológiát — kezdte el vizsgálni, hogy az egyéni jólétnek vannak társadalmi vetületei. Lehet olyan, hogy valaki mindent jól csinál az életben, de egy olyan társadalmi közegben él, amiben lehet és könnyű jólétben élni, viszont az is lehet, hogy a körülötte lévő társadalom megbetegíti. Durkheim egyik könyvének a témája az öngyilkosság, és az öngyilkosságnak a különböző statisztikáit vizsgálva rámutat, hogy miért van több öngyilkos a katolikus Olaszországban, és miért van kevesebb a többnyire protestáns Németországban. A társadalomtudományokban elkezdődött a jólétnek az a vizsgálata is, hogy vannak olyan tényezők, amelyek meghaladják az egyént. A jólétnek két iránya van: az egyik az, amikor arra törekednek az emberek, hogy az egyéni jólétben mentálisan, akár spirituálisan legyenek rendben; a másik kategória, amikor a jólét az egyén szintjét meghaladja, ez már közösségi kérdés (milyenek az egyén szociális kapcsolatai, milyen a környezet amiben él, és az állam, melyben él). Arisztotelész Az állam című könyvében azt írja, hogy az államot úgy kell megszervezni, hogy a legnagyobb és a legnemesebb jót szolgálja. Amikor azt mondjuk, hogy jóléti társadalom, akkor legtöbbször az esélyteremtő demokráciára gondolunk. Akkor is ott érezzük jól magunkat, amikor azt érezzük, hogy a bennünk lévő potenciált valósággá tudjuk váltani. A pszichológusok azt mondják, akkor leszünk depressziósak, amikor belső céljainkban akadályoztatva vagyunk. Ugyanez igaz a társadalom szintjén is, amikor a társadalom megjelöl célokat, de nem ad hozzá eszközöket. A fogyasztói társadalomnak az az egyik legnagyobb csapdája, hogy nagyon sok célt megjelöl, fogyasztási javak sokaságát látjuk, de nincsenek meg az eszközök azok megszerzéséhez. Ez egy anómiás állapotot eredményez. A világon van egy jóléti index, minden országot rangsorolnak, hogy melyik ország milyen helyen van ezen a jóléti indexen. Az európai országokat figyelembe véve érdekes adatokra bukkanunk. Romániában nem tartjuk magunkat gazdagoknak, valahogy mégis az az érzésünk, hogy jól elvagyunk. Az EU 27-ben Románia alulról a hatodik. Franciaország például ilyen szempontból alattunk van. A jólétindexeknél jól látszik, hogy nincs feltétlenül összefüggés a pénzbeli javak és a jólét között. Az északi népeknél nagyon erősen klappol egymáshoz, hogy pénz is van, társadalmi kohézió is van, ami egy nagyon szerencsés találkozás, mégsem érzik magukat határozottan jól az emberek. Legelőször állami szinten Bhutanban foglalkoztak a boldogsággal. Ott beszéltek először arról, hogy míg Nyugaton mindenki a GDP-t akarja növelni, Bhutanban elkezdtek arról beszélni, mindegy, hogy mennyi az országnak a GDP-je, az a fontos, hogy az országban minden ember jól érezze magát. Ők indították el a nemzeti boldogság programot, amiben nem a pénz van a középpontban. A jólét mint állami program mindenhol ott van. Azért tartanak fenn színházat, filharmóniát és kulturális intézményeket, azért támogatnak civil szervezeteket, mert azok mind a társadalomban élő emberek jólétét szolgálják. Ezek az intézmények a túlélés szempontjából értelmezhetetlenek. Ezekkel színezzük az életünket. Az 1960-as évektől alakult ki az a tudat, hogy addig bízunk az államban, a politikusokban, ameddig azt érezzük, hogy a jólétünk előre megy. Onnantól kezdve, hogy a jólét veszélybe kerül, megbukik az államvezetés, megbuknak a kormányzó politikai pártok. Egy ideje sokat beszélnek arról, hogy Norvégiában is lesz rezsitámogatás. Norvégiában az átlagfizetés ötezer euró körül van. Nem a megélhetés a lényeg, ott is vigyáz az állam arra, nehogy azt érezze a norvég állampolgár, hogy rosszabbul él, mint egy évvel korábban. Nagyon fontos, hogy az emberek jól érezzék magukat és bízzanak az államban. Ha ezt a jólétet nem sikerül garantálni, az egész államiságba vetett bizalom is meginoghat és felértékelődhetnek olyan jóléti indexek és összetevők, mint például a biztonság. Frigy azon gondolkodik, hogyan lehetne egy államon belül növelni a jólétet? Mondhatnánk erre egy fogyasztói társadalomban, hogy a jólétet növelhetnék, ha mindenkinek több pénzt adnának. A jóléti társadalom kifejezés mellett gyakran használjuk a fogyasztói társadalom kifejezést. A jóléti társadalomban született egy nagyon leszűkített és rossz válasz, az, hogy a fogyasztás révén tudjuk a jólétet növelni. A fogyasztás lett egy olyan mérőeszköz, hogy ha minél több mindent meg tudunk venni, annál inkább növekszik a jólétünk. Ez egy rettentő leegyszerűsített képlete lett a fogyasztói társadalomnak a jólét tekintetében, mert a jólétet nem csak úgy lehet növelni, hogy több pénzt adnak az embereknek, hanem vannak nem materiális szempontból kifejezhető dolgok. Például az, hogy több barátom van. Nagyon sok nem materiális értékben kifejezhető dolog van. A fogyasztói társadalom meghatározással kiszorítanak egy nagy réteget. Például a szegényeknek a rétegét. Ilyen alapon nem lehet szegénységben, vagy nehéz anyagi helyzetben jólétben élni? A jólétnek van egy minőségi része is, ami pénzben nem kifejezhető. Tehetnénk azért, hogy egymásnak a mentális egészségét segítsük. Növelhetnénk a szubjektív érzést. Pusztán az a belső viszonyulás, hogy megelégszem azzal, ami van, és nem vágyok mindig másra, ez a hozzáállás is növeli a jólétet. Nem kell mindig az anyagiakat növelni ahhoz, hogy a jólétet emelni tudjuk. Éppen ezért a huszonegyedik században annyi minden más, így a jólétről való gondolkodás is egy társadalmi termék. Az utóbbi évtized létrehozta azt a narratívát vagy koncepciót a fejünkben, hogy miként gondoljunk a saját jólétünkre. Az állam berendezkedik erre a jóléti államstruktúrára, és ezt a jóléti narratívát alakítja a média és a környezet, amelyben élünk. A jólét szempontjából Romániában, függetlenül attól, hogy hol mozgunk, milyen környezetben, van hova fejlődni, egyfajta természetességgel ülünk alulról a hatodik helyen, miközben a jólétünknek az objektív mutatói a kutatásokban azt mutatják, hogy rossz helyen állunk. Meg kellene próbálni, hogy ne anyagi szempontból értelmezzük újra a jólétet, és annak az összetevőit — a kognitív, a fizikai, a mentális, a lelki összetevőket — egyénenként tudjuk javítani, figyelembe véve a társadalmi összetevőket, melyek a jólétet befolyásolják. Popper Péternek volt egy mesterkurzusos könyve, melynek az volt a felvetése: lehet-e egészséges az egyén egy betegítő társadalomban? Most azt éljük meg, hogy sokszor azt érezzük, hogy egy nagyon bolond, megbetegítő társadalomban próbálunk egyfajta védőburkot húzni a családunk, a gyerekünk, a barátaink fölé, hogy ne betegítsen meg minket. Ez egy megosztott felelősség is, hogy mit tegyünk egy olyan élethelyzetben, amikor nehéz egészségesnek maradni, nehéz jólétben maradni, amikor körülöttünk egy csomó negatív faktor van.

A jólét fogalma, és különösképpen az ember mentális egészsége belülről kell fakadjon. Az lenne az ideális, ha már kicsi kortól arra nevelnénk gyermekeinket, hogy meg kell álljanak a saját lábukon — hívja fel a figyelmet dr. Tallian Cristian.

Úgy gondolom, hogy nem pénz vagy társadalmi pozíció kérdése a jólét és — bár a jólét egy meglehetősen relatív fogalom, korszakonként változik — ezt a saját tapasztalatommal tudom alátámasztani. Elsősorban a mentális jólétről fogok beszélni. Gyakran látom, hogy anyagilag jól szituált emberek lelkileg mennyire mélyre kerülhetnek, olyan állapotba, ahol már nem találják életük értelmét, lényegét. Szintén saját tapasztalat: voltam idén Thaiföldön, abban az országban amely híres fellegvára a szórakoztatásnak. Engem mégsem ez fogott meg, hanem az, hogy mindenki mosolygós, és nem a mesterkélt mosoly ül az arcukon. Árad belőlük az a nyugalom, ami számunkra szokatlan. Véleményem szerint ők egy olyan társadalomban születnek és nőnek fel, ahol természetes dolog a lelki nyugalom és az, hogy nem kívülről várják a segítséget, a támogatást, amint az a mai nyugati társadalmakban szokássá vált. Nem lehet mindig azt várni, hogy az állam oldja meg a problémákat, adjon pénzt stb. Előbb-utóbb ilyen feltételek mellett az ember kiürül, tartalékok nélkül marad, és mindig azt várja, hogy valaki kihúzza a bajból. Ezzel arra szeretném egy kicsit ráirányítani a figyelmet, hogy a jólét fogalma is, és különösképpen az ember mentális egészsége belülről kell fakadjon. Az lenne az ideális, ha már kicsi kortól arra nevelnénk gyermekeinket, hogy meg kell álljanak a saját lábukon, meg kell keresniük az életben azokat a támpontokat, melyek nem feltétlenül az anyagi jólétről szólnak, de amelyek tartalmassá teszik életüket. Sokkal fontosabb az emberi kapcsolatok erősítése, baráti körök kialakítása, közösségi élmények átélése. Olyan közösségekben érdemes élni, melyekben független maradhat az egyén, s mégis átérzi az összetartozást. A dolog ott van elhibázva, hogy a mai szülők kiszolgálják saját gyermekeiket, megadnak nekik mindent, de lehet, hogy éppen azokat az élményeket és személyes kapcsolatokat nem biztosítják számukra, amelyekre leginkább szükségük volna, és amelyek a mentális jólét szempontjából elengedhetetlenek. Úgy látom, hogy erőforrásokkal kellene felvértezni a gyerekeket, hiszen ezekkel egy egész életen át gazdálkodniuk kell majd ahhoz, hogy kezelni tudják a krízishelyzeteket. A fiataloknál is azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb az a belső erő, lelki tartalék, amivel ők a nehéz pillanatokat képesek átvészelni. Gyengül a fiatalokban a megküzdési stratégiáknak az ismerete, elsajátítása. Láttam egy TV-sorozatot Romániáról, bemutatta a különböző elszigetelt falvak lakóinak életét. Ezekben a falvakban kiöregedő, kihaló félben lévő közösségek élnek. A film párhuzamot állított ezeknek a közösségeknek és a nagyvárosi közösségeknek az élete között. Látszott, hogy olyan emberek, akiknek a lakásába még az áram sincs bevezetve, egy nagyon alapszinten élnek, mégis boldogok tudnak lenni, gondtalanul tudnak élni a természet közelségében, olykor zord körülmények között is. Ezek az emberek elégedettek az életükkel, pedig nagyon kevés anyagi javakkal rendelkeznek. Azt a keveset viszont meg tudják becsülni, abból a kevésből is meríteni tudnak. Nagyon fontos az életükben a hagyomány és a spiritualitás, erős a kötődés a transzcendens felé, ami át tudja vezetni őket az élet sokszor tragikus eseményein. Tehát ha elveszítjük a spirituális kapcsolatot, erőforrás nélkül maradhatunk, emiatt a mentális egészségünk, jólétünk is károsodhat.

Bálint Katalin mint mindig, most is a mesék tükrében világított rá a választott témára. Ezen alkalommal a jólét után kutatott a mesékben.

Bevallása szerint nem is volt nehéz dolga, mert a mesék őrzik annak a világnak a képét, ahol még a bőség, a jólét és a rend uralkodott. Rá lehet találni a mesékben a jólét birodalmának a leírására. Ki ne hallott volna már arról a mesebeli világról, ahol kolbászból van a kerítés, ahol aranyalma-fákon aranymadarak énekelnek, ahol a fénylő ragyogás nemcsak a kinti világ része, hanem a lélek ragyogása, az öröm és a boldogság is jelen van ebben a világban? Nem csoda, hiszen ott mindenki a saját helyén van, mindenki a saját szerepében van jelen, ami a kiegyensúlyozott testi és lelki állapot, a megelégedettség alapfeltétele. A mesékben tehát fellelhető a recept arra, hogyan lehetne mindezt elérni. Ha egy kicsit ránézünk arra, hogy a mesék mit mondanak, hogy milyen irányba halad a mai társadalom, akkor azt lehet látni, hogy sajnos mi a mai világban folyamatosan távolodunk a mesék alapján az ősi tudás által őrzött recepttől. A mesebeli jólét egyik alapfeltétele az, hogy: azért, hogy el lehessen érni a királyi szintre, hogy a jólét birodalmában élhessen a mesehős, azért rengeteget kell tennie. Aktív szerepet kell vállalnia, olyannak kell lennie, aki felvállalja a felelősséget a tetteiért és mindazért, amit meg lehet tenni, azt véghez is tudja vinni. A mai társadalomban azonban azt lehet látni, hogy az emberek egyre inkább egy kiszolgáltatott, áldozati szerepben vannak jelen, passzív minőségben, hiszen azt várják, hogy a társadalom eltartsa, tanítsa, meggyógyítsa, megmentse őket a bajban. Így ebben a formában, ahogy azt Sebestyén Péter írja egy érdekes esszében, a „jólét csak délibáb” a modern társadalom embere számára. És úgy tűnik, nagyon igaza van. A jólét mindaddig illúzió marad a mostani világban, amíg az ember nem ébred arra rá, hogy hatalmas lépésekkel távolodik el a gyökereitől, a természettől, a forrásától. Megfeledkezik arról, hogy ő ennek az egésznek a része, benne és általa tudja csak és kizárólag jól érezni magát. Inkább önmagára koncentrál, a saját kis önös érdekeit teszi az első helyre. Ebből így pedig nem lesz „birodalom”, vagy ha lesz is, akkor sem teremt benne az egyén élhető teret. Gondoljunk csak a mesebeli Midász királyra, akinek egyetlen vágya volt, hogy bármihez nyúljon, az arannyá válhasson. Lehet körülöttünk minden aranyból, de az még korántsem a jólét. Ismerik már ezeket a történeteket a mesék. Régóta próbálkozunk emberként, nehéz a lecke, rá kell jönni arra, hogy a valódi aranykorszak addig nem jön el, amíg mi, emberek fel nem ismerjük, mi számunkra a valódi drága kincs. De nem kell aggódnunk, ha nekünk ez nem sikerülne, akkor az utánunk következő generációkat is tanítani fogják még a mesék.

Máthé Róbert négy kulcsfogalomra — fejezetcímre – építette fel a hozzászólását: az egzisztenciális biztonság, a nyugalom, a szabadság és a transzcendencia. Ezek mind olyan értékek, amik nem pénzen megvehetőek.

Az, hogy valaki nagyon gazdag, vagy a társadalomban a kapitalizmus fogyasztói szelleme elhinti az emberekben azt az illúziót, hogy mindenetek megvan: ez még nem jelent egzisztenciális biztonságot. Ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze magát, szükség van néhány tényezőre. A mai egészségpszichológia nagyon részletesen foglalkozik a stresszkutatással. Valószínűleg azért, mert ez egy aktuális kérdés és téma. De mitől válik általában egy helyzet stresszessé? Az egyik nagyon erős stresszfaktor a kiszámíthatatlanság és a kontrollvesztés. Ezek komoly stresszt tudnak okozni, akár a munkahelyen is. Ha van egy olyan főnök, aki egyik pillanatban mosolygós és kedves, húsz perc múlva pedig leordítja a beosztottak fejét minden ok nélkül, ez képes leépíteni egy szervezetet. Ugyanez a helyzet az emberi kapcsolatokkal. Ha hazamegy valamelyik családtag és nem lehet kiszámítani, hogy milyen kedvében lesz, vagy egy fél óra múlva anélkül, hogy történt volna valami, teljesen átvált, ez megint nagyon nagy stresszfaktor. A másik kulcsfogalom, hogy az embernek szüksége van arra, hogy valamelyest érezze azt, hogy kontrollja van a dolgok fölött. Tudja a dolgait elősegíteni, fékezni, irányítani, befolyásolni. A mai társadalomnak az egész anyagi struktúrájában megvan a gazdagságnak az illúziója, de nincs meg az egzisztenciális biztonság, mert az egész anyagi helyzetünk kiszámíthatatlan és kontrollvesztett. Az emberek megveszik a drága autókat, a drága ingatlanokat és az egész mögött áll egy hitel, amire lehet, hogy most még van fedezet, de ott van az a kiszámíthatatlanság, hogy vajon öt év múlva is így lesz-e. Generálják azokat a mesterségesen előidézett tényezőket, melyekből rögtön el lehet indítani, hogy gazdasági válság lesz, minden leáll, visszatérünk a gyertyához, a petróleumlámpához… Egy csomó rémhír van, ezzel alá van ásva az emberek egzisztenciális biztonsága. Nem érzik azt a folyamatosságot, hogy igen, tudom, hogy ma van egy kenyerem, és ez a kenyér holnap is meglesz. Vagy a régi ember, aki a mezőgazdaságban dolgozott, amikor bekövetkezett egy nehéz év, tudta, hogy az egy évig tart, valahogy sikerül átvészelni. A ma élő emberekben ez az egész fel van borítva. Van egy nagy diszharmónia az egészben. Nincs stabilitás. Ez pedig nem nevezhető jólétnek. Az, hogy valakinek van egy úszómedencés háza, egy nagyon drága autója stb., de nem lehet biztos abban, hogy azt holnap is fenn tudja tartani, az sokkal nagyobb stresszt jelent, mint amikor mindez hiányzik, de az a kevés, ami van, biztos. Öreg az autó, de ki van fizetve. A következő fejezet — ami szintén pénzen meg nem vehető — a nyugalom. Amikor a biztonság hiányzik, akkor nincs meg az ember nyugalmi állapota, pedig ez az ember egyik alapszükséglete. Az egészségpszichológia erre azt a szót használja, hogy homeosztázis. Ez az élő organizmusnak a békés, nyugodt, stresszmentes állapota. Az ember, amikor csak úgy él, tudja, hogy minden rendben van, elvégzi a munkáját, hazamegy, pihen, szórakozik, akkor a homeosztázist éli meg. Ezzel megint nem rendelkezünk, mert nagyon sok stresszfaktor van körülöttünk. Ebben a társadalomban nagyon sok belső feszültséggel konfrontálódik az ember. Azt tapasztaljuk, hogy nagyon gazdag emberek bármennyi pénzt hajlandók lennének kifizetni egy kis nyugalomért. Az, ami az embernek a teremtettségből adott alaptermészete, egy nagyon drága állapot, és pénzen meg nem vehető. A következő fejezetcím a szabadság. Az embernek szüksége van arra, hogy magát szabadnak érezze. Ez egy elengedhetetlen létállapot. Elmondhatjuk, hogy a múlt rendszerben kevésbé voltunk szabadok, mert nem lehetett bármit mondani. A mai emberben megvan a szabadságnak az illúziója, közben minden szinten megy az agymosás, a reklámoktól a hírekig… A szabadság további lételemei a gondolkodásbeli szabadság, az érzelmi szabadság, a kritikus gondolkodásnak a joga. Ezeket belső szabadságnak hívják, szintén nem pénzen megvehetők. Ezek nagyon sok külső korlát ellenére meglehetnek az emberben. A következő kulcsfogalom az egészséges transzcendencia, ami szintén az embernek egy alapállapota. Az ősi társadalmak kutatásakor mindig nagy kérdés, hogy mikortól beszélünk emberről. Onnantól fogva, hogy nyílvesszőt tudott csinálni, vagy onnantól fogva, hogy tüzet gyújtott? Az antropológusok nem értenek egyet abban, hogy mikortól beszélünk emberről. Általában a homo sapienshez kötik ezt, amikor már megtanult gondolkodni, eszközt használni. Sokkal korábban a neandervölgyi ember számított embernek. Ha visszamegyünk a legősibb barlangleletekig, a temetkezési leletek állnak a kutatók rendelkezésére. Olyan tárgyakat temettek a halottak mellé, ami azt sugallta, hogy van egy túlvilági élet. Ezzel párhuzamosan jelenik meg a különböző szellemekben való hit. A vallástörténetnek van egy egész fejlődési folyamata, amíg eljutunk a mai kifejlett és könyvtárnyi dogmával rendelkező monoteista vallásokig. Mindegy, hogy miben hisz az ember, csak tudja, hogy valahol van egy felső világ, annak van egy segítő ereje, van egy rendszere, van egy szabálya, egy életet segítő rendje, van, amit szabad, van, amit nem szabad. Az embernek lelki szükséglete az, hogy a felső világgal kapcsolatban legyen. Ha megnézzük, a jóléti társadalmakból, ahol a jóléti index is eléggé magas, ez kezd kikopni. Ott van a legtöbb bezárt vagy más célokra átalakított templom. Teljesen leminimalizálódott a vallási élet. A jólétet sokszor anyagiakhoz mérjük, de olyan tényezőkből tevődik össze, amik nem pénzen megvehetőek.

Szabó János Szilárd jóléte kiváltképpen függ az emberi kapcsolatai minőségétől, ezért ápolásukra a mindennapokban természetszerűleg nagy hangsúlyt fektet.

Marosvásárhelyen születtem, ott végeztem el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színészképzését. Három éve élek Szatmárnémetiben. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatában dolgozom. A színházi munka miatt érkeztem a városba, akkor még a jegyesemmel együtt, aki az óta a feleségem és gyermekem édesanyja lett. Először költöztem el más városba a szülőotthonomtól távolra, ezért eleinte nehéz volt a rokonok és baráti kapcsolatok közelsége nélkül, sokszor voltam zavart és tanácstalan, gyorsan akartam olyan erős kötelékeket megszerezni, amilyenek eddig körülvettek és biztonságot adtak. Érezhető volt a viselkedésemben a kapkodás és a visszajelzés iránti vágy, bár ez utóbbi, azt hiszem, nehezen engedhető el ebben a szakmában. Az egyéni jóléttel kapcsolatban az előbbiek viszonylatában azt tudom elmondani, hogy az én jólétem kiváltképpen függ az emberi kapcsolataim minőségétől, ezért ápolásukra a mindennapokban természetszerűleg nagy hangsúlyt fektetek. Úgy érzem, az eddigi három itt töltött év alatt kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek az otthoniakhoz hasonlóan mély gyökeret ereszthetnek. A családalapítás és otthontervezés kapcsán mi is belefolytunk a bürokrácia útvesztőibe, meg kell mondanom, nehezen ismertük ki magunkat, sok segítségre volt szükségünk, de mindenképp szerettünk volna hosszú távra tervezni és egyről a kettőre jutni, minden évben egy kicsit előrébb. A sok hivatali ügyintézésben egy apró siker is nagyon nagy örömöt tudott adni, mint egy kirakós egy darabját megtalálni. A COVID alatt kiraktunk a párommal egy kétezer darabos puzzle-t, aminek akkor igazán örülni tudtunk, valahogy ehhez tudom hasonlítani a hivatali ügyintézés egy-egy sikeres napját, mint amikor egy apró darabot a helyére tettünk. A színházban a célhoz egyre közelebb leginkább a hideg fej és a rajtra kész test visz, egyre jobban érzem, hogy ha a magánéletben is ehhez hasonlóan próbálok viselkedni, ha bizonyos negatív helyzetekben, ahol feszültség van, nyugodt tudok maradni, akkor a környezetem is egyfajta biztonságként éli meg a nyugalmamat, és erre nagy szükség van a problémák megoldásában. A párommal ez oda-vissza működik, egymás nyugalmától nyugszunk meg.

Hompoth Mária háromféle jólétről beszélt. Első az én egyéni, kispolgári jólétem, amit próbálok felépíteni és megőrizni. A másik a nehéz sorsú közösségben létrejött jólét. A harmadik a fiatalok által keresett jólét.

A COVID egész időtartamát végigdolgoztuk. A nehéz sorsú gyerekeket nem lehetett hazaküldeni, nem mondhattuk, hogy féltjük az életünket. Az Integrációs Központban folytathatták a fiatalok az online tanulást, mivel az ő otthoni közösségükben nem volt internet, nem voltak eszközök, úgy gondoltuk, hogy együtt tanulunk. Hál’ istennek nem történt sem egyéni, sem tömeges megbetegedés ennek kapcsán. Az is lehet, hogy a nagyvilágtól elzárkózva a zárt környezetben nem terjedt a betegség. COVID-idő alatt a roma közösségben nem volt egyetlen megbetegedés sem. A jóléttel kapcsolatosan én elkülönítek háromféle jólétet. Első az én egyéni, kispolgári jólétem, amit próbálok felépíteni és megőrizni. A másik a nehéz sorsú közösségben létrejött jólét. A harmadik a fiatalok által keresett jólét. Én egy szakiskolában dolgozom mint iskolai mediátor, ahol egy olyan korú fiatal közösséggel kerülök kapcsolatba, amit nagyon szeretek figyelni és kutatni, mert ők azok, akik előrevetítik, hogy milyen lesz a jövő, milyen lesz a jövő nemzedék jóléte. Az én kispolgári életemet a család tölti ki. Háromszoros nagymama vagyok, egymást követően születtek, van részem a nagymamaságban. A gyerekeim tudatosan szépítik az életüket, nekik sincs tévé a házban, ha összeülünk, nem a híreket beszéljük meg, hanem azt, hogy melyik kisgyereknek milyen mesét mondtak. Szülőként elmondom a véleményem bizonyos dolgokról, de megértem őket, ha másképp élik a mindennapjaikat, mint én. Gyakran megengedem, hogy tévedjenek, mert úgy maguk tapasztalnak meg problémákat, maguk találják meg a megoldásokat.

A roma közösségi jólétben nagy változások történnek. Látom, hogy honnan indultak és hova jutottak azok, akiket ismerek tizenkét éve. Sokszor úgy érzékelem, hogy ez egy évszázadnyi változás. A mélyszegénységből, a maguk lelki egyszerűségükből, belezuhantak egy olyan világba, ahol elkezdtek pénzt keresni, elkezdett megváltozni az igényük, viszont érzelmileg nem nőttek fel, nem tudják kezelni a jó irányú változásokat. Régebben szerettem lemenni hozzájuk ünnepekkor. Meg lehetett tapasztalni náluk karácsonykor a nagy közösségi életet. Ma már nem megyek le hozzájuk, mert az ünnepeken csak az ivászatról van szó, sok az agresszivitás. Sajnos, elvesztették a rájuk jellemző roma identitást. Nem tudom, hogyan lehetne ránevelni a roma közösségeket, hogy ezt az egzisztenciális, materialista lelki életet a romákra jellemző identitással tudják összeegyeztetni. A mai roma közösségekben több analfabéta van, mint a nagyszülők idejében volt. Ma már nem érték a tanulás. Megvan a pénzük anélkül, hogy tanulnának. A roma szülők is dédelgetik a gyerekeiket, de nem küldik őket iskolába, mindig találnak valami kifogást. Ez a túlzott védelem és féltés — ami felismerhető nem csak a roma társadalomban —, nem vezet jóra. Nagyon sok mindent megtanulnak a roma fiatalok, azt viszont kevésbé, hogy kezdjenek el önállóan élni. Én nem tanítok, viszont elég sokszor veszek részt csoportbeszélgetésekben. Mindig arra törekszem, hogy ne én mondjam ki a nagy igazságokat, hanem ők ismerjék fel, és ők mondják ki a hibákat. A roma közösségekben is vannak értékes emberek, akik segítik a közösségük előrehaladását.

Csengeri Zsolt szerint három tényező határozza meg az emberek jólétét: az egyik az érzelmi biztonság és kiegyensúlyozottság, a másik egy eszme vagy egy hitrendszer, amihez csatlakozni tud, a harmadik a munkában megélt flow-élmény.

A pénzről csak annyit tudok mondani, hogy a pénz nem boldogít, ha viszont nincs, akkor hozhat gondot. Főként azokban a közösségekben, melyek tagjai már eltávolodtak a természettől és azoktól az állapotoktól, amikor a nyolcvan éves néninek nincs pénze, de boldogan tud élni a faluban. A másik dolog, amiről beszélni szeretnék tapasztalatból, hiszen nagyon illett az én életemhez is, Csíkszentmihályi Mihály és Mérő László megfogalmazásában: mi az, ami megmozgat embereket? Mi motiválja a huszonegyedik századi embert? A két pszichológus három okról beszélt: az érzelmi biztonság és kiegyensúlyozottság, a másik egy eszme vagy egy hitrendszer, amihez csatlakozni tud, a harmadik a munkában megélt flow-élmény, hogy az ember szereti azt, amit csinál, és úgy eltelik az idő, hogy észre sem veszi.

Van akinél elég a háromból egy, van akinél kell mind a három. Ez is változó életkortól és élettapasztalattól függően, hogy mi az, ami fontosabb. Ezt a sémát is rá lehet húzni, amikor azt vizsgáljuk, mi a jólét, és mikor érezzük magunkat jól a bőrünkben. Számít a flow érzés, a család, a közösségért való tenni akarás. Feldmár András mondja: hiába akarunk egyénileg fejlődni, az együttlét és a közösen megélt élmények vezetnek jó irányba. Lehet egyénileg fejlődni, de az mindig egy zsákutca, mindig közösen érdemes előre haladni.