A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: A szeretet határai. Túlféltés, szabadság, elengedés. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Lepedus István tanácsadó és tréner; Lepedus Ildikó képzőművész; Rácz Ervin lelkipásztor; Kovács Emőke hegedűművész és Bartha Gergő webdesigner. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs: Ma a modern társadalom legfontosabb státuszszimbólumává vált a gyerek. Van egy folyamatos szülői teljesítménykényszer, hogy a gyerek ki ne maradjon valamiből, ami valahol neki majd fontos lesz, de ezzel a hozzáállással nagyon meg tudjuk őt nyomorítani.

Nagyon sok olyan fiatallal találkozom, akit túlféltenek és nagyon sok olyan szülővel is, aki elmondja, hogy miért félti túl a gyereket. Az, hogy egy családban hogyan alakul ki az egyensúlyi állapot, ahogyan gyereket nevelünk, nagyon változatos. Minden ember – bármilyen magasabb rendű emlőshöz viszonyítva – koraszülöttként jön a világra, mert fizikailag is rá van utalva a szülői gondozásra. Ez egy nagyon izgalmas tanulási folyamat az anyának is, hogy úgy neveljen és ápoljon, hogy közben az autonómia érzése – azaz, hogy tudok magamról gondoskodni – ne sérüljön. Egy nagyon fontos szülői bölcsesség úgy nevelni akár egy óvodást is, hogy az akaratát és a kezdeményezőképességét fejlesszük. 

Ma nagyon sok bizonytalanság van a szülőkben, aminek az egyik oka az, hogy eltűntek a társadalmi narratívák. A mi nagyszüleinkben nem voltak olyan kérdések, hogy jól nevelnek-e, mert ez egy kollektív tapasztalat volt. Abban ugyanis, hogy a falu nevelte a gyereket, az is benne volt, hogy az egy kollektív tudás által történt, és nagyon kicsi egyéni felelőssége volt a szülőnek abban, hogyan nevelte a gyereket, hanem alapvetően volt egy közösségi hozzáállás. Onnantól, hogy az individualista társadalomra áttérünk, minden egyéni szülői döntés felnagyítódik, eltűnnek a nagy kollektív narratívák és mindenkinek ki kell találnia a saját gyereke életét. Amikor nagyon bizonytalanná válik valami, akkor nagyon ragaszkodunk ahhoz, ami közel van és biztos. Azt látom a nagyon furcsa szülői életutakban, hogy nem látunk előre öt évre, nem tudjuk megmondani, hogy milyen életpálya lesz sikeres öt év múlva, nagyon leszűkül a szülőnek a látótere, ami által biztosan meg tudná mondani a gyereknek, hogy ide menjen és akkor jó lesz. Ha bármilyen médiát fogyaszt az ember, abból az jön le, hogy a világ milyen veszélyes, a média és televízió elhozza hozzánk a világ összes bánatát és gondját, ez stresszként van jelen folyamatosan az életünkben. A bizalmatlanság is megjelenik, abból a szempontból, hogy milyen normatív dolgokat kell elmondjak a gyereknek, hogy biztosan sikeres legyen az élete. 

Ma a modern társadalom legfontosabb státuszszimbólumává vált a gyerek. Van egy folyamatos szülői teljesítménykényszer, hogy a gyerek ki ne maradjon valamiből, ami valahol neki majd fontos lesz, de ezzel a hozzáállással nagyon meg tudjuk őt nyomorítani. Nem tudjuk mire lesz szüksége, ezért megpróbálunk minél több dolgot aggatni a gyerekre. Nagyon nagyra nőtt az inkubációs idő, vagyis az az időtartam, amíg a gyerek kirepül a családból. 

A szülői életszakaszban három egymásra épülő nevelési irányelv van, melynek segítségével megfelelően reagálhatunk a különböző nevelési helyzetekre: a kormányzó-elv a kisgyermekkor szakaszának az ura, célja, hogy a gyermek biztonságban érezze magát, megtanulja szabályozni az indulatait és követni a vezető iránymutatásait; a kertész-elv lényege, hogy a szülő egy természetes vezetője a kiskamasz gyermeknek, olyan vezető, aki megtanítja a komplexebb érzelmek felismerésére, a felelősségvállalásra és az empátia érzésére, akinek fontos, hogy kiskamasz gyermeke hogyan látja a világot, milyen tervei vannak; míg a kalauz-elv a kamaszkor támogatója, ő már ismeri a járást, és meghallgatva a kamasz elképzeléseit, segít megtervezni a céljai és álmai megvalósításához vezető legjobb utat. Ha nem tudunk váltani a szerepek között, akkor alakul ki a helikopter szülőség – pl. a szülő a játszótéren folyamatosan a gyerek mellett van, hogy nehogy elessen –, ezeknek a gyerekeknek viszont később folyton külső megerősítésre lesz szükségük.

Kovács Emőke: A féltés sok esetben nem féltés a szülő részéről, hanem inkább a gyerek lepasszolása, hogy majd más nevelje, mástól kapjon információt az életről. 

Régen nem csak a falu, de az utca is nevelt. A szomszéd, ha rászólt a gyerekre, hogy nem köszönt, nem volt egy probléma, de a mai szülők zavarban vannak és sértve érzik magukat, ha ez történik. Talán az is probléma, hogy azt sem tudjuk, hogy a szomszédban ki lakik. Persze, ha a szomszéd ránéz a házra abban az esetben, ha nem vagyunk otthon, vagy felhív, ha probléma van, az jólesik… Talán az a probléma, hogy a társadalom lesz individualista és abból kifolyólag vagyunk mi a gyerekekkel féltőek. 

A másik az, hogy én nem azt látom, hogy a szülők mindenféle foglalatosságot keresnek a gyereknek, hogy lássák miben bontakoznak ki, hanem inkább azt mondanám, hogy a szülő azért íratja be a gyereket táncra, lovaglásra, hegedülni és minden másra, hogy ne ő foglalkozzon vele, hanem nyugodtan tudjon délutánonként ülni, hogy majd a tanár néni, tanár bácsi megneveli a gyereket. A féltés sok esetben nem féltés a szülő részéről, hanem inkább a gyerek lepasszolása, hogy majd más nevelje, mástól kapjon információt az életről. 

A mi gyerekeinket nem írattam be sehová, én szeretném őket bevonni a saját életünkbe. Például kimegyünk Szatmárhegyre, lenyírjuk a füvet. Én inkább azt szorgalmazom, hogy van egy pár haver, akkor tudom azt, hogy egyik nap Erikék hozzánk jönnek, másik napon pedig Berti megy Erikhez, így próbáljuk kompenzálni a délutáni játszást, amit régen mi az utcán csináltunk, de ezt ma már nem lehet.

Én úgy gondolom, hogy talán a társadalomtól féltjük a gyereket és nem feltétlenül attól, hogy mi lesz majd belőle. Nekem az egyetlen félelmem, ha a gyerekkel nem ülök eleget, akkor az interneten keres majd más társaságot, de attól még nem tudom és nem is akarom őt kontrollálni. Észrevettem, hogy a gyerekek a mai világban inkább preferálják, hogy együtt játsszanak hálózatban, mintsem összeüljenek egy szobába játszani. A mai világban inkább írnak egymásnak, mintsem beszéljenek egymással, de gondolom ez a mai társadalomban így működik. Majd rájönnek ötven évesen, hogy jobb valakivel leülni kávézni. 

Lepedus István: A kamaszoknak és a fiatal felnőtteknek nem tett olyan jót ez a talán túlzásba vitt aggódó, féltő szeretet, mert ők azt a zsigeri választ hordozzák magukban, hogy azért vigyáznak annyira rájuk, mert nem képesek valamire.

Minden család és minden történet egyedi. Akár transzgenerációsan, akár adott szinten, a család életében a gyerekkel van valami gond – vagy történik vele valami, akár koraszülöttsége folytán, akár valamilyen hiánnyal, sérültséggel érkezik –, a szülők túlóvják ahhoz, hogy életben maradjon, aztán egy adott ponton nem lépnek ki ebből a túlóvásból. Én is érzem azt, hogy a saját gyerekeinket puha vattában tartottuk, ami annak köszönhető, hogy nagyon hangsúlyos a személyes és a társadalmi életünkben is a kötődés és a szeretet fontossága, és ez egy nagyon meghatározó eleme az értékrendünknek. A családi kohéziónak is az alapeleme, csak együtt jár azzal a melléktermékkel, hogy nem vesszük észre, hogy az anyai princípium nem elég, és ezt is túlzásba lehet vinni. 

Én is meg tudom erősíteni azt, hogy főleg a kamaszoknak és a fiatal felnőtteknek nem tett olyan jót ez a talán túlzásba vitt aggódó, féltő szeretet, mert ők azt a zsigeri választ hordozzák magukban, hogy azért vigyáznak annyira rájuk, mert nem képesek valamire. Itt ez a kompetenciatudat biceg egy kicsit, és dolgozunk azon, hogy bízzanak magukban, küzdjenek meg a sikereikért, tapasztalják meg, hogy meg kell dolgozni a sikerélményekért. 

Mindez egyébként részben egy objektív változásnak a velejárója: nem faluhelyen lakunk, nincsenek állatok, nem kell kaszálni menni, nem kell fát lehordani az erdőből. Ha szülőként szeretnénk is, hogy kapjon terhet a gyerek – nem csak az iskolában ülve 10 órát –, akkor egy outdoor táborba kell elküldenünk. Annyira magas az életszínvonal, annyira kényelmes, urbanizált a társadalom, hogy talán a sport meg a zene az, ahol olyan szintű edzésre van lehetőségük, ami a kompetenciatudatukat erősítheti. 

Lepedus Ildikó: Annyi minden ki van véve a gyerekek kezéből és olyan egészségtelen és bezárt ez az életforma, amiben élünk, hogy valamilyen plusz készségre szükségük van ahhoz, hogy stabilabban álljanak a világban. 

Lehet, hogy egy része féltésből ered annak, hogy mindenféle képzésre járatják a gyerekeket, hogy ehhez is, meg ahhoz is értsen, de egy másik része pontosan abból a vágyból adódik, hogy legalább valamihez értsen. Annyi minden ki van véve a gyerekek kezéből és olyan egészségtelen és bezárt ez az életforma, amiben élünk, hogy valamilyen plusz készségre szükségük van ahhoz, hogy stabilabban álljanak a világban. Én úgy gondolom, hogy egy generációs reakció ez a mindent megadni akarás a szülők részéről. Mi úgy nőttünk fel, hogy ki voltunk engedve az utcára, a szülők hosszan dolgoztak és nem volt olyan szoros a kapcsolat velük, meg autoriterebb kapcsolat volt a részükről. Mi, mai szülők meg váltunk, hogy szorosabb kapcsolattal, többet segítve viszonyuljunk a gyerekekhez, hogy olyan hiányokat, amiket mi megéltünk, próbáljunk pótolni és nem vesszük észre, hogy irreális szinten vannak valójában túlhalmozva a gyerekek.

Dr. Tallian Cristian: A túlóvással és azzal, hogy megteremtünk mindent a gyerekeknek, nagyon sok rosszat tehetünk, mert az életben neki nem lesz elég indíttatása arra, hogy megküzdjön valamiért és nem is érzi annak a szükségességét és fontosságát, hogy valamit a saját két kezével alkosson.

Azt mondják, hogy az iparmágnások gyermekei úgy vannak nevelve, hogy lentről kezdjék a szakképzést s így nem kapnak meg mindent, azért, hogy átéljék azokat a nehézségeket, amit a szülők is átéltek. Ez azokra a szülőkre vonatkozik, akik szerény sorból indultak és felküzdötték magukat. Ha az ember ezeken a lépcsőfokokon átmegy, akkor megérti azt, hogy nem egészséges dolog mindent a gyerek ölébe tenni, mert ezzel tulajdonképpen elsorvasztjuk benne a fejlődéshez szükséges készségeket. Minden gyerekben ott van genetikailag is kódolva, hogy ha látja azt, hogy valami a másiknak van, az neki is kell, tehát kulcsfontosságú a motiváció, amelyik hajtja őt. Ha ez nincs meg és bele vannak kényszerítve egy ilyen szerepbe, az idővel elég sok bonyodalomhoz vezet. A túlóvással és azzal, hogy megteremtünk mindent a gyerekeknek, nagyon sok rosszat tehetünk, mert az életben neki nem lesz elég indíttatása arra, hogy megküzdjön valamiért és nem is érzi annak a szükségességét és fontosságát, hogy valamit a saját két kezével alkosson. Ez sajnos gyakran vezet drogfüggőséghez, az ilyen gyermekkort átélő fiatalok gyakran elvesznek az élet labirintusában, nem találják a helyüket, mert nem voltak rákényszerítve, hogy saját magukat, a saját kreativitásukat helyezzék munkába ahhoz, hogy valamit elérjenek. Jó lenne megértetni a mai szülőgenerációval, hogy hasznos dolog az idősebb korosztálytól átvenni pár olyan szokást, amely az önellátási és önfenntartási készségeket fejleszti. Amit manapság nagyon rosszul teszünk, az hogy elkényeztetjük gyermekeinket, fiataljainkat, ami oda vezet, hogy sokan felnőnek és 20–30 évesen sem képesek boldogulni az életben, mert még mindig nincs kialakulva a felelősségtudatuk.

A túlóvó szülő azzal, hogy mindent megcsinál a gyerek helyett, olyan pozícióba hozza őt, amelyben azt érzi, hogy egyedül nem képes semmire. Ez egy nagyon veszélyes és hosszú távon káros dolog. Sokszor találkozom még felnőtt emberekkel is, akik egy hasonló családi környezetben éltek és még mindig nem tudnak helytállni a társadalomban azért, mert abban a kritikus időszakban nem voltak önállóságra nevelve. Nagyon fontos lenne az iskolákban is elérni, hogy ne bemagolni kelljen az érettségire a tételeket, hanem önállóan kidolgozni azokat. Az önállóság, önbizalom és a kreativitás a kulcsszó ahhoz, hogy valaki sikeres felnőtt legyen. 

Rácz Ervin: Teológusként úgy gondolom, hogy a túlaggódásnak, a túlféltésnek az egyik oka a hitnek az elvékonyodása. Ha hiszek az Istenben és bízom benne, akkor tudom, hogy valaki akkor is ott van a gyermekemmel, ha én nem vagyok vele, valaki akkor is óvja, ha én nem vagyok ott.

Talán az az egyik oka annak, hogy a fiatalok hosszabban maradnak a mamahotelben, hogy az aktívan töltött korhatár jelentősen kitolódott. Ha a fiatal 20 éves kortól elkezd dolgozni, 80 éves koráig az már 60 év, ezért úgy gondolják, hogy lesz még arra idő, hogy kilépjenek a munka és a felelősség világába. 

Teológusként úgy gondolom, hogy a túlaggódásnak, a túlféltésnek az egyik oka a hitnek az elvékonyodása. Ha hiszek az Istenben és bízom benne, akkor tudom, hogy valaki akkor is ott van a gyermekemmel, ha én nem vagyok vele, valaki akkor is óvja, ha én nem vagyok ott. Akinél ez pengeélen táncol, az érthető módon aggódik a gyermeke miatt. Hívő emberként ha tudom, hogy valaki vigyáz rá, valakinek elmondhatja a bánatát, akkor én is könnyebben tudom útjára engedni. 

Nagyon hamar változik a világ. Tudjuk azt, hogy hét generáció él jelenleg egymás mellett, teljesen más világban nőnek fel a különböző generációk és más nyelvet is beszélnek. Annak ellenére, hogy az alfa generációtól a bétáig nagyobb különbség van, mint Mózes korától Jézus koráig, Jézusnak a szava – Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől (Máté 6:25); Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat (Máté 6:26) – még a mai generációk számára is érthető, és ha ezt hitelesen tudjuk átadni, akkor nem túlaggódás lesz.

Abban, hogy ide jutottunk, én egy kicsit felelőssé teszem a mai nagymamákat is. A mi nagymamáink megtanítottak minket imádkozni, de a mai nagymamáknak – tisztelet a kivételnek – már nem volt idejük elvetni az imamagot a gyermekekben, és ez meg is látszik. 

Bartha Gergő: A szüleim mindig meghallgattak, hogy én mit szeretnék csinálni és nem az volt, hogy csak beírattak 5–6 tevékenységre anélkül, hogy szerettem volna. Olyan szüleim vannak, hogy nagyon sok mindent rám mertek, de rám is akartak bízni, hogy tudjak magam is boldogulni. 

Én is koraszülött voltam és első gyerek a családban, mondták a szüleim, hogy engem is nagyon féltettek, de később elkezdtem több sportot űzni, jártam focira, úszásra. A szüleim mindig meghallgattak, hogy én mit szeretnék csinálni és nem az volt, hogy csak beírattak 5–6 tevékenységre anélkül, hogy szerettem volna. Olyan szüleim vannak, hogy nagyon sok mindent rám mertek, de rám is akartak bízni, hogy tudjak magam is boldogulni. Volt olyan ismerősöm, akit egyetemre sem akartak elengedni a szülei, mert nagyon messze van Kolozsvár vagy Budapest, pedig a szülő jól tudja, hogy a gyereke jövője múlik azon, hogy szerez-e egyetemi végzettséget. 

Édesapám IT-rajongó, nem volt sok döntésem arról, hogy milyen középiskolába megyek, a szülők általában arra szeretik ösztönözni a gyereküket, hogy olyan szakmát válasszanak, ami jól fizető állást biztosít. Azt tudtam, hogy orvos nem szeretnék lenni, így a Kölcsey Ferenc Főgimnázium matek-infó szakára mentem. Ebben az időszakban jött a webdizájn és informatika, amit online tanultam meg videók által, nem jártam semmilyen órára. Édesapám mindig mondta, hogy az iskolában egy nagyon jó alapot adnak, de nem lehet ott mindent megtanulni, ezért nagyon fontos, hogy az interneten tanuljak is valamit. 

Az utazás úgy jött az életemben, hogy a szüleimmel sokat utaztunk, főleg Európában, de Youtube-on is sok utazós videót nézegettem. Nagyon régi vágyam volt, hogy utazzam körbe a világot, ezt a szüleim is tudták, és fel voltak készülve arra, hogy valamikor meg fogom ezt valósítani. Egyetemi éveim – Kolozsváron, a BBTE-n közgáz szakon végeztem – alatt már másodévtől dolgoztam és tudtam félretenni, de természetesen a család is besegített. 

Az első önálló utam során Ázsiában töltöttem 4 hónapot. A családom ez idő alatt az általam előre megtervezett útiterv alapján követte, hogy merre járok, napi szinten nem álltunk kapcsolatban, de amikor új helyre értem és ott eltöltöttem pár napot, mindig küldtem majd nekik szöveges vagy képes anyagot. Az utazásom célja az volt, hogy a nyelvtanuláson és a kultúra megismerésén túl feltérképezzem azt, hogy hova szeretnék majd kiköltözni. Ha a szülő nehezen engedi el a gyerekét utazásokra, akkor én Ázsiát tudom javasolni, mert a világon a legbiztonságosabb helyek ott vannak. Négy hónap alatt én nem éreztem magam soha veszélyben.

Bálint Kati: A túlféltő szülő mindig azt közvetíti, hogy a gyereknek nagyon óvatosnak kell lennie, nagyon kell vigyáznia, mintha mindenhol valamilyen veszélyforrás leselkedne rá. A gyermek pedig bekerül ebbe a félelmi állapotba, valójában nem is tudja mitől fél, csak mindig egy készenléti állapot szerint működik. Erről a témáról pedig nem elegendő csak beszélni, hanem megoldási stratégiát, módszert is kell a szülőknek adni.

Minden a félelemmel kezdődött. Legelőször 2020-ban jelentettük ki hangosan, de még most is ugyanazt valljuk, hogy a Földön nagyon nagy méreteket ölt manapság a félelem. Sajnos nem csökken a szorongó gyermekek száma, sőt ez az állapot egyre jobban észrevehető a felnőttek körében is. A szülők féltik a kicsinyeiket, a gyermekek pedig félnek, mert a szüleik folyton arra figyelmeztetik őket, hogy vigyázzanak, mert minden veszélyes. A túlféltő, túlóvó szülők életében is hangsúlyos szerepet kap a félelem. A szülőknek ez a fajta hozzáállása a világhoz nem kifejezetten azért van, mert ők rosszat szeretnének a gyermekeiknek, sőt bevallásunk szerint ilyen nem is igen létezik, hanem a szülők is belekerülnek ebbe a lehúzó örvénybe, melyet a félelem energiái mozgatnak. Sokrétű és nagyon sok tényező játszhat abban szerepet, hogy a szülők ebbe az állapotba kerüljenek. Lehet, hogy egy gyerekkori mintát hordoznak, lehet, hogy a gyermekük fogantatása, születése körül kialakult problémák miatt aggódnak, vagy betegségek azok, melyek ezt a halálfélelmet indukálták, de az is lehet, hogy egyszerűen a rengeteg rossz hír, és a világból áramló negatív információáradat tartja őket ebben az állapotban. Rengeteg olyan veszélyforrást észlelnek a mai szülők, ami olyan érzést kelt bennük, hogy vigyázniuk kell, nehogy a gyermekeik az élet-halál küszöbére kerüljenek. Így válik egy játszótéri kaland rettegéssé, hiszen félelmet jelent az aggódó anyukák számára a föld porában lévő megannyi bacilus, vagy netalán egy másik kis játszótárs jelenléte, aki veszélyforrást jelenthet, ha mondjuk náthás, vagy vírushordozó. És ilyenkor a szülő nem rossz, csak szeret. Viszont ezekben az állapotokban a szeretet átlépi azt a bizonyos egészséges keretet és azután már nem bátorít, motivál vagy kibontakoztat, hanem bezár, lefojt, megbetegít. Egy nagyon vékony határvonal választja el ugyanis azt a szeretet, ami még harmóniát teremt, a másik oldalon lévő szeretettel, ami pedig már rombol és bánt. Azért született meg a Csigaházba bújó gyerekvilág című könyvünk második kötete, mert észrevettük azt, hogy a szorongó gyerekek, amikor elérkeznek hozzánk, akkor bizonyos típusú szorongásokat könnyen tudunk oldani. Abban az esetben viszont, amikor mindig visszatér a szorongás, akkor meg kellett keressük azt a mintát, ami miatt mindig újragenerálódik a probléma. Arra a következtetésre jutottunk, hogy abban az esetben, amikor a családban működik egy túlféltő energia, akkor a gyerek folyton visszakerül ebbe a félelmi állapotba. A túlféltő szülő mindig azt közvetíti, hogy a gyereknek nagyon óvatosnak kell lennie, nagyon kell vigyáznia, mintha mindenhol valamilyen veszélyforrás leselkedne rá. A gyermek pedig bekerül ebbe a félelmi állapotba, valójában nem is tudja mitől fél, csak mindig egy készenléti állapot szerint működik. Erről a témáról pedig nem elegendő csak beszélni, hanem megoldási stratégiát, módszert is kell a szülőknek adni. A könyvünk által talán egy kicsit ez történik. A mesék által próbáljuk a szülőket arra hívni, hogy nézzenek bele egy, a mesék által felállított „tükörbe”, nézzenek rá arra a „mintára”, amit a mesék meg tudnak nekik mutatni. A meseterápia azt képviseli, hogy minden problémának, ami létezik a világon, annak van egy párja a mesék világában is. Tehát ami velünk megtörténik, megtörténhet egy mesehőssel is. Pontosan ezért ott volt az izgalmas kérdés, vajon vannak-e túlféltő, túlóvó szülők a mesék birodalmában, vagy ez egy új keletű probléma és a mesék bölcs tárházában még nem lehet találni ilyet?! Nos, a válasz pozitív, a túlféltő szülői minőség ott van a mesékben. Lehet ugyanis bőségesen találni a népmesék világában olyan királyt és királynét, aki aranykalitkába vagy toronyba zárja a gyerekeit. A minta megvan, az attitűd, amit képviselnek felismerhető, a mese viszont még ettől is tovább megy. Megmutatja, hogy ennek a szülői hozzáállásnak sajnos súlyos következményei tudnak lenni a gyermekre nézve, főleg akkor, amikor majd kiszabadul a világba. Az egyik keleti mesében aranykalitkában és sötét üvegfal mögött ülő kicsi hercegnek a dadája titokban visz egy olyan húst, ami csonton van, mert ugye a túlóvó szülő nem adja oda a csontot, csak és kizárólag a húst a gyermeknek. A könyvben szereplő mesénkben az történik, hogy egy véletlen mozdulat miatt kirepül a csont a kicsi herceg kezéből, amitől összetörik az üveg és a herceg egy teljesen más világba, egy más valóságba kerül. Belecsöppen egy olyan áramlásba, amiben nem tudja hogyan kell működni, mert ezt a világot nem ismeri. Nem tudja mit kell kezdeni a barátsággal, vagy az érzelmeivel sem. Ez szimbolikájában és a maga valóságában is mutatja, hogy igenis ezek a dolgok történhetnek a gyerekeinkkel, ha bezárjuk őket egy óvó-védő burokba, hiszen, ha nem mennek ki az utcára, akkor idegen lesz nekik a kinti világ, nem lesznek ismereteik arról, hogyan védjék meg az érdekeiket, hogyan barátkozzanak. Manapság pedig a gyermekek egyre érzékenyebbé válnak, mindent a kicsi lelkükre vesznek, bántásnak élnek meg, félnek, mert tehetetlenek. Ami valamikor normális volt, és úgymond magától is működött, arra ma már meg kell tanítani a gyermekeket és van úgy, hogy egy hosszú terápiás folyamatra van szükség, hogy a természetes dolgok működni is tudjanak. Erre is kitérünk a könyvünkben, hiszen a túlféltésnek mostanság olyan új aspektusai is megjelennek, amelyek teljesen normálisnak tűnő emberi viselkedésformákat helyeznek háttérbe. Tehát olyan gyerekek, akiknek van hangjuk, nem beszélnek az óvodában, iskolában, ők a szelektív mutizmussal rendelkező gyerekek. Van hangjuk, de nem használják, el vannak zárva a „csigaházukba”. Aztán egy másik megjelenő tünet, hogy mostanság nagyon sok gyerek elutasítja az ételek megkóstolását. Az életünk része az, hogy az ízeket megkóstoljuk, de nem teszik meg és veszélybe kerülnek, mert egy-két fajta ételt hajlandóak csak megenni. Ezek nagyon nagy feszültséget és félelemforrást generálnak a családon belül.

Én is túlféltő szülővé váltam, mert belevetítjük a gyerekünkbe a saját elrendezetlen fonalainkat. Én túlféltő anyukaként belevetítettem a saját tériszonyomat a kislányomba. Annyira féltettem őt, hogy megtanítottam neki, hogy a lépcsőn mindig oldalra lépjen az egyik lábával, míg egyszer a tanító néni felhívott, hogy felhívja a figyelmem arra, valószínűleg fejlődési rendellenessége van a gyereknek… Ezek hihetetlen nehéz dolgok, amikkel szülőként meg kell küzdjünk, hogy le tudjuk győzni a saját félelmeinket. Egy dolgot kell megértsünk, lehetünk szülők vagy szakemberek, de a mi lelkünk is sok lenyomatot hordoz magán, és azt csak hinni akarjuk, hogy ha ezzel nem foglalkozunk, akkor az már nem is létezik. Pedig nagyon is megmarad, minden megmarad és vagy felszínre tör, vagy pedig munkálkodik a mélyben, de a begyűjtött traumát egyszer igenis át kell önmagunkon dolgozni. Ha nem önmagunkért, akkor a gyermekeinkért kell azt megtennünk, mert az ő boldogságuk nagyon gyakran a mienkkel összefügg.