Tarr Anita gyógypedagógus, logopédus, emellett a Kürtiskalács nevű oldal megálmodója. Hobbiból indította el ezt az oldalt, ahol süteményrecepteket oszt meg követőivel, továbbá bejegyzéseiben beszél arról is, milyen pluszt tud adni a hétköznapokban ez a tevékenység, és hogyan lehet a gyereknevelésben is alkalmazni a közös sütögetést. Az alábbiakban vele beszélgetek.

– Többen a Kürtiskalács oldalon keresztül ismerhetnek téged, de mesélj egy kicsit magadról, mivel foglalkozol?

– Bogdándi születésű vagyok, az általános iskolát ott végeztem, líceumba viszont a Szatmárnémeti Református Gimnáziumba jártam, filológia szakra. Az az igazság, hogy nem a gyógypedagógia volt az első szak, amire felvételiztem. Ez nagyon jól mutatja, hogy nem olyan könnyű 17–18 évesen eldönteni, hogy mivel is szeretnél foglalkozni majd az életed során. Mivel gimnáziumban filológiára jártam, ezért adta magát, hogy azt fogom továbbtanulni, és beiratkoztam a bölcsészkarra. Fél év után rájöttem, hogy azt nem szeretném tovább csinálni, és következő évben felvételiztem a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakára. Ott könnyen megtaláltam a helyem. Persze amikor az egyetemről kikerültem, az elején nehéz volt szakmailag helytállni. Az itteni gyógypedagógia képzésen mindenből tanulunk egy kicsit, és nagy hátránya az, hogy semmilyen területen nem leszel kellőképpen jártas, mire elvégzed az egyetemet. Épp ezért az elején nem feltétlenül éreztem azt, hogy ez menni fog, de folyamatosan fejlesztem magam azóta is. Magyarországon elég sok továbbképzés elérhető, és azokkal mindig igyekszem aktualizálni a tudásom.

Idén nyáron lesz 9 éve, hogy gyógypedagógusként és logopédusként dolgozom. Kezdetben csak a gyógypedagógia területén tevékenykedtem, mert az előző munkahelyemen olyan gyerekekkel kerültem kapcsolatba, akiknek elsősorban gyógypedagógiai fejlesztésre volt szükségük és időközben a logopédia, mint artikulációs terápia szintén bekapcsolódott a tevékenységi körömbe. Bő másfél éve már magánterapeutaként dolgozom.

– Egyértelmű volt, hogy Kolozsvárról visszajössz Szatmárra?

– Igen. Nem annyira vonzott a nagyvárosi élet, a nyüzsgés. Szatmár ugye egy csendes, lassú város, én ezt szeretem. Az évek előrehaladtával pedig ennél is lassúbbra vágyom. Nagyon klassz lenne falun lakni.

A másik ok pedig az, hogy a párom itt élt, de a munkavállalás miatt is egyértelmű volt, hogy visszajövök. Már az egyetemi évek alatt is önkénteskedtem itt, és úgy gondoltam, hogy ez egy előny lesz és a későbbiekben könnyebben el fogok tudni helyezkedni a szakmámban, mint Kolozsváron.

– Van egy saját felületed a közösségi oldalakon, Kürtiskalács néven, ahol recepteket és a sütéssel kapcsolatos élményeidet osztod meg. Honnan indult ennek az oldalnak az ötlete?

– A Kürtiskalács leginkább a sütést helyezi középpontba, de a főzés volt az, amivel hamarabb megismerkedtem. Mindig szívesen tevékenykedtem otthon is a konyhában, már egész fiatal koromban. Onnantól kezdve, hogy anyukám elkezdett dolgozni – talán hetedikes lehettem –, szüksége volt segítségre. Fokozatosan elsajátítottam az egyszerűbb receptek elkészítését, és mindig szívesen ügyködtem a ház körül is. Ha pedig még jobban visszanyúlnék, akkor ez már kisgyerekkoromba visszavezethető. Beszéltem róla a Kürtiskalácson is, hogy a gyerekeknek már a „sárkonyha” is mennyire izgalmas, képzeljék hát el, milyen intenzitású élmény ehhez képest az, amikor a konyhába élesben beviszik őket és bevonják az ételkészítés folyamatába. Gyerekként mi is nagyon sokat főztünk sárból, volt ennek egy része, amit a szüleink kevésbé díjaztak, mégpedig az, amikor összeszedtük a tyúktojásokat és azt is felhasználtuk a receptek alapanyagként.

Kezdetben volt egy személyes profilom az Instagramon, ahol időnként közzétettem recepteket, leginkább ételfotókat töltöttem fel. A nővérem, Andi pedig mondogatta, hogy jó lenne ezt továbbfejleszteni. Miután megvolt az ötlet, hogy lesz egy külön oldalam, Andi jelezte is, hogy majd szívesen rajzol egy profilképet hozzá. Andi illusztrátorként dolgozik, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó munkatársa, elsősorban mesekönyveket illusztrál, de felnőtteknek szóló könyvekben is találkozhatunk az illusztrációival. Tavaly egy közös együttműködésben is volt részem vele és a kiadóval, mégpedig az Időablak című határidőnapló összeállításában. A 2024-es kiadás minden hónapjához egy Kürtiskalács recept is társul, amelyek többnyire szezonális alapanyagokra, ízvilágra épülnek.

– Honnan jött az adventi sütögetés ötlete?

– Amikor az adventi sütögetést kitaláltam, úgy gondoltam, hogy jó lenne az ünnepek előtt az emberek figyelmét arra irányítani, hogy több időt töltsenek együtt, és ne a rohanásról szóljon az ünnepet megelőző időszak. Gondolkodtam azon, hogy mi lehetne egy plusz, vagy valami eltérő attól, ami elérhető az Instagramon és ami a befektetett munkát picit jutalmazza a visszajelzéseken keresztül. Akkor jutott eszembe, hogy mennyire vagány lenne Andival közös projektet indítani. Az volt az elképzelés, hogy én receptet írok, sütök, fotózok, Andi pedig illusztrálja ezeket a recepteket, hogy a gyerekek számára is követhetőbbek legyenek. Nagy örömömre már háromszor sikerült megrendeznünk ezt az online eseményt. Ilyenkor a Google Drive-ra szoktuk feltölteni a recepteket, ezek ingyenesen letölthetőek. Andi minden recepthez rajzol egy illusztrációt, valamint képkártyákat az alapanyagokról. Ezek felhasználásával ki lehet rakni a receptek elkészítésének folyamatát, így az olvasni nem tudó gyerekek is követhetik, hogy mit kell beletenni a tálba, és milyen sorrendben kell az alapanyagokat összekeverni. A húgomnak, Tündinek az írás a kreatív kifejezésmódja, ezért tavaly és tavalyelőtt az utolsó recepthez egy mesét is társítottunk a gyerekek számára. Mivel a mesék szereplői gyerekek és családtagjaik, a szülőket arra biztattuk, hogy a szereplők nevét helyettesítsék a saját gyerekük nevével, vagy az unokatestvérekével, barátokéval, így teljesen személyre szólóvá lehet formálni a meséket.

– Miért fontos, hogy a szülők a gyerekekkel együtt süssenek?

– Több tényező is van, ami miatt fontosnak tartom. Az egyik a kötődéshez, a közös élményhez kapcsolódik. A közös főzés alkalmat ad arra, hogy csak egymásra figyeljünk és élvezni tudjuk egymás társaságát. Nagyon sok pozitív élményt tudunk szerezni az ily módon eltöltött idő során. Egy másik terület a gyerekek általános fejlődését érinti. Rengeteg új dolgot tanulhatnak meg a konyhában, úgy kognitív, mint finommozgásos- vagy a szociális készségek területén. A kütyüzésre való ráfüggés egyre gyakoribb probléma. Úgy gondolom, hogy egy közös családi sütögetésért bármelyik kütyü őrült gyerek hajlandó félretenni a készüléket és a közös mókát választani. Szakemberként mindig hangsúlyozom a prevenció fontosságát, a közös konyházás pedig egy olyan eszköz, ami mindig kéznél van, és sok dolog begyakorlására, megtanítására alkalmas. Amikor olyan problémával keresnek meg, hogy a gyerek finommotorikus képességeiben tapasztalnak lemaradást, akkor legtöbbször szoktam javasolni a közös sütést, vagy házimunkát, mert meggyőződésem, hogy fejlődni tudnak ezáltal, hiszen nagyon sok manipulációs tevékenységet biztosít a gyerekek számára.

A sütés, főzés a felnőttek számára gyakran egy kötelezően elvégzendő feladat, viszont tekinthetünk rá úgy is, mint egy lehetőségre, amikor minőségi időt tölthetünk a családtagjainkkal, és lehetőség van arra, hogy kicsit lelassuljunk és érzelmileg kapcsolódjunk egymáshoz. Sajnos a rohanó világunkban egyre kevesebb időnk van gondtalanul élvezni egymás társaságát. A közös ételkészítés viszont alkalmat tud nyújtani erre. Igyekszem mindig említést tenni arról is, hogy ez nem feltétlenül csak a szülő-gyerek célcsoportnak szól, hanem ugyanúgy párok, házastársak, egész családok is a heti rutin részévé tehetik.

– Saját receptjeidet osztod meg az oldalon?

– Ha valaki másnak a receptjét készítem el, általában azt nem teszem közzé. Ha mégis feltöltök róla képet, akkor hivatkozom a bejegyzésben a recept megalkotójára. Az általam megosztott recepteket a tapasztalataim alapján kísérletezem ki, illetve anyukám régi receptes füzetéből inspirálódom. Az Időablakban is van olyan recept, ami tőle származik, például a júniusi meggyes mákos. Nagyon sokat ettünk belőle gyerekkoromban. Ő nagyon igényesen írta le ezeket a recepteket, időnként pedig újraírta a füzeteket, amikor kezdtek elkopni az oldalak. Örülök, hogy én ezt a legkopottabban kaphattam meg. Mintha mesélni tudnának a lapok. És valóban mesélnek is, mert úgy gondolom, a legmaszatosabb oldalak árulkodóak, valószínűleg sokszor elkészültek ezek a receptek és nagyon finomak.

Ami számomra egy kedves emlék még, hogy régen ugye az esküvőkre, a lakodalmakra a háznál otthon készültek elő, és mi, gyerekek is ott voltunk. Őszintén, nem emlékszem, hogy nagyon élveztem volna, hogy kavargatni kellett a krémet, amíg kihűlt, hogy ne csomósodjon össze, és hogy ránk is szóltak, ha túl sokszor kóstolgattuk. Ennek ellenére ezek az előkészületek legtöbbször nagyon jó hangulatban teltek, az emberek kapcsolódni tudtak egymáshoz, össze kellett dolgozni és közösségépítő erővel is bírt. Kedves emlékekként idézem fel őket. Úgy gondolom, hogy ez is egy olyan dolog, ami a későbbiekben hozzájárult a sütés iránti szeretetem kialakulásához.

– Az egyik bejegyzésedben azt írod, hogy a férjeddel együtt sok munkátok és áldozatotok van abban, hogy mostanra minden nap közösen élvezhessétek a lassú reggelizéseket. Mi vezetett ehhez a slowliving életstílushoz?

– Amikor én munkát váltottam, kicsivel utána a férjem is munkahelyet váltott, mert mindketten kiégtünk ott, ahol korábban dolgoztunk. Már nem azt adta, amit az elején, már nem olyan volt, ami az igényeinket akkor kielégítette volna. Ez egy hatalmas változás volt az életünkben, ugyanis sok év után került sor erre a lépésre. Mindketten nehezen nyitunk a változás és az ismeretlen felé, és hosszú időbe telt meghozni ezt a döntést. Részben anyagi áldozattal járt, részben pedig a kezdeti aggodalmakat kellett átvészelnünk és elhinnünk, hogy működni fog az életünk így is. Ez teszi most lehetővé azt, hogy sokkal több időnk legyen egymásra, akár a napnak olyan szakaszában, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Korábban nekünk is kivétel nélkül reggel kellett indulnunk munkába és későn értünk haza, a fennmaradó időben pedig el kellett végezni a házimunkát vagy egyéb ügyintézést. Most viszont mi osztjuk be az időnket, és ez tényleg kiváltságos helyzet, viszont sokat kellett dolgozni azért, hogy most itt lehessünk. Így a közös reggeli olyan, mint egy családi rituálé a napirendünkben.

Úgy gondolom, hogy ez egy szemléletváltást is jelent a részünkről, amit nekem még mindig folyamatosan kell gyakorolnom és tökéletesítenem, hogy tényleg a magamévá tudjam tenni. Igyekszem arra törekedni, hogy a munkámban ne essek át a ló túloldalára, hogy ne az anyagi hasznom legyen a mérvadó, hanem az, hogy sikerüljön megőrizni azt az egyensúlyt, amit ezzel a váltással megteremtettem. A két munkahely közötti átmeneti időszak megmutatta nekünk, hogy kevesebb pénzből is tudunk gazdálkodni és nem érdemes minden időnket munkával tölteni, mert később a mentális egészségünk fogja bánni. Sokkal lényegesebb, hogy időt tudjunk szakítani a számunkra valóban fontos dolgokra, tudjunk lelassulni, töltekezni és minél több minőségi időt tölteni együtt. Nagyon éles határokat szabtam abban, hogy hány gyereket tudok vállalni, egyrészt a mentális egészségem érdekében,  másrészt pedig azért, hogy az elvállalt terápiákra tényleg minőségileg tudjak felkészülni, és örömöt jelentsen, sikerélményt nyújtson a munkám.

– Miért fontos, hogy a rohanó hétköznapokban is meglegyenek ezek a közös étkezések?

– A közös étkezések lehetőséget nyújtanak a kapcsolódásra, a családot érintő közös ügyek megbeszélésre. Ha majd nekünk is lesznek gyerekeink, valószínűleg sokkal nehezebb lesz tartani ezt a kialakult ritmust, mivel lesz egy olyan tényező, ami esetenként magasabb prioritást élvez, mint az, hogy a „mi időt” megteremtsük. Azt látom, hogy emiatt is nehéz ezt sok embernek megteremteni, mert ugye a gyerekeket el kell vinni iskolába, magánórára vagy fejlesztésre, ami időbe és pénzbe kerül. Nem biztos, hogy a belső motiváció hiányzik az emberekből, hanem a fizikai idő, amikor erre tényleg lehetőség adódna. De úgy gondolom, hogy a vacsora mégis egy olyan étkezés, amikor jó esetben már mindenki otthon van és ez lehet úgymond egy kötelező dolog a napirendben, hogy vacsorázni közösen ülünk le az asztalhoz, és esetleg megbeszéljük a napi történéseket, a napi élményeket, úgy a felnőttek, mint a gyerekek.

– Tudatos az, hogy a sütés mellett egyfajta szemléletmódot is próbálsz az oldaladon keresztül közvetíteni?

– A legelején úgy terveztem, hogy a részképességek fejlesztésére irányuló összefoglaló bejegyzéseket fogok írni, és ezeknek a konyhában történő megvalósításáról. Az alapkoncepció az volt, hogy valamilyen módon összekapcsoljam a hobbimat a hivatásommal. Közben én is fejlődtem ebben a folyamatban, dolgoztam önmagamon és így részben átalakultak a tartalmak. Megszületett az a gondolat, hogy a sütés számomra egy eszköz a lelassulásra, így tudok kapcsolódni a külvilággal, ugyanis számomra ez egy feltöltő tevékenység, ami az alkotást is lehetővé teszi. Nem kell feltétlenül szorosan kapcsolatban lennie a munkámmal. Folyamatában jött be ez a vonal és kezdtem kommunikálni arról is,  hogy nem csak anyuka-kisgyerek párosoknak szól ez az oldal, hanem bárkinek, aki úgy gondolja, hogy a sütésben tud találni egy olyan pluszt, ami az ő mentális jóllétéhez hozzájárul.

A tartalomgyártásnak van egy olyan része is, amikor valamit megélek a hétköznapokban és beugrik, hogy erről jó lenne írni a Kürtiskalácson is. Épp a minap jutott eszembe, hogy milyen gyakran van az, hogy felnőttek elfelejtik megköszönni, ha szívességet kérnek. Azon gondolkodtam, hogy a sütés pont olyan dolog, amit arra is használhatunk, hogy megtanítsuk a gyerekeknek például azt, hogy használja azokat a szavakat, hogy kérlek és köszönöm. Abban azonban, hogy egy ilyen bejegyzés megszülessen, nagyon sok munka van. Ahhoz kell valamilyen süti, aztán le kell fotóznom és meg kell írnom a hozzá tartozó bejegyzést. Tehát nagyon sok háttérmunka előzi meg egy-egy bejegyzésnek a közzétételét.

– Milyen visszajelzéseket kapsz a Kürtiskalács-csal kapcsolatban?

– A legtöbben Szatmárról és környékéről követik az oldalamat, többen ismerősök, viszont vannak Magyarország több részéről is emberek, akiket nem ismerek személyesen, de ennek ellenére év közben is rendszeresen küldenek képet arról, hogy mit sütöttek meg a receptjeimből, vagy esetleg hogyan alakította át egy inzulinrezisztens személy az én hagyományos receptemet számára is fogyaszthatóvá. Jólesik, hogy van pozitív visszajelzés.

Számomra egy nagyon kedves visszacsatolás volt, amikor egy régi ismerősöm jelezte, hogy a hároméves ikreivel a Kürtiskalács hatására kezdett el közösen sütni. Leginkább kisgyerekes anyukák jeleznek vissza, hogy összeszedték a bátorságukat és nem baj, ha nem fog tökéletesen kinézni a süti és nagyobb lesz a rumli utána, de szuper élmény együtt sütni.

Emellett a férjemtől, a családtól és a barátaimtól is kapok megerősítést. A férjemmel szeretünk enni, szeretünk együtt enni és ő mindig hangot ad annak, hogy mennyire finom az adott étel. Motivál, hogy van egy pozitív visszacsatolás a befektetett munkámra, érzem, hogy van értelme csinálni. Ugyanez igaz a baráti körre vagy a családra is. Amikor viszek valamilyen sütit, mindig van valamilyen visszajelzés. Leginkább pozitív, de a férjem azt is közli, ha valami kevésbé lett sikeres. Ha nincs visszajelzés, nem feltétlenül amiatt, mert nem finom, amit valaki készít, hanem mert nincs meg ez a fajta kommunikáció, az egy olyan dolog, ami vissza tudja venni az ember sütés, főzés iránt érzett motivációját.

– Egy ideje megjelent az oldaladon egy új tevékenység, ami nem sütéssel kapcsolatos: mégpedig a balkonkertészkedés.

– Az utóbbi időben egyre inkább erősödik bennem az a gondolat, hogy jó lenne több időt tölteni a természetben. Otthon, a szüleinknél is szívesen vagyunk kint a kertben. Jött egy gondolat, hogy szeretnék valamit vetni az erkélyen. Bár otthonról szezonban nagyon sok mindent kapunk, mégis szerettem volna, ha lenne valami, amivel én dolgoztam és a termését élvezhetem.

Nagyon sok szobanövényem van, de vágytam arra, hogy valamit kapjak vissza a növényekkel való munkámból, a szépségükön kívül. Találtam egy nagyon klassz könyvet, dokumentálódtam, hogy mi az, amit itt lehetne termeszteni és így vágtam bele.

Ez egy új dolog, idén először próbálkozunk vele. Vettünk két magaságyást a balkonra és ültettünk paradicsomot, ehető virágokat, fűszernövényeket, szamócát. Nagyon kielégítő dolognak tartom azt, amikor olyan alapanyagokat tudunk felhasználni, amit mi termesztünk magunknak. Ez egy elköteleződés, nem olyan dolog, amit akkor csinálsz, amikor időd van, hanem meg kell öntözni őket, el kell végezni mindazt, ami hozzátartozik ehhez a folyamathoz. Munka van benne, de nagyon jó érzés utána leszüretelni a munkánk gyümölcsét.

Érdekel és foglalkoztat a slowfood témaköre is, ennek maximálisan része a saját termesztésű alapanyag. Ahogy az is, hogy tegyünk el minél több mindent télre és fogyasszuk azokat, ahelyett, hogy megvásároljuk a bolti termékeket, kész ételeket. Mi otthonról nagyon sok befőzött alapanyagot hozunk, befőtteket, paradicsomot minden formában, kompótokat. A mi szüleink a meglévő alapanyagokat használják és szezonálisan táplálkoznak, például télen nem vásárolnak friss zöldségeket, hanem azt eszik, amit nyáron eltettek a kamrába. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen valósítani nagyon sok energiára van szükség, különösen, ha valaki munka mellett szeretne ilyen életmódot folytatni.

– Vannak-e további terveid a Kürtiskalács-csal?

– Azt valószínűleg mindenki látja és érzi, hogy nem vagyok jelen ezen az oldalon az év minden szakaszában. Már többször is megfogalmazódott bennem, hogy én úgymond szezonális Instagramozó vagyok. Ez azt jelenti, hogy igazán aktívan a karácsonyi időszak előtt vagyok jelen. Úgy gondolom, hogy az ünnep miatt sokkal könnyebb megszólítani az embereket és talán fogékonyabbak, érzékenyebbek arra a szemléletre, amit az Adventi sütögetés esemény képvisel. Számomra ez egy hobbi, nem ez jelenti a megélhetésemet, sokkal inkább egy olyan forrás, amiből energiát tudok gyűjteni. Attól, mert ott nem posztolok, ugyanúgy sütök egész évben. Ahogy említettem, nagyon nagy munka az, hogy kikerüljön az oldalra egy bejegyzés. Egy dolog az, hogy kisül a süti, de egy csomó idő azt lefotózni, szép kompozíciót összerakni. Rengeteg fotót készítek ilyenkor, akár több százat és aztán kiválasztok egyet, kettőt, ami felkerül az oldalra.

Az adventi sütögetést, mindenképp szeretném tovább csinálni, amíg Andi is partner ebben, ugyanis az ő illusztrációi nélkül nem lenne egy szép kerek egész. Ezenkívül jelenleg talán az egyetlen konkrét vágyam, hogy ezt az eseményt egy közös sütögetéssel indíthassuk és személyesen is megismerkedhessünk a követőinkkel, kicsikkel, nagyokkal.