A nemzeti kultúra inkább megosztó fogalom lett
Magyari Sára nyelvész, újságíró, a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusa. Rovata van a Temesvári Rádióban, a Nyugati Jelenben és az Újváradban. Rendszeresen közöl a Szamos folyóiratban. Több kötetet jelent meg és rendszeresen közöl cikkeket, tanulmányokat.
– Az identitás kérdését élénken vitatják a társadalomelméletben. Az érv lényege az, hogy a régi identitások, amelyek olyan sokáig tartották egyensúlyban a társadalmat, hanyatlóban vannak, új identitásoknak adják át a helyüket, és töredezetté teszik a modern egyént mint egységes szubjektumot. Te hogyan látod ezt a folyamatot?
– Visszafelé kezdeném. Nem gondolom, hogy van olyan: egységes szubjektumú egyén. Szerintem inkább van az ember (egyén), aki különböző időkben és különböző helyeken más-más szerepeket vállal, és ezekhez köti identitásait. Egy nő például valakinek a lánya, másvalakinek a felesége, kedvese (jó esetben egy és ugyanannak a személynek), harmadik valaki(k)nek a testvére, majd édesanyja, kollégája, szomszédja egy x-edik embernek stb. Ezek identitások is, amelyek viselkedésmódokat feltételeznek. De mindez árnyalódhat az alapján, hogy valaki vallásos-e vagy sem, ha igen, akkor nem mindegy, hogy katolikus, protestáns vagy neoprotestáns, európai vagy amerikai stb. Az szerintem is érzékelhető, hogy ma identitásválságban van az ember, de én úgy látom, elsősorban emberi identitása kérdőjeleződött meg, azon belül pedig a nemi identitása. Sokszor tűnik úgy, hogy az emberben az állatit emelik ki, és ösztönlényként beszélünk róla, sőt, viselkedünk vagy viselkedik. A nemi identitás kérdése pedig nagyon érdekesen alakul, bár szerintem szomorúan is, mert én sok olyan embert látok, aki nem találja a helyét. Amúgy azt megjegyezném, hogy az identitásalakulás az ember velejárója: pár száz éve nem a nemzeti identitás volt a legfontosabb, hanem a vallási vagy a lokális. Még az előtt a csoporthoz, törzshöz való tartozás. Szóval ez változó a történelem során.
– Az identitás ma már többnyire multikulturális kontextusban jelenik meg. Milyen szerepet tölt be napjainkban a nemzeti kultúra, és hogyan hódít az egyetemes kultúra? Milyen mértékben tud megmaradni a lokális kultúra?
– Úgy látom, hogy a nemzeti kultúra inkább megosztó fogalom lett. Van, aki áldja, és van, aki átkozza. Az egyetemes kultúrát is valahogyan ugyanígy látom. Inkább szubkultúrákról beszélhetünk ma, illetve nagyon gyakran kultúra nélküliségről. A kulturális elemek keverednek, hiszen a média, a szabad utazások, a kereskedelem ezt lehetővé teszi. Ez a keveredés mintha megerősítené a lokális kultúrát. A területhez, helyhez való kapcsolódás, számomra úgy tűnik, stabilabb lett. Miközben párhuzamosan én is látom a migráció valóságát, de valahogyan azt érzékelem, egyre inkább felértékelődik a lokális kultúra. A specifikumok, a kulturális elemek, de a kulturális turizmus is valahogyan ezt láttatja.
– Lehet-e a kultúra tekintetében is európaiságról beszélni, formálódik-e európai identitás, és mi történik a nemzeti kultúrákkal a globalizáció folyamatában?
– Ha az amerikai vagy afrikai kultúrához viszonyítjuk, akkor mindenképpen beszélhetünk európaiságról. Ha Európán belül vagy az EU-n belül, akkor én azt már kétkedve fogadom. Mert belülről élve és szemlélve látszódnak a különbségek. Sőt, szerintem az erőltetett európaiság mintha pont a nemzeti kultúrákat erősítené meg. Itt jegyzem meg, én antropológiai értelemben használom a kultúra szót, azaz az élet megélésének módjaként, mikéntjeként, mely például viselkedéselemekre bontható. Nézzük csak a kereskedelmet: úgy 15 évvel ezelőtt nem volt nagy keletjük a hazai áruknak, ma már egy magára valamit is adó üzletben külön polcon, külön jelzéssel találjuk a romániai cikkeket. De ugyanezt látom Magyarországon is. A globalizáció elhozta pl. a saját hagyományaink átalakulását, illetve újabbak beemelését a mi kultúránkba. Ugyanakkor az is érzékelhető, hogy főként olyan elemeket veszünk át, amelynek általában van múltja saját kultúránkban is. Gondoljuk pl. a Valentin-napra. Február 13-án van a verebek párválasztásának napja, ez tavaszváró jeles nap volt a mi közösségeinkben, ahol a fiatalok is egymásra találtak. A román közösségekben 24-én Dragobete, szintén szerelemünnep. A Valentin-nap főleg az amerikai filmek nyomán válik jeles nappá, igaz, szerintem főleg gazdasági szempontból, de azért is tudott beférkőzni a mi ünnepeink közé, mert van párhuzam, ami éltetheti. Ugyanakkor pont a Valentin-nap ellenhatásaként erősödött meg a románságnál a Dragobete ünneplése. Ezt közvetítik a reklámok, és akár egy-egy értelmiségi vagy akár celeb is.
– Identitásválság vagy identitásváltás korát éljük?
– Szerintem a kettő együtt jár. Akkor váltunk, ha már válságos a helyzet. Azért az elmúlt egy-két századnak volt néhány nagy túlkapása akár a nemi szerepekben, akár a nemzeti identitásokkal kapcsolatosan. Úgy látom, hogy pl. a túltolt patriarchátus, az agresszívvé váló férfiuralom hozta el a feminizmust, ami aztán túlnőtt eredeti célján, és szintén ellenhatott. S most ott vagyunk, hogy igazából a fiatalok esetében azt érzékelem, nekik nem jó nőnek lenni, de nem jó férfinak lenni sem. Akkor mi marad? Ilyesmit érzékelek a nemzeti identitások esetében is, csak ott talán még árnyaltabban.
– Az identitásőrzéshez intézmények kellenek: család, templom, iskola, civil szervezetek… Működnek ma ezek az intézmények?
– Szerintem nem működnek mintaértékűen. Azaz a legtöbb esetben nem működnek pozitív mintaként. És szerintem ez a baj. Ma pl. a családok nagy része csonkacsalád. A férfiak nincsenek jelen. Vagy mert eleve nem is vállalták a házasságot, a gyereket, vagy mert a házastársak elváltak. Akik meg együtt vannak, azoknak a jó része szintén nem szolgál pozitív mintaként. Ezt hallom, látom a környezetemben. Fiatal lányoktól hallom, nem akarnak férjhez menni, nem akarnak gyereket sem, mert nem akarnak olyanok lenni, mint az anyjuk. Ha rákérdezek, milyen az édesanyjuk, a legtöbbször azt a választ kapom: fáradt, ideges, szomorú. Hát nem ilyen felnőtt életre vágyunk.
– A kultúra szorosan kapcsolódik az egyéni fejlődéshez, mind intellektuális, mind szellemi szinten, amelyet egyesítenek egy adott közösség tevékenységével és érdekeivel. Milyen eredményekkel jár a mai társadalomban ez a kapcsolódás?
– Én inkább a népi kultúrában vagyok járatosabb. Régebben valahogyan úgy volt, hogy a nő szülte ugyan a gyereket, de a közösség nevelte (fel). Megvoltak azok a játékok, dalok, mondókák, csúfolódók, párválasztók, amelyek segítették a gyereket abban, hogy szórakozzon, tanuljon, fejlődjön testileg, lelkileg. Fontos volt az érintés, a szóbeli kommunikálás – azaz a gyermek lelki egyensúlya. Mindenkinek az volt a célja és érdeke, hogy a gyermekből kiegyensúlyozott felnőtt legyen, aki megtalálja helyét a világban és teszi a dolgát. Ma úgy látom, főleg a nagyvárosokban, magukra maradnak az édesanyák a babákkal. Ez nem egészséges sem a baba, sem a mama részére. Ráadásul túl sokáig van egyedül az anyuka a gyermekkel, nagyon nehéz megszervezni, hogy az apuka is kivegye a részét a gyermeknevelésből vagy hogy minőségi időt töltsön együtt a pár. Régen ez valahogyan úgy ment, hogy a gyerek alig cseperedett, vitték ki a mezőre, ott volt a felnőttek között. Ha fiúcska volt, ment az apjával, ha lány, maradt inkább az anyjával. Elég korán elkezdett a szüleivel dolgozni. Ott vannak pl. a kapák: méretüket tekintve van férfikapa, női és gyermeknek való. Mindenki a maga erőszintjén kapált. Ma már arra is vigyázni kell, hogyan vezetjük be a gyereket a házimunkákba, nehogy valaki feljelentsen gyermekkínzásért, -munkáért. Így viszont nem nevelünk szorgalmas, munkaképes fiatalokat. Amúgy szerintem boldogokat sem.