Nemzeti imánk megírásának 200. évfordulóján koszorúzási ünnepséget és ünnepi műsort szervezett január 22-én a Szamos Diákirodalmi Kör és LiterArt Magyartanárok Egyesülete a Szatmár Megyei Tanács, Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatal, valamint a Szatmár Megyei Könyvtár támogatásával. A szatmárnémeti Kölcsey-szobornál Higyed Gyöngyi karnagy vezénylésével, a Bel Canto és a Szatmárnémeti Református Gimnázium Gyöngyszem kórusa énekelte a Himnuszt.

Jól döntöttek elődeink, amikor a Himnusz letisztázásának dátumát jelölték meg a magyar kultúra napjának — mondta köszöntőjében Elek György, a Szamos folyóirat főszerkesztője, hozzátéve, hogy a magyar nemzet talán az egyetlen, melynek nemzeti himnusza egyben nemzeti imája is. Hangsúlyozta ugyanakkor azt is, hogy mindig a kultúra vitte előre a világot — nem a politika, nem a gazdaság —, amilyen a kultúránk most, olyan lesz a jövő, ezért ha azt akarjuk, hogy egy erős nemzet éljen ezen a vidéken a jövőben is, oktatni-nevelni kell a fiatalokat és megteremteni számukra a feltételeket, hogy egy kultúrtársadalomban éljenek.

A Kölcsey-szobor megkoszorúzását követően a résztvevők átvonultak a Szatmár Megyei Könyvtárba.

Itt mondott ünnepi beszédet Bessenyei Gedő István dramaturg, a Harag György Társulat művészeti igazgatója. Az alábbiakban ezt közöljük.

A kultúra mindaz, ami az embert emberré teszi

„Mielőtt — roppant súlyú, utólag már-már felelőtlennek tűnő vállalásom szerint — a magyar kultúráról szólnék itt néhány szót, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a szervezőknek a megtisztelő bizalomért, amit e felkérésükkel kifejeztek felém. Megtiszteltetés számomra, hogy nem pusztán a magyar kultúra napján, de éppen a Himnusz 200. „születésnapján” szólhatok Önökhöz.

Nem egyszerű feladat ez, egy olyan költő hatalmas művének árnyékában, aki — mint tudjuk — kiváló rétor volt, olyan kivételes hatású szónok, aki országgyűlési követként még a politikai beszédek műfaját is irodalmi rangra tudta emelni, olyannyira, hogy elhíresült búcsúbeszéde után az ülést sem tudta folytatni a ház.

Ijesztő feladat „ünnepi beszédet” mondani egy ilyen kivételes személyiség ilyen kivételes művének „születésnapján” — legalábbis azon a napon, amikor híres „földink” ezt a költeményt letisztázva, ellátta kézjegyével, mintegy lezárva az alkotófolyamatot. Talán nem is merészeltem volna vállalkozni rá — hiszen annyi méltóbb elme volna közel s távol, aki megtehetné — ha nem volnánk mi itt valamennyien szatmáriak — költőnket is beleértve, akinek neve mindenhol, minden magyarnak sokat jelent — de itt, nekünk mindig egy kicsit többet, mint a Kárpát-medence más tájain élő testvéreinknek.

Nézzék el nekem, ha némiképp blaszfémikusan fogalmazok, de mi, szatmáriak, úgyszólván „jóban vagyunk” vele. Nemcsak azért, mert némelyikünk a nevét viselő iskolába járt, az egykor az ő nevét viselő színházat látogatja, nem is csupán azért, mert másokkal ellentétben mi mindjárt két Kölcsey utcát is ismerünk (igaz, csak az egyik viseli hivatalosan a nevét), és nem is a szobor miatt, amelyet az elmúlt órában megkoszorúztunk. Ennél jóval többről van itt szó: arról, hogy mi, szatmáriak a lokális identitásunk részévé emeltük őt — nemzeti kultúránk más nagyjaival együtt, akikkel szintén úgyszólván „jóban vagyunk”.

Azt hiszem, éppen ezért egyszerre könnyű és félelmetesen nehéz a magyar kultúráról szólni itt, a mi tájainkon, a történelmi Szatmárban — mert ilyen közel vannak hozzánk a nemzeti kultúránk legnagyobbjai. Nem elsősorban a koszorúkkal borított szobortalapzatokról és nem is a nemzeti emlékezet végtelen horizontjának távoli állócsillagaiként tekintenek le ránk. Úgy vagyunk velük — szerencsés esetben életművükkel is —, mint a Szentírásban Isten népe az Ő Törvényével: tudjuk, hogy nem az égben van(nak) és nem a tengeren túl — hanem egészen közel helyezve hozzánk: a szívünkben és a szánkban. Hiszen ha csak az imént parafrazált Szentírásra gondolunk, nehéz volna elfelednünk, micsoda tolmácsunk van nekünk ahhoz a „fenti hallgataghoz”, aki megszólal lapjain. Ki tudunk-e nyitni úgy egy Károli Bibliát, hogy abból ne egy másik földink veretes nyelvén szólna hozzánk a Mindenható?

Néha azt merészelem remélni, hogy amit irántuk érzünk, több mint üres lokálpatriotizmustól fűtött patetikus büszkeség: hogy komoly felelősséggel is járó szeretet és tisztelet ez, amely által nemcsak visszafelé tekintgetünk, könnybe lábadt szemekkel egy dicső múlt felé, hanem képesek vagyunk élő párbeszédre is vele. Velük.

Mi, akik Dsida Jenő háza előtt hajtunk el autóinkkal a ma már másvalaki nevét viselő Kölcsey utca felé, akik néha csak átruccanunk Érmindszentre (miközben egész úton fájóan feszít a kérdés, vajon csak az Érig, vagy az Óceánig is eljutunk?), akik ma is régi barátként biccentünk Kossuth- és Márai-díjas költőinkre, íróinkra, ha néha hazalátogatnak (igen, Kovács András Ferencre, Láng Zsoltra gondolok) — úgy érezhetjük, az egész magyar kultúrával úgyszólván gyerekkori pajtások vagyunk — de jó esetben nem felejtjük el annak felelősségét, hogy ez több legyen, mint kedélyes köszönőviszony. Könnyebbség és felelősség is, hogy régi ismerőseink ők. Hogy megadatik úgy koptatnunk a városunk köveit, hogy mindenfelől ők köszönnek ránk, még ha némelyikük nevéről lehull is néha az ékezet. Sietünk ügyes-bajos dolgaink után — és pár lépéssel előttünk mintha Szép Ernő ballagna csöndesen (igaz, most még Schön Ezékielnek hívják), vagy talán Markovits Rodion. Máskor Páskándi, Gellért Sándor, vagy éppen Harag… A Villanyóránál buszra várva, Petőfi alakját fürkésszük az Ormos-ház ablakaiban (talán épp most is épp nálunk vendégeskedik), de váratlanul összeszorul a torkunk, mert eszünkbe jut hirtelen Radnóti is, aki épp itt, Veresmarton munkaszolgálatos. A Zárda előtt elsétálva Kaffka Margit

Hangyabolyára gondolunk és a gimnazista Krúdyt fürkésszük az iskoláinkból nyüzsgő csapatokban kirajzó diákok között. A Kálvin-tér sarkán, siettünkben szinte elütjük Szilágyi Domokost, miközben Prielle Kornélia jutalomjátékára rohanunk (kedves tőle, hogy ötven év múltán, lám, visszatért ünnepelni ide, ahol először lépett a világot jelentő deszkákra, a Kotró-kert ácsolt színpadán). A korzón még odaköszönünk Jánk Karcsinak, de rohanunk tovább —hamarosan kezdődik az előadás. Ez a bensőséges viszony, amelyben mi lehetünk velük, kiváltságos helyzetbe hoz és bátorít — még olyankor is, amikor a magyar kultúráról kellene mondani valamit, méghozzá a kétszáz éves Himnusz „születésnapján”. De annak roppant felelősségét is felveti, hogy mit kezdünk ezzel az örökséggel: felismerjük-e egyáltalán a ma még csak alsós gimnazista Krúdy tehetségét, ha nem ezen a néven jön szembe velünk? És bátorítjuk-e a színpadunkon épp most debütáló Prielle Kornéliát — bárhogy nevezzék is 2023-ban —, akkor is, amikor még pályakezdő? Vagy ráérünk majd elbüszkélkedni vele, ha már a Nemzeti Színház örökös tagja lett?

Nehéz, de fontos kérdések ezek: arra világítanak rá, hogy a magyar kultúra bennünk él tovább, itt és most (és ha vigyázunk rá, talán holnap is). Hogy ez a kultúra nem egy kripta és nem tatarozásra szoruló műemlék, de nem is egy múzeum vagy panoptikum — és nem tudhatjuk, melyik Ér jut el az Óceánig a sok közül, amelyik tőlünk karnyújtásnyira fakad. A mi felelősségünk is észrevenni azt az árva, félvak, zárkózott csenevészt, aki a következő nemzeti imánkat megírja (vagy urambocsá, elsameli), ha nem is pont Szatmárcsekén hajol a papírja fölé.

És nemcsak rájuk érdemes figyelnünk, hanem legalább annyira önmagunkra is: arra a kultúrára, amit magunkban hordozunk. Mert nem magas hegyeknek ormán és nem a tengeren túl, hanem itt, bennünk, a szánkban és a szívünkben lakik. Ellenállok tehát a kísértésnek, hogy a Himnuszról beszéljek — szerencsére ezt megteszi majd az utánam szóló — és annak is, hogy azt az egykori árvát kutassam tovább, fürkésző tekintettel — aki nem véletlenül tudta ilyen fájdalmasan tömören leírni, hogy „balsors, akit régen tép…”

Helyette arról szólnék inkább, mit is jelent számomra a magyar kultúra, amit én is, mint mindannyian, magamban hordozok.

A magyar kultúra az első mese és altatódal, amit anyám elsuttogott vagy eldúdolt a bölcsőm fölött — és ez a szó is: „bölcső”. A nyelv, amely észrevétlenül csúszott a tudatomba, majd a tudatalattimba, hogy aztán az álmaimnak is anyanyelvévé legyen. De az utolsó könyörgés is, amit — ha lesz, aki elmondja — talán még hallani fogok, mielőtt egészen itt hagyom ezt a testi életet. És minden más is a kettő között, amit még ebben a pár hátralevő évben vagy évtizedben megélek, ezen a kultúrán, mint receptorokkal teli szöveten keresztül jut el hozzám.

A kultúra akkor az enyém igazán, ha természetes, ha nem messze képzelem, valami különös „szent tehénnek”, márványtalapzatra állított pogány totemnek, ami előtt hajlongani kell. A kultúra közel van, belém hatol, a lényem része, általa kapcsolódom az egész világhoz, nélküle legfennebb az állati létezés alapvető szintjén vegetálnék.

Éppen ezért olyan nehéz megragadni a fogalom lényegét, mert amikor kultúráról beszélek, egész univerzumról beszélek. Nem csak művészetről, nem csak irodalomról, nem csak a Himnuszról, vagy a mi említett szatmári ismerőseinkről. A kultúránk a mi teljes univerzumunk — legalábbis a percepciónk az univerzumunkról. A magyar nyelvű fizikatankönyv, amelyből a világ működését megismertük egy természettudomány szempontjából, ugyanúgy a nemzeti kultúránk része, mint az első Pilinszky-vers, amelyik elszorította a torkunkat, vagy az első dal, amelyet teli torokból ordítottunk lázadó kamaszként, a legelső rockkoncerten vagy fesztiválon, amelyre elengedtek. A szavak, amelyekkel először szerelmet vallottunk valakinek…

A kultúra mindaz, ami az embert emberré teszi — nem véletlenül helyezte Maslow a szükségletek piramisának legtetejére az esztétikai szükségleteket…

A kultúra identitásképző erő, magamat is általa ismerhetem csupán. A kultúránk által válunk egész világok hordozójává — épp ezért üldözték a kultúrát vagy annak szegmenseit mindig kérlelhetetlenül az elnyomó rendszerek, mert a világot nemcsak kívül, hanem belül, az emberben is uralni és megváltoztatni akarták. Vagy éppen elpusztítani. És a kultúra volt az oka annak is, hogy ez valójában soha nem sikerült — és soha nem is sikerülhet.

A hazájában kiirtandó, gyűlölt ellenségnek gondolt Thomas Mannak ugyanis igaza volt, azt mondván: „Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat.” Annál többet, mint amit a száműzöttek mondanak el kultúrájukról, nehéz volna róla elmondani. És pontosan tudjuk, a történelem Thomas Mannt igazolta — Németország ott volt, bizony, vele, és máig is ott van, ahol Thomas Mannt olvasnak az emberek. A legkevésbé pedig talán éppen a hitleri Harmadik Birodalomban volt jelen a kulturális értelemben vett „Németország”.

„A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát” — mondja erről már a magyar kultúra vonatkozásában Márai Sándor, egy másik üldözött, „aki szertenézett, s nem lelé honját e hazában”. Azt is mondhatta volna: ahol én vagyok, ott van Magyarország. És igaza lett volna… A kultúránk identitáshordozó erő, és messze túlmutat nemzetünk vagy mindenkori államalakulataink határain. Mert általa Shakespeare is Arany János — vagy épp Nádasdy — nyelvén szól hozzánk, Rilke Párduca pedig Szabó Lőrinc vagy Eörsi István tollának ívén kering, rácsok futásába veszett tekintetével a párizsi állatkertben.

Közhellyé idéztük már Shakespeare mondatát, mióta Arany János először a fülünkbe súgta. A gyermek is mondja, anélkül talán, hogy értené: „Színház az egész világ…” Igaza van. És ugyanígy igaz, hogy kultúra az egész világ. Számunkra pedig magyar kultúra az egész világegyetem, benne Magyarország is, amely mindig ott lesz, ahol mi vagyunk (s ha száműznek egyszer, velünk tart az ausztrál éjszakába is). De a magyar kultúra részévé válik még a középkori London is, amikor Arany János ajkáról csendül a jó öreg William szava. Még a csillagok is az égen, ha tudjuk a nevüket, s azon szólítjuk meg őket, azt mondva: nézd, az ott a Tejút, a Fiastyúk, a Göncöl! És látod ott az Esthajnalcsillagot?

A legutolsó emlékfoszlány, ami még eszünkbe jut, amikor lassan szétesnek, mint régi szövetek, az emlékeink is talán. Ez a magyar kultúra: a világ, ahogyan magyarul felfogom és nevén nevezem. Az viszont sosem mindegy, milyen módon, milyen ízléssel és milyen minőségben teszem… Ilyen értelemben a magyar kultúra sorsa rajtunk áll, mindannyiunkon, és ennek felelősségét csak fokozza a tény, hogy éppen a mi tájainkról indult útjára az a bizonyos költő, akinek a fő műve „születésnapján” a magyar kultúrát ünnepelni szoktuk. Ez a költő egy gyönyörű verset írt, amit Erkel zenéjére ma himnuszunkként énekelhetünk. Egy olyan, roppant erejű imádságverset, amelynek szövegét még a legvadabb ateista doktrínát hirdető kommunista rezsimek sem merték megváltoztatni. A mindenhonnan száműzött Isten, aki hosszú évtizedekre maga is üldözötté vált a diktatúra sötét évei alatt (s felé kard nyúlt barlangjában), a Himnusz sorai között mégiscsak meghúzódhatott, Kölcsey és Erkel fölébe kinyújtott védő karjai alatt…

Ha máshonnan nem, e remekmű példáján okulva, fel kell ismernünk: nem mindegy, hogy akár egy nemzeti himnusz is milyen minőségű szöveg. Még az Istent is megmentheti ugyanis, ha jól sikerül! Magyar kultúra tehát volt, van és lesz is, ameddig magyarul gondolkodó, a világot magyarul értelmező ember él ezen a bolygón — de hogy milyen nívón, azért mindannyian felelősek vagyunk.”

Van mit ünnepelnünk, amire büszkék is lehetünk

Mészáros Orsolya, a BBTE szatmárnémeti kihelyezett Pszichológia és Neveléstudományi Kar hallgatója Kölcsey Himnuszának aktualitása címmel tartott előadást.

„Repkednek a nagy évfordulók felettünk, nemrég megnyitottuk a Petőfi 200 évet, megemlékeztünk Madách Imréről, aki szintén 200 éve született, ma pedig, 2023. január 22-én együtt lehetünk, hogy tiszteletünket tegyük a magyar kultúra napja és nemzetünk himnuszának megalkotója, Kölcsey Ferenc előtt.

A mai jeles napra való megemlékezés ötletét Fasang Árpád zongoraművész vetette fel még 1985-ben, ami táptalajra is talált.

A magyar kultúra napját 1989 óta kötjük hivatalosan január 22-éhez. Kölcsey Ferenc költeményét a közakarat emelte nemzeti himnusszá, ezt fejezte ki az 1989-es alkotmányos megerősítés. Retorikai remekmű: nem csupán megszólítja, teremti is a nemzetet, ennek a 19. század első évtizedeiben, az osztrák elnyomás idején nagy jelentősége volt. A világ himnuszai között kiemelkedő helyet foglal el az a szemlélet, hogy tekintsünk önmagunkba, szabaduljunk meg hibáinktól, kudarcainkért ne a külső körülményeket okoljuk.

Ezen a napon tisztázta le Kölcsey a Himnusz kéziratát 1823-ban, szatmárcsekei birtokán, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Művét 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, és 1903-ban lett Magyarország hivatalos himnusza, vagyis pontosan 120 éve.

A magyar történelemben, politikában és Kölcsey jellemében, világképében mélyen gyökeredző költeményt nevezték „igazgyöngynek”, a két világháború alatt a „magyar bánat Lélekharangjának” is.

Mégis méltón illeti meg a mai napot az ünnep szó, hiszen jogosan van mit ünnepelnünk, amire büszkék is lehetünk bárhol is éljünk mi, magyarok a világban.

A kultúra megkülönböztet és hasonlóvá is tesz bennünket nem csak itt, hanem az egész világban. A kultúra az, ami összeköt a múlttal, a jelennel és a jövővel. A magyar kultúra átöleli és összeköti számunkra az időt. Sok más gyökerű embert ejtett ámulatba és ragadott magával, akikből sokszor legmagyarabb hazánk fiai lettek. Így lett a Petrovicsból Petőfi, az aradi tizenhármak ezért adták vérüket, és sorolhatnánk számos magyarrá lett nagy nemzeti példaképünket.

Sok más gyökerű embert ejtett ámulatba és ragadott magával, akikből sokszor legmagyarabb hazánk fiai lettek. Így lett a Petrovicsból Petőfi, az aradi tizenhármak ezért adták vérüket, és sorolhatnánk számos magyarrá lett nagy nemzeti példaképünket.

Feltehetnénk magunknak azt a kérdést, mi a mi dolgunk, feladatunk, mit kell tennünk a kultúránkért? Sokféle választ adhatnánk erre a kérdésre, de valószínűleg semmi rendkívülit. Ugyanaz a mi dolgunk is, mint a szüleinké, nagyszüleinké, dédszüleinké és a többi ősünké volt — továbbadni azt, amit kaptunk. Továbbadni a családban, továbbadni az iskolában, továbbadni a közösségben.

De mi is az aktualitása igazán a Himnuszunknak, mit üzen nekünk kétszáz év elteltével?

A költeményében a magyarság történetének felemelő és drámai eseményeit egyaránt bemutatja. A hazaszeretet és hazafiság legszebb példája a vers. Kölcsey Himnusza összegezte mindazt, ami bennünket lélekben magyarrá tesz — és miként ismerhet e műben önmagára a korabeli és mai magyarság.

Üzenete ma is időszerű. A több mint ezeréves múlttal rendelkező Magyarország társadalmi egységének hiányával küzd. Ez a közösségi összefogás, egyet akarás csak pillanatokra született meg a magyar nemzet hosszú ideje során.

A történelem áttekintésével, az irodalom segítségével népünknek tanulnia kell a régi idők és a közelmúlt hibáiból. Rá kell ébrednie mindenkinek, hogy az igazi összefogás mekkora ereje minden nemzetnek. Nem csak a bajban, hanem a hétköznapi gondok megoldásában is ez az előremutató út.

A magyar embereknek meg kell tanulni az önfeláldozás, az önzetlenség, segítőkészség, odaadás, az alázatosság fogalmát, és ezek ismeretében kell cselekedni is.

A Himnusz megtanítja, hogy bukásainkban is fedezzük fel Isten irgalmasságát. Kölcsey bizalommal fordul ahhoz az Istenhez. Mivel a „szabadság nem virúl a holtnak véréből”, a költő Istentől várja a szabadságot.

A Kölcsey óta eltelt idő újabb szenvedéseket hozott a magyarság számára, amelyek talán megint sokszor felülmúlták a sikereket és az örömöket, amelyekben azért olykor szintén volt részünk. De mindez ma sem jelenthet okot a csüggedésre, a felelőtlenségre, arra, hogy átadjuk magunkat az önzés kísértésének, mondván: szenvedtünk mi már eleget, nekünk már mindent szabad. Nem ezt mondja Kölcsey Ferenc, hanem éppenséggel nemes erőfeszítésre, reménységre figyelmeztet, és hitet tesz amellett, hogy nem vagyunk egyedül, hanem emberi erőnkön kívül méltán kérhetjük az isteni gondviselés segítségét is. Erre pedig ma is nagy szükségünk van, akárcsak Kölcsey Ferenc korában.

Himnuszunknak, nemzeti imádságunknak minden korban különös ünnepélyessége, aktualitása van.

Ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának.

A magyar kultúra napján köszönet mindazoknak, akik tesznek kulturális értékeink ápolásáért, gyarapításáért!

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.

(Kodály Zoltán)

Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel!”

Az előadás után közös versmondás következett. Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet című versét a résztvevők Keresztes Ágnes, a Harag György Társulat művésze irányításával mondták el. Az ünnepség keretében énekelt a a Bel Canto és a Szatmárnémeti Református Gimnázium Gyöngyszem kórusa, Higyed Gyöngyi karnagy vezetésével a Boldogasszony anyánk…, a Szólj öt ágú síp… és a Himnusz Erkel Ferenc által megzenésített változatát adták elő.

A Szatmár Megyei Könyvtár munkatársai Kölcsey Ferenc Himnusz című versével kapcsolatos kiadványokból készítettek kiállítást.

Fotók: Bajnai Botond, Czinzel László, Princz Csaba és Geiger Krisztián Attila