Hát engem soha senki nem akar végighallgatni, pedig tulajdonképpen csak annyit szerettem volna elmondani és minimum három mondatban, hogy a világon a legjobb dolog a beszéd, mert azáltal ismerem meg a társamat, és ismertetem meg magamat másokkal, már ha valaki egyáltalán figyelne rám – hadarta egy szuszra egy erdei tisztáson ücsörögve a kis medvebocs.

De valóban senki se hallgatta, senki se figyelt rá.

Az Óriászöld lakói egyébbel voltak elfoglalva. Csak odaköszöntek a kismedvének

és már rohantak is, mert tudták, hogyha Camcam elkezd beszélni, a hosszú locsogásnak nem lesz se vége, se hossza.

Csak szegény Kistüske, a sündisznócska nem tudott sietni, ő kénytelen volt nagyon sokszor végighallgatni a sok üres beszédet. Már messziről látta, hogy megint egy kiadósat fog hallgatni, mert nem jut szóhoz.

– Szevasz Kistüske! Gyere gyorsan, mondanom kell neked valami fontosat.

– Nem érek rá Camcam. A mamám megint begurul, ha végighallgatlak. Majd máskor elmondod, de már biztosan ezerszer hallottam. Itt Óriászöldben, már kívülről fújjuk a szövegedet – mondta, s azzal otthagyta a kismedvét.

Camcam előbb dühbe gurult, aztán nekikeseredett, s egy nagy lusta könnycseppet törölt le a mancsával.

– Most aztán világgá megyek. Azért is. Itt hagyom ezt az egész

Óriászöldet, s keresek magamnak igazi barátokat. Azért is. Olyanokat, akik végighallgatnak, akik értékelik, hogy ilyen szépen tudok beszélni, és akkor csak beszélni fogok egész nap reggeltől estig. Csak egyedül én fogok beszélni. Azért is.

És egész délelőtt morgolódott nagy sértődötten. Még ahhoz se volt kedve, hogy hazamenjen, s otthon megebédeljen. Délután furcsa zajokat hallott. Becsörtetett a sűrűbe, s úgy meghökkent attól, amit látott, hogy még a szava is elakadt, ami pedig ritkaság volt.                    Egy idegen jármű fénylett ott a bokrok között, ahogy rásütött a nap. Sosem látott még ilyet. Camcam közelebb ment, hogy lássa miféle járgány lehet ez a furcsa szerkezet, amely idetévedt Óriászöldbe.

Ahogy ott nézelődik, egyszer csak eléje toppan egy kis zöld lény, amely majdnem olyan, mint Ember, és mégis más.

– Engem Camcamnak hívnak. Akarsz a barátom lenni? – kérdezte a

medvebocs, miközben kíváncsian nézegette az új vendéget, meg a titokzatos űrhajót.

– Ha-za men-ni – mondta a kis idegen és nagyokat pislogott.

– Rendben. Haza fogsz menni. Ez itt Óriászöld, az én otthonom. Itt élek.

Téged meg hogy hívnak?

– Én Zi-zi 1 va-gyok.

– Akkor most barátok vagyunk Zizi 1. Furcsa neved van, az biztos. Azt mindenképp jó lenne tudni, hogy hol laksz, hogy hazamehess. Ez egy alapvető dolog, amit tudni kell, ezt még Gyermek is tudja.

– Mukksincs.

– Mi van? Nem igazán értem, amit mondasz, ez azért van, mert

meglehetősen szűkszavú vagy. Ez azt jelenti, hogy vagy nem szeretsz, vagy nem akarsz sokat beszélni. Ez szerintem butaság. Aki sokat beszél az nagyon okos, bár öreg Brumm szerint, tudod ő a tanítóm, ez nem így van. Mit is mondtál az előbb?

– Mukksincs. A bolygóm neve Mukksincs. Az otthonom.

– Ez a beszéd! Most pedig veled fogok menni. Itt Óriászöldben már nincs

barátom. Csak csúfolnak, azt kiáltják utánam, hogy szószátyár, locsi-fecsi, szószaporító, fecsegő, dumazsák meg ilyeneket. Igazán nincs is kivel beszéljek.

– Mehetünk. Olyan távol vagyunk Mukksincstól.

Aztán elindultak. Camcam követte. Nem érezte, hogy búcsúzkodni kellene valakitől, a szülei már nem éltek, az öreg Brumm nevelte, ő meg észre se fogja venni, hogy eltűnt. Kistüske meg pukkadjon meg az irigységtől, mert ha itt marad, most együtt mentek volna el.

Az űrhajó tágas volt és szupermodern. Szinte észre se vette mikor hagyták ott Óriászöldet. Csak mentek a végtelen Világűrben. Boldog volt, hogy igazi barátot szerzett magának. Aztán megérkeztek. Hatalmas betűk virítottak a bolygókapu felett.

– MUKKSINCS – böngészte Camcam. Miért hívják így ezt a bolygót Zizi? – kérdezte mindjárt.

– Mert itt nem szabad beszélni. Főleg sokat nem. Csak néha egy-egy szót. Ha muszáj.

– Hát ez szörnyű – hüledezett a medvebocs. Te ezt miért nem mondtad el nekem odahaza?

– Nem kérdezted.

– Az igaz. Azt akarod mondani, hogy itt órákig kell csendbe maradni?

– Néha egész napokat.

– Ez egyszerűen hihetetlen.

Az űrhajó landolt. Zizi 1 szállt ki elsőnek, utána Camcam. Átlépték a bolygókaput. Most már gyalog mentek tovább. A távolban nagy fémcsigaházak sorakoztak.

– Az ott mi? – kíváncsiskodott a kismedve.

– Halkabban! Az ott a Nagycsendfarm, egy település, az, az otthonom.

Azért vannak ilyen óriási csigaházak, mert a legcsendesebb állat a csiga és itt nagyon szeretik.

Ahogy közelebb értek, hatalmas táblák voltak kirakva szinte minden méterre. Camcam döbbenten olvasta: BESZÉLNI TILOS! CSENDET KÉRÜNK! NE ZAJONGJ! LÁRMÁZNI SZIGORÚAN TILOS! SZÜKSÉG ESETÉN SUTTOGJ!

Zizi 1 is figyelmeztette:

– Ha mondani akarsz valamit, csak suttogva mondjad, és ha lehet pár szóval.

Annyi mindent akart kérdezni Camcam, de nem tudta, hogy melyikkel kezdje.

– Miért kell halkan beszélni Zizi?

– A zajoktól megrepedne a bolygó fala. Elpusztulna az otthonom.

Valaki nesztelenül közeledett. Egyetlen fejbólintással köszöntötte őket.

De ebben a mozdulatban annyi kedvesség és szeretet volt, hogy felért egy hosszú üdvözlőbeszéddel. Ugyanolyan zöld lény volt, csak erősebb és nagyobb, mint Zizi 1. Be sem mutatkozott. Ez is fölösleges lett volna. Egy fémkártyán, ami a nyakában lógott ez állt: PISSZ KAPITÁNY.

Camcam nagyon rosszul érezte magát. Alig bírta ki, hogy meg ne szólaljon. A megérkezésük után a kapitány Zizit munkába osztotta. A kis locsogó medvebocs magára maradt. Hazagondolt az otthoniakra, Óriászöldre, az otthonára, nevelőjére a vén Brummra, aki már egészen biztosan aggódik érte, még Kistüskének is megbocsátott, amiért nem hallgatta végig.

Haza kell mennem, nem bírom itt tovább – határozta el mindjárt. Megkereste Zizit, aki egy berepedt házat javított.

– Beszélnünk kell – suttogta a medvebocs.

Zizi 1 igent intett, de nem szólt semmit. Később odajött hozzá. Kérdően nézett rá, hogy mit akar.

– Haza akarok menni – mondta halkan Camcam.

– Tudom. Pissz kapitány fog elvinni – suttogta Zizi 1.

Néhány óra múlva az űrhajó készen állt. A medvebocs már eltervezte, hogy szépeket fog mondani a búcsúzásnál. De Zizi1 nem hagyta beszélni. Inkább ajándékot hozott. Camcam rögtön ki akarta nyitni, hogy megnézze, mi van benne, de azt se engedte. Aztán csak álltak ott az űrhajó ajtaja előtt, és nézték egymást. Pissz kapitány beszállásra intette a kismedvét. Zizi1 nagyokat pislogott, aztán sokáig integetett, amíg a barátja felment a lépcsőn. Camcam nagy könnycseppeket dörzsölt szét a mancsával. Utoljára nézett körül a Nagycsendfarmon.

És elindultak haza. Aztán már csak a távolodó fények jelezték, hogy elhagyták MUKKSINCS bolygót. Életében először érezte úgy Camcam, hogy senkivel sem akar beszélni. Valami nagyon fájt ott legbelül. Pissz kapitány kitartóan hallgatott és vezette nagy odafigyeléssel az űrhajót. A kismedve Zizire gondolt, az új barátjára, akinek nem kellettek a szavak, mégis megértette, mit érez, mit gondol, mit akar. Keserűen döbbent rá, hányszor beszélt fölöslegesen, csak fecsegett anélkül, hogy értelme lett volna.

Megérkeztek. Óriászöld olyan volt, mint máskor. Vidám és millió apró zajjal tele. Pissz kapitány búcsút intett és eltűnt a furcsa járművével. Egyedül maradt. Leült az erdei tisztáson és kibontotta az ajándékot. Egy aprócska csigaház volt. A tetejére ezt karcolták rá: A CSEND BÖLCCSÉ TESZ.

Sokáig gondolkozott ezen. Észre se vette, hogy mellé baktat Kistüske.

– Szevasz Camcam!

– Szevasz Kistüske!

Aztán egy darabig csend volt.

– Mi van… beteg vagy? Olyan furcsán viselkedsz. Mi történt veled, olyan szótlan vagy.

– Nem történt semmi. Vagy talán mégis. Egyszer majd elmesélem neked. Röviden. Rendben, Kistüske?

– Jól van, Camcam.

A kismedve aztán egészen megváltozott. Az egész Óriászöld csodálta. Csak néha szólt, de akkor igaz és bölcs dolgokat mondott. Sokat hallgatott, mintha örökbe fogadta volna a csendet.

És néha messze járt, valami távoli bolygón, ahol egy aprócska kis zöld lénnyel szótlanul csodálták a Világot.