Az idei Szamos–Sugárút-napok egyik rendezvénye volt az erdődi Drágffy Gáspár Egyháztörténeti Központban tartott kerekasztal-beszélgetés. A lakosság szerepe a helyi értékek feltárásában, azok megismertetésében és megőrzésében témában tartott beszélgetésre a Kolozsvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből érkezett meghívottak mellett erdődi pedagógusok, illetve a Szamos Diákirodalmi Kör tagjai vettek részt.

Gyakran esik szó a múlt ismeretének a fontosságáról, arról, hogy vissza kell nyúlni a gyökerekhez és onnan merítsünk erőt a személyiségünk formálásához, az identitásunk és közösségünk megerősítéséhezt. A történelem folyamán létrejött és felhalmozódott értékek ma már közös kincseink, ezekről a kincsekről nem szabad lemondani, azokat nem szabad meghamisítani, hanem a maga valóságában vinni kell tovább, azokra építve megélni a jelent és formálni a jövőt. A beszélgetés során arra a kérdésre kerestük a választ: mit tehetnek és mit tesznek az erdődiek múltjuk megismeréséért, megismertetéséért és a jövőjük építéséért?

Tasnádi István, a Kolozsvár-Belvárosi Református Egyházközség beosztott lelkipásztora, a Kolozsvári Református Kollégium vallástanára, a Kolozsvári Református Egyházkerület Levéltárának munkatársa.

Én elsősorban a református egyházközségek levéltárainak a feltárásával foglalkozom. Elmegyünk a helyszínre, megnézzük mi az, ami van, mi az, ami a rendelkezésünkre áll. Református vonatkozásban már elég sok irattári anyag megmaradt a tizennyolcadik századtól, ez az az időszak, amikortól egészen rendszeresen vezették a lelkipásztorok a különböző iratokat. Alapvetően az a célunk, a helyi közösségek megőrizzék azt az anyagot, ami adva van. A régi papírokat meg kell őrizni. Nagyon sok parókián már a fáskamrába kerültek az iratok, mert a lelkipásztorok és a presbitériumok nem tartják fontosnak az irattári anyagok jó körülmények között történő tárolását. Jobb helyeken vannak levéltári szekrények. Mi megpróbáljuk felfedezni, hogy egy-egy településen mióta van református közösség, mikor, milyen erős volt, milyen fontosabb események történtek azon a településen, és ez általában lekövethető az iratokon is. Minél nagyobb a gyülekezet, annál több irat gyűl össze. Levéltárosokként nagyon nagy hangsúlyt helyezünk azokra a gyülekezetekre, melyek eltűnőben vannak. Az ilyen helyekről a levéltárat beszállítjuk a központba. Nagyobb gyülekezeteknél is javasoljuk, hogy ha nincs lehetőség a levéltár megőrzésére, azt szállítsák be a központba. Miután biztosított a levéltári anyagok tárolása, lehet foglalkozni helytörténeti írásokkal is, bár ez inkább a helyiek feladata kellene hogy legyen.

Szakács Imre, az Erdődi Petőfi Kör alapító elnöke

Az Erdődi Református Egyházközségnek nincs levéltára. Ennek oka, hogy nem volt önálló egyházközség, Szatmárhegy leányegyházaként működött. 2009-ben lettünk önálló egyházközség, innentől van levéltári gyűjtemény, a korábbi anyagok Szatmárhegyen vannak.

Lakatos Artúr történész, közgazdász

A kétezres évek elején volt egy szakmai vita a törvényhozás szintjén, erről írtam egy külföldön megjelent kötetben. A visszaszolgáltatások során merült fel, az 1948-as iskolaállamosítások idején nagyon sok irat is átkerült könyvtárakba, levéltárakba. Az egyházi levéltárak kapcsán merült fel a kérdés, hogy maradjon-e az egyházi intézményeknél, vagy úgy mint más intézmények – cégek, vállalatok, közhivatalok esetében – iratai, harminc év után kerüljenek át a központosított levéltárakba, ott legyen elérhető. Végül az egyházak nyomására az egyházi iratok az egyházaknál maradtak. Felelős egyházi személyiségek és értelmiségiek nem bíztak a román állam minden egyes levéltárosának a szakmai etikájában és elfogulatlanságában. Ma már, ha leselejteznek bizonyos iratokat, lehetőség van azok digitalizálására. A probléma az, hogy nincs szakembergárda, nem minden egyházközség tudja értékelni és megőrizni az egyházi adatokat. A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben elég későn kezdték el a gyűjtő levéltárak rendbetételét, a Kolozsvári Református Egyházkerületben sokkal előbb járnak.

Lakatos-Fleisz Katalin magyartanár

A tanítóképzőn van történelemoktatás, ide tartozik a helytörténet is. Én irodalomtanárként a múltat nem tudom zárójelbe tenni, sőt a múltból építkezünk. A leendő nevelőkkel és oktatókkal meg kell ismertetni a helytörténetet, erre az oktatási program nem ad elég lehetőséget. A jelen a múltból jön, az irodalmi szövegek nagy része irodalomtörténeti szöveg, az irodalomtörténet magával vonja a helytörténetet is. A tanártól függ, hogy mire vetít több fényt. Nagyon hasznosak az ilyen kerekasztal-beszélgetések, amikor egy asztalnál ülnek helyiek és több területről érkező beszélgetőtársak, mert fel lehet vetni, mi az, amiről tudunk, és mi az, amit kutatni kell. Én úgy látom, hogy számunkra szoborszerű a múlt, nem élő. Kötelezőszerűen reflektálunk arra, hogy voltak nagy történelmi eseményeink, letudjuk a kötelező köröket, de valahogy nem tudatosodik bennünk, hogy a jelen a múltból fakad. Nem lenne szabad megelégedni azzal, hogy szervezünk egy-egy megemlékezést, ott elhangzanak a nagy szavak és mehetünk haza. Hasznos lenne egy olyan kerekasztal-beszélgetés, melyen arra a kérdésre keresnék a résztvevők a választ, hogyan lehetne a közoktatásban a helytörténeti ismereteket népszerűsíteni?

A nyelvtörténet is a helytörténethez kapcsolódik. A tanítóképzőn van egy olyan tantárgy, hogy magyar nyelvtan. Ezen az órán szeretem körüljárni azt, hogy itt mi van. Sokszor kapcsolódnak a magyar és a sváb szavak. Ezeket a szavakat reflektáló módon használjuk. Nagyon jó ráismerni, hogy ez egy meglévő hagyomány, jelentései vannak. Érdekes, hogy a szamosháti nyelvjárás nem tűnt el. Mindig húzzák a vészharangot, hogy a globalizmus eltünteti a nyelvjárást. Nem tűnik el.

Virág Ibolya, az erdődi iskola aligazgatója, magyartanár

Én magyartanárként dolgozom és gyakran tapasztalom, hogy amikor Petőfi Sándorról és Szendrey Júliáról beszélünk, sokan nem tudják, hogy milyen kötődéseik vannak Erdődhöz. Újabban gyakran elsétáunk a várhoz, ott olvasok a gyerekeknek szöveget, azokat elemezzük, és a diákok megdöbbennek, hogy az, ami a versben van, itt történt. Van egy olyan tantárgyunk, hogy magyar kisebbségtörténelem, ezeken az órákon lehetne többet foglalkozni helytörténettel. Erdődön nagyon sok olyan gyerek van, aki nem igazán tudja, hogy magyar vagy sváb, a roma gyerekek nemzetisége és identitása átláthatatlan. Előfordul, hogy néha magyarnak, néha svábnak, néha románnak vallják magukat. Amikor egy gyerek azt mondja, hogy ő roma, megkérdezem, tud-e egy roma szót. Azt válaszolja, nem tud.

Lécz Aletta, a Caritas által működtetett óvoda pedagógusa

Rendszeresen megemlékezünk a nemzeti ünnepekről, az is előfordul, hogy kimegyünk a várhoz, ott tanulunk verset. Ez egy jó kezdet, ami folytatódik az iskolában, és remélhetőleg mire elvégzik az iskolát, lesznek alapismereteik, melyekre majd építhetnek.

Oláh Magdolna magyargéresi pedagógus

Mindig elhozom a tanítványaimat a Petőfi Sándor–Szendrey Júlia megemlékezésekre, néha szülőkkel együtt eljövünk a várhoz és ott tartunk megemlékezéseket. A gyerekek számára sokkal hatékonyabbak az olyan megemlékezések, amikor csak ők vannak és a szüleik. Ha hatékony az anyanyelv szeretetére való nevelés, és az alapismeretek elsajátítása, akkor később lesz kapaszkodójuk.

Szakács Imre

Az Erdődi Petőfi Kör 2006-ban alakult meg. Az akkori körülmények követelték meg, hogy intézményesített formában alkossunk maradandó dolgokat. A huszonkilenc alapító tag eldöntötte, hogy rendszeresen szervez irodalmi és történelmi megemlékezéseket a várban, a vár alján lévő Petőfi-obeliszknél és a településen lévő más, magyar jellegű emlékhelyeken. Mindezek mellett fontos cél volt a Petőfi Sándor–Szendrey Júlia köztéri mellszobor felállítása a református templom előtt. A magunk módján végzünk helytörténeti kutatásokat, ismeretterjesztő tevékenységeket, több esetben szakemberek bevonásával. Igyekszünk bevonni a fiatalokat, hogy a kör a jövőben is egy élő közösség legyen. Legújabb fontos célunk egy olyan kézikönyv megírása és kiadása, melyből meg lehet ismerni Erdőd múltját és jelenét.

Molnár Alíz, a Szamos Diákirodalmi Kör erdődi tagja

Az erdődi fiatalok rendszeres találkozása nem egyszerű, hiszen sokan városi iskolákba járnak, városon dolgoznak és elég sokan elköltöznek Erdődről. Szükségét érezzük egy ifjúsági csoport megalakulásának és működtetésének, én bízom abban, hogy a mai kisiskolások és általános iskolások ahogy nőnek, úgy kapcsolódnak majd be a kulturális életbe. Ki kell találni valamit, ami vonzóvá teszi a fiatalok számára az irodalmat és a történelmet, mert a klasszikus módszerek már nem hatékonyak.

Virág Ibolya

Azon gondolkodom, hogyan lehetne megszerettetni a diákokkal – sok esetben a szülőkkel is – az irodalmat és a történelmet. Nagyon jó lenne, ha a SZDK néhány tagja eljönne az erdődi iskolába és találkozna a helyi diákokkal. Az iskolának egy nagy problémája, hogy a könyvtárban nincsenek a magyar tagozatnak szóló könyvek. Havonta kellene szervezni kerekasztal-beszélgetést és irodalmi esteket. A várral kapcsolatosan vannak problémák: az elvevezése (Cetatea Codrului – nem Drágffy, nem Károlyi), az idegenvezetők által ismertetett vártörténet…

Tasnádi István

Ebben a vonatkozásban az a fontos, hogy legyen valaki, aki magyarul és románul szakszerűen mondja el a valós történetet. A fiatalok nevelésével kapcsolatosan meg kell kérdezni őket, hogy milyen rendezvényeket szeretnének, mert hiába szerveznek a felnőttek bármit, ha az a fiatalokat nem érdekli.

Kovács Újszászy Péter költő, magyartanár

Nem annyira hagyományőrzésnek nevezném, hanem hagyományápolásnak. Valahol az lenne a kulcsa ennek az egésznek, azt lássuk át, hogy azok a kövek, amik minket körülvesznek, nem hallgatnak a maguk vakságában, a maguk némaságában, hanem hordoznak magukban valamit. Irodalomtanárként van lehetőség arra, hogy a hagyományápolásra felhívjuk a gyerekek figyelmét, az a szép talán, hogy ezt az irodalmon belül tudjuk nekik adni. A tudományhoz kötött hidat tudunk építeni. Most az a fontos, hogy megismertessük a fiatalokkal azt, hogy az eszmék, melyeket megfogalmaztak a XIX. század során, ma is élnek. Ha nem is ugyanúgy, de valamilyen formában élnek, és ezt kell a diákoknak látniuk. A múlt nem egy halott valami, nem kell spirituszba tenni és csodálni, hanem beépíteni a jelenünkbe. Ha ez a híd megteremtődik, akkor talán járható út van és talán a jövő generációi látni fogják azt, hogy az előrehaladásban vissza is kell tekinteni. Ebben a visszatekintésben nem szabad sóbálvánnyá meredni, hanem a múltunk tudatában élni és azokat az eszméket ápolni, amiket az elődeink már megfogalmaztak. Azt az utat járni, amit az elődeink már kiraktak nekünk, úgy, hogy közben mi is építjük ezt az utat a magunk módján.