Boros Ernőnek hetvenedik születésnapja alkalmából kiválósági oklevelet adományozott a Szatmár Megyei Tanács, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont és a Szamos folyóirat. A jubileumra Veres István írt köszöntőt, ami a Szamos Plusz 2022 című kötetben jelent meg. Születésnapján ezzel az írással köszöntjük az ünnepeltet.

Tán csak nem? Ezt kérdezheti Boros Ernő sok-sok olvasója és tisztelője, ha azt hallja, hogy immár hetven éves az örökifjú nagykárolyi újságíró.

Bizony, sok évtized telt el azóta, hogy a fiatal hűtőgépszerelő tollforgató az akkori megyei laphoz, a Szatmári Hírlaphoz került riporternek. Mellékesen, de sajtótörténeti adalékként megemlítjük, hogy az akkori kommunista hatalom mint a sajtótermékek kiadója azt a káderpolitikát követte, hogy az egyetemi diplomával még nem rendelkező újságírókat elküldte 4 évre a bukaresti pártakadémia sajtó fakultására tanulni, azokat pedig, akik egyetemi diplomával kerültek valamelyik szerkesztőségbe, szintén ide küldte, de csak egy évre. Így került Boros Ernő is a bukaresti intézménybe. Azonban ebben az esetben is érvényesült az az igazság, hogy a tehetséget, az íráskészséget és egyéb, az újságíráshoz szükséges kvalitásokat nem lehet megtanulni, ezek vagy megvannak valakinél, vagy nincsenek meg. (Később szociológiát is végzett Kolozsváron.)

Nos, Boros Ernőnél mindez már eleve megvolt. Mivel nagy lokálpatrióta volt mindig, fel sem merült, hogy Nagykárolyból a megyeszékhelyre költözzék, így aztán a lapnál úgy tekintettek rá, mint Nagykároly és vidékének tudósítójára. Erre a munkára egyébként szükség is volt, hiszen a lap előfizetőinek nagyjából egyharmada onnan került ki, s ez alighanem így van a mai napig. Szorgalmasan írta tudósításait, sikeresen kerülve az akkor kötelező ideológiai sallangokat, a párt dicsőítését, olvasmányos és alaposan dokumentált, tényszerű cikkek sokaságát írta a nyolcvankilenc előtti nyomorúságos körülmények között is.

A rendszerváltoztatás napjaiban-heteiben ő is vitézkedett egy picit más nagykárolyi értelmiségiekkel együtt, de politikai szerepre nem vágyott, megmaradt a kaptafánál, az újságírásnál.

Igaz, egy kis időre profilváltást hajtott végre az újságíráson belül, engedte kibontakozni humoros vénáját, aminek érdekében elszegődött a Csíkszeredában a kilencvenes években szerkesztett Tromf című élclaphoz. A Tromf azonban nem bizonyult hosszú életűnek, s így Boros Ernő ismét a Szatmári Friss Újság belső — de továbbra is Nagykárolyban lakó — munkatársa lett. S alighanem munkásságának leggyümölcsözőbb korszaka vette ekkor kezdetét. Olyan témákat talált, amelyekkel azelőtt senki nem foglalkozott, holott mindenki tudott ezekről. Ilyen a szatmári svábok és azok deportálásának ügye, vagy a magyaroknak a földvári lágerbe való elhurcolása és sokuk pusztulása. Nagy újságírói teljesítmény volt, hogy felkereste az összes, Donbaszba elhurcolt túlélőt, megírta a lap hasábjain történetüket. Hasonlóképpen járta körül a földvári táborba elhurcoltak ügyét is. Később mindkét kérdéskörrel kapcsolatos írásait vaskos kötetekben jelentette meg, amelyek valódi forrásként szolgálhatnak a jövőben is azoknak, akik e témákkal foglalkoznak.

Később még egy komoly feladat találta meg Boros Ernőt: sok-sok éven át szerkesztette a Nagykároly és Vidéke című hetilapot. De szubjektív sorok helyett lássuk, mit olvashatunk róla a Romániai Magyar Sajtólexikonban: „Boros Ernő szerkesztő, újságíró (Nagykároly, 1952. szeptember 12.). A bukaresti egyetemen szerzett újságírói (1982), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szociológus (2008) diplomát. 1982–1991 között a Szatmári Hírlap, a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság szerkesztője, 1991–1993-ban a csíkszeredai Tromf című szatirikus hetilap területi munkatársa, humorista. 1993-tól 2005-ig ismét a Szatmári Friss Újság szerkesztője, 2005–2019 között a Nagykároly és Vidéke hetilap főszerkesztője. 1989 előtt az Ifjúmunkásban és a Művelődésben, 1989 után a Romániai Magyar Szó, Új Magyar Szó, Erdélyi Riport, Erdélyi Napló napi-, hetilapokban, valamint a Székelyföld folyóiratban jelentek meg írásai.

Kötetei: Agysó (szatírák, humoreszkek, bohózatok, lovagregényrészletek, Nagykároly, 1996); Mindennap eljött a halál. Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban (Otthonom Szatmár megye sorozat, Szatmárnémeti, 2002), második kiadás „Hogy a magyar pusztuljon” (Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009), harmadik javított, bővített kiadás „Hogy a magyar pusztuljon” 1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a (barca)földvári haláltáborban, (Otthonom Szatmár megye sorozat, Szatmárnémeti, 2022); „Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj”. 1945–1949 a szatmári svábok deportálástörténete (Státus Könyvkiadó, Csíkszereda 2005), újrakiadás A szatmári svábok deportálásának története címmel (Zilah, 2010); Szatmári „svábokból jött magyarok” Romániában (Otthonom Szatmár megye sorozat, Zilah, 2021.)

Végezetül a Szatmári „svábokból jött magyarok” Romániában című kötet előszavából idézzük a sorozatszerkesző Csirák Csaba sorait: „Alapvető módszere a tanúk felkeresése, meghallgatása, idézése, értelmezése. Nem nagyot, hanem igazat mond. Másképpen is fogalmazhatunk: szomorú nagy igazságok tolulnak elénk Boros Ernő könyvéből. Mivel a természettudományos módszerekkel ellentétben a történelem nem vizsgálható laboratóriumban, kísérletekkel, mikroszkóppal, vegyi vagy más elemzéssel, a történész az idők szemtanújához és a tudományág más forrásaihoz fordul. Őket hallgatja, faggatja, olvassa, és a számba vett tünetekből állítja fel a vizsgált korról a diagnózist. Ilyen alapossággal dolgozó alkotó Boros Ernő.” (A könyv, akárcsak A szatmári svábok deportálásának története című (két) kötet elolvasható és letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár internetes oldalairól is. A Szatmári „svábokból lett magyarok” Romániában, valamint a „Hogy a magyar pusztuljon” 1945 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a (barca)földvári haláltáborban című kötetek pedig megvásárolhatók a nagykárolyi könyvesboltban. Utóbbi idén júniusban jelent meg újra az időközben napvilágra került levéltári dokumentumoknak köszönhetően bővített és javított kiadásban.)

Kívánunk neki további alkotókedvet, erőt és egészséget!

Fotó: kronikaonline.ro / Végh Balázs