Van, aki a festészetet választja, és van, akit a festészet választ. Ebben az esetben az alkotás nem tudatosan kijelölt irány, hanem létezési mód: belső késztetés, éber figyelem, kíváncsiság és ösztön finom egyensúlya. Az így születő képek nem harsány válaszokat adnak, hanem csendes jelenlétet teremtenek. Részletekbe hívják a nézőt – elhagyott terekbe, megmagyarázatlan történések közé –, ahol a csoda nem látványos, mégis tapintható. A festészet itt nem szerep, nem ambíció és nem eszköz, hanem nyelv: az a kifejezési forma, amelyen keresztül a világ értelmezhetővé, átélhetővé válik. Ács-Muhi Klára, az Aurel Popp Művészeti Líceum végzős diákja számára az alkotás ilyen belső szükségszerűség. Vele beszélgettem festészetről, látásmódról, a képeit átható megmagyarázhatatlan történésekről.

– Mikor érezted először, hogy a festészet több számodra mint hobbi?

– Gyerekkorom óta rajzolok, festek, így sosem volt idegen tőlem ez a fajta önkifejezés. Komolyabban viszont 4–5 éve kezdtem el tanulni és úgy érezni, hogy ez egy választható út.

– Emlékszel az első alkotásodra, amire igazán büszke voltál?

– Az első festményem, ami igazán tetszett, a Bábel tornyát ábrázolja Brueghel festménye alapján, amint azt valaki kalapként viseli. Emlékszem, nagyon büszke voltam magamra, viszont mai fejjel kijelenthetem, hogy rémesen sikerült. A régi hibákat felfedezve vettem észre, mennyit fejlődtem.

– Volt olyan pillanat, amikor eldöntötted: képzőművészeti pályára szeretnél lépni?

– Igen, a covid ideje alatt sokat rajzolgattam füzetekbe. Akkor mondták, hogy ne csináljam, mert elcsúfítja a lapokat és amúgy sem megyek művészi pályára. Ezzel el is határoztam, hogy csak azért is rajzolni fogok és ez lett belőle.

– Milyen érzés egy elismert képzőművész unokájaként alkotni?

– Valahogy sosem gondoltam így bele. Nekem a nagyapám, mindig a nagyapám marad. Az alkotásait nagyon szeretem nézni és elismerem, hogy kiváló képzőművész, rengeteget tanultam tőle épp ezért. Jó érzés, hogy közvetlenül ismerhetem.

– A nagyapád inkább mentor, tanár vagy kritikus számodra? Miben segít leginkább a felkészülés során?

– Szerintem mind a három. Négy éve járok iskola után rendszeresen festeni, tanulni hozzá. Ez idő alatt számtalan munkát megfestettem az ő mentorálása által. Sosem nyúlt bele konkrétan az ecsettel a munkámba, legtöbbször tanácsokat adott, hogy mivel tehetném jobbá a képet. Megtanította hogyan kell úgy gondolkodni, hogy megfelelően megkomponálhassak egy képet. Ezt sehol nem tanítják.

– Érzel néha elvárást vagy nyomást a családi háttér miatt?

– Abszolút nem. Nem vagyok stresszes ember, csinálom a dolgom a képességeim szerint.

– Hogyan születik meg egy képed – előre megtervezed, vagy inkább ösztönösen dolgozol?

– A képek megjelennek a fejemben. Vagy álmodás közben vagy ránézek helyekre, becsukom a szemem és kirajzolódik valami vászonra vethető, a többi pedig a vázlaton alakul ki. Ez nem mindig működik így, vannak a periódusok, amikor nem jut eszembe semmi.

– Milyen technikákkal, anyagokkal szeretsz leginkább dolgozni?

– A legkedveltebb technikám az olajfestékkel való festés, általában vászonra, azzal lehet kihozni legjobban, amit át szeretnék adni. Szoktam szénnel is dolgozni.

– Van kedvenc témád vagy visszatérő motívumod?

– Kedvenc motívumom a sakktáblaszerű, kockás padló. Sok festménybe beépítettem ezeket a kockákat, flexibilisek, kifejezőek és számtalan módon felhasználhatóak.

– Mit szeretnél, mit érezzen a néző, amikor a képeidet látja?

– Azt szeretném, hogy legyenek kíváncsiak és ragadják meg az alkalmat, hogy elveszve a részletekben részesei legyenek a képnek. Sok részletet és megmagyarázatlan történést szoktam elrejteni egy-egy festményben, úgyhogy nem árt őket közelebbről szemügyre venni. Azt kívánom éreztetni a nézővel, hogy csodadolgok történnek mindennap, csak kíváncsiság kell hozzá.

– Milyen a felkészülés a Képzőművészeti Egyetem felvételijére? Mi jelenti a legnagyobb kihívást számodra ebben az időszakban?

– Amit még gyakorolnom kell, az a kezes portré, bár azt a próbát, ha elfogadják az olimpiászos diplomát, állítólag kihagyhatom. Ettől függetlenül szeretném jól megtanulni, hiszen a továbbiakban szükségem lesz erre a tudásra. A portfóliót, ami szintén kelleni fog, pedig úgy érzem van elég munka, amiből össze tudom állítani.

– Volt már olyan kudarc vagy visszajelzés, ami megingatott – és hogyan kezelted?

– Történtek igazságtalanságok, persze. Mindig is lesznek, viszont nem érdemes és nem is szoktam az ilyeneken sokat rágódni.

– Kik vagy mik inspirálnak leginkább a művészetben?

– Legnagyobb inspirációforrásom a gyerekkorom óta élénk fantáziám és a lerobbant, elhanyagolt helyek a világban.

– Van kedvenc kortárs vagy klasszikus festőd?

– Nem nagyon van konkrét kedvencem, de talán klasszikusok közül Salvador Dalì-t emelném ki, kortársak közül pedig Boda Anikó festőművésznőt.

– Más művészeti ágak (zene, irodalom, film) hatnak a munkáidra?

– Természetesen igen, főleg a zene. Nagyon szeretek zenét hallgatni bármilyet bármihez, előcsalogatja az érzéseimet, amiből majd festek.

– Milyen művészként szeretnél jelen lenni a hazai vagy nemzetközi színtéren? Mi az az álom vagy cél, amit mindenképp szeretnél elérni?

– Végső célt nem szoktam kitűzni, mert megtanultam, hogy a dolgok sokszor nem úgy alakulnak ahogy azt eltervezzük. Nem akarok nagyokat álmodni, mert fennáll a lehetőség, hogy csalódás lesz a vége. Eddig is az intuíciókra hallgattam, ez után is úgy tervezem és biztos vagyok benne, hogy ki fog alakulni valami jó.

– Mit adott neked eddig a festészet emberileg?

– Mindent, ami vagyok. Ha nem lenne, nem lennék.

– Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod, mit jelent számodra az alkotás, mi lenne az?

– Számomra az alkotás univerzális jellegű és mindenben ott lakozik, mert alkotás az is, hogy felkel a nap és az is, hogyha egy gyermek ceruzát ragadva telefirkál egy lapot. Minden és mindenki.