A 80 éves Hencz Józsefet köszöntjük

| november 30, 2022 |

Hencz József (Szászrégen, 1942. november 30. –) erdélyi magyar zeneszerző, zenei író, tanár. Középiskolát szülővárosában végzett, a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban zenetanári (1965), majd zeneszerzői oklevelet szerzett (1969). Egy évig Bánffyhunyadon, 1966-tól a kolozsvári Koreográfiai Líceumban tanított, 1973-tól 1980-ig a Maros Művészegyüttes karmestere Marosvásárhelyt.

Már első, a modern kifejezési eszközök iránti fogékonyság jegyében született hangszeres műveivel is — például Konvergensek című 1968-as zongoradarabjával — új hangot ütött meg pályatársaihoz képest. Számos hangszeres műve mellett szöveges zenéjében mérsékeltebben modern, sokszor kifejezetten törekszik a közvetlenségre, közérthetőségre. Még diákként komponálta első József Attila-dalait (Szegényember balladája, 1963), Horváth Imre verseire szerzett Lírai kantátáját (1967). A nap halála című nagy méretű oratóriuma (1969, Eugen Jebeleanu Hirosima mosolya című poémájára) diplomamunkája volt, 1980-ban mutatták be Marosvásárhelyen.

Bábszínházi zenéket írt Fazekas Mihály és Szabó Lajos darabjaihoz (1975, 1977). A halász és Hajótöröttek címmel (1971) Fodor Tibor, Lépcsők címmel (1971) Papp Tibor, A sikoly címmel (1972) Maksay Éva szövegkönyvére írt egyfelvonásos, illetve kamarabalettet. II. kantátája, a Marcia forzata (1973) Radnóti Miklósnak, IV. kantátája, a Kányádi Sándor versére szerzett Lupényi ballada 1929-ből a munkásmozgalom vértanúinak, V. kantátája, a Márki Zoltán versére szerzett Ballada a lányról, aki legyőzte a halált (1981) Ocskó Teréznek állít emléket. Dal a szerelemről című ciklusában (1977) négy csángó népdalt dolgozott fel.

1980-as keletű Dalciklusában ismét József Attila-költeményeket zenésített meg. A munka, Békés csillagok, Fényes hajnalok, Férfikor című karműveit (1974–81) Komzsik István versei ihlették.

Számos zenei tárgyú cikkét, bírálatát az Igazság (1969–73), Vörös Zászló, A Hét és az Utunk közölte.

2015-ben abbahagyta tanári pályafutását. Ettől kezdve Szatmárnémetiben él, László Zita színművésszel készít verses-zenés műsorokat.

Találkozásaim Hencz Józseffel

Szabadnak lenni mit jelent?

A Hencz József–Illyés Kinga alkotópárossal 1990 decemberében, az első Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny alkalmával ismerkedtem meg. Mint a szavalóverseny zsűrijének tagjai érkeztek Szatmárnémetibe. Nevezetes napok voltak ezek városunk művelődési életében. A szavalóversenyt megelőzően, pénteken este a színház stúdiótermében a művészpár Szabadnak lenni mit jelent? című pódiumestjének tapsolt a közönség. „Az előadóest rendkívüli élmény volt. Történelmi szükségszerűség e tájon a humánum és a demokrácia diadala, s ez által az is, hogy a magyarság Romániában élő része végre otthonra leljen szülőföldjén. (…) A közönségről: figyelmezve a szó varázsa által, hol síri csönddel, hol vastapssal oldotta fel az élményt” — írta az előadásról Varnyú Ilona a horvátországi Magyar Képes Újságban megjelent tudósításában.

Másnap a Római Katolikus Püspökségen, az akkor még a kommunizmus durva nyomait viselő díszteremben, Parászka Miklós és Illyés Kinga (1940–2004) élő riport keretében beszélgetett a szép magyar beszédről és a versek korszerű tolmácsolásáról. A kérdés az volt, hogy használhatja-e a versmondó a pódiumon egész fizikumát vagy csak a hangját?

„A pódiumon teljes intellektusával és teljes fizikumával van jelen a versmondó, s nem csupán a hangjával, mintha rádióban szerepelne” — mondta Illyés Kinga és ezzel mércét állított a Gellért Sándor szavalóversenyek elé. Az más kérdés, hogy a későbbi vetélkedők zsűrije az évek során mennyire hagyta érvényesülni ezt az előadói értéket. A magam részéről, mint hűséges tanítvány próbáltam elfogadtatni a következő két évtizedben a versenyekre összejött zsűritagokkal az Illyés Kinga-i gondolatot, de sokkal kevesebb sikerrel, mint szerettem volna.

A verseny győztese a 19 éves révkomáromi Stubendek Katalin, aki jelenleg a Pécsi Nemzeti Színház tagjaként a Csárdáskirálynőben „tündököl”. A második helyezett az ipolysági Magyar Tannyelvű Gimnázium diákja, ma pedig az egyik legfoglalkoztatottabb felvidéki színházi rendező és drámaíró: Forgács Miklós. Kántor Melinda (12. hely) akkor Kolozsváron a középiskolai tanulmányainak az elején járt, jelenleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Ebből a három névből kitűnik, hogy a szavalóversenyen nagyszerű felhozatal volt!

A verseny másnapján, amikor Nagy Gyula tanár úr, műsorvezető, bejelentette az előző délután példátlan sikert arató Stubendek Katalint „a közönség óriási ovációval tört ki” — emlékezik Kmeczkó Mihály (1944–2004) a komáromi színház dramaturgja, író, költő. Bihari Sándor (1932–2011): Határsávon túl című versének előadása után a közönség nem akarta elengedni Katit. A telt házas terem nézőserege könnyektől csillogó szemekkel meredt a színpadra. Stubendek Katalin már akkor tündökölt. „Meg vagyok rendülve. Szóhoz nem tudok jutni. Ez a kislány egy csoda!” — lelkesedett Illyés Kinga művésznő, a zsűri tagja.

Hencz Józseffel kapcsolatos találkozásaimat felidézve, és belefeledkezve az évtizedek által megszépített múltba, úgy tűnhet, hogy csak Illyés Kingáról szólok. Nem így van. A Kinga megnyilatkozásaiból kihallani vélem Hencz Józsefet is. Ők ketten nem csak alkotótársak voltak, hanem világjáró művészegyüttes, ahol a hangsúly az „együttesen” van, ami itt a művészetről vallott felfogásuk hasonlóságát jelenti.

Azóta sokat változott a világ. Kinga nehéz óráiban úgy gondolta, hogy László Zita lehet méltó folytatója annak, amit Jóskával ketten elindítottak. És Kinga nem tévedett. Az igényes színházba járók nem felejtik a László Zita–Hencz József kettős fellépéseinek változatos sorát, melyből a Hószakadás a szívre c. Nagy László verseiből összeállított előadást, a Bú jócska című estet (Majtényi Erik műveit); vagy a felújított Szabadnak lenni mit jelent? — Karácsony és húsvét között című közös remekeiket emeljük ki.

Az egyik színházi bemutató alkalmával (talán 1996 nyara volt) a színház előcsarnokában találkoztam Hencz Józseffel.

— Te mit csinálsz Szatmáron? — kérdeztem meglepetten, de nem túl udvariasan. A válasz akkor számomra rejtélyes volt:

— Itt van László Zita! — mondta Jóska határozottan és olyan hangsúllyal, hogy meg kell szégyellnem magam a tájékozatlanságom miatt. Nem ismertem a megnevezettet, azt viszont tudtam, hogy Jóskát tehetséges, szép és intelligens nők veszik körül. Kíváncsian vártam az első találkozást László Zitával. Beigazolódott, amit sejtettem.

A többi, amit hosszan elmesélhetnék, mindannyiunk szeme láttára történt. Előtérben a pódiumon László Zita művésznővel, mögötte és az otthoni szellemi-művészi előkészítő munkában Hencz Józseffel. Ők ketten, mondanám, ha nem szállt von be a közös játékba fiuk, Márk is, új színt hoztak a város kulturális életében.

Virágvasárnapi passió

Annak már tíz éve, de az eltelt tíz év sem törölte ki szép emlékeink közül az akkor kapott virágvasárnapi passiót a Szentlélek-templomban. Évszázados hagyomány szerint Jézus drámai szenvedéstörténete, drámaisága ellenére hol világos, hol sötétszürkén beleolvadt a húsvéti ünnepkör eseményeibe.

2012 virágvasárnapján azonban nem így történt. A golgotai út énekes felidézése életszerűvé, valóban átélhetővé vált. A passió főhősét körülvevő szenzációéhes tömeg már nem tud emberséget tanúsítani, figyelmeztet a drámai műalkotás. A Krisztust kísérő tömegben néhány együttérző sajnálata, másik néhány elesett-szeretete kíséri a golgotai utat. Még elmorzsolt könnyek is legördültek a rémült arcokon, de tetterő már nem jutott. Ebben a pillanatban szembesülünk a hihetetlennel: még a szeretet is kevés lehetőséget ad az élet számára, csak a feltámadás az igazi remény.

A szatmárnémeti Szentlélek-templomban 2012. április 1-jén, a virágvasárnapi passiót Hencz József tanította be és vezényelte. A felújított mű ezúttal is a megszokott virágvasárnapi liturgia része volt, azonban most közönyt nem tűrő, katartikus hatást váltott ki a hívekben és a közreműködőkben egyaránt. A hívek lelkét az élmény, az előadókét a jól végzett munka öröme öltöztette ünnepélőbe.

Hencz József alapvető szövegértelmezési kérdéseket tisztázott a szólistákkal és a kórustagokkal. Karaktereket és jellemeket építettek fel közösen az előadókkal. Lírai és drámai mozzanatokat tisztáztak, valamit azt is megmutatta a karmester, hogyan építhetőek be az egymásutániságukban érkező eltérő érzelmek meggyőző életszerűséggel működő előadásba. Bevetette a zenei eszköztár ritmikai és hangzásbeli lehetőségeit. Karmester, tanár és színházi rendező volt egy személyben. Az évek folyamán rutinossággal sújtott, sokszor fárasztóan unalmas, megszokott Passióból új, megrázó, a mai ember számára is beszédes drámai előadás varázsolt a rendelkezésére álló műkedvelők közreműködésével. A Passió tiszteletteljes emlékidézése helyett lelket-szellemet megtisztító erejű előadás született. Nem vitatható, hogy Hencz József egyedi gondolkodásmódja, kifogyhatatlan ötlettára és munkaereje emelte ünnepivé az előadást. Azt azonban ne felejtsük el, Hencz József műkedvelőkkel dolgozott, a műkedvelők pedig nem tudták túllépni saját árnyékukat.

„Megdolgoztatott bennünket, de szívesen és lelkesen csináltuk” — emlékezik Bodnár Éva, a Szentlélek-templom kóristája, aki nem érte be a Passió próbáin tanultakkal. Amikor tudomására jutott, hogy Hencz József vezeti a Hagyományőrző kórust, azonnal beiratkozott. „Sokat tanultunk Hencz Józseftől. Megtanított bennünket kórusban lenni. Ha kellett százszor elmagyarázta mit kíván, mit akar hallani. Fegyelmet és odafigyelést várt el a tagoktól. Abban a megtisztelő helyzetben voltunk, hogy igényes művészemberrel dolgozhattunk. A rengeteg munkának szép eredményei születtek. Ezt látszanak igazolni azok a meghívások, amiket a Hagyományőrző kórus kapott az évek folyamán Nyíregyházától Szatmárhegyig.”

Amikor Hencz Józseffel való találkozásaimról írok, olyan élmények és örömteli tanulások történeteit idézem, amelyek egyúttal közösséget építenek és szolgálnak. Hencz József férj és apuka, mindannyiunk tanára, élményszerzője, emberségünk gazdagítója, művész ember. Köszönet Zitának és Márknak, hogy elhozták őt Szatmárra.

Nyolcvanadik születésnapján az a kérésem Istenhez, hogy éltesse sokáig jó egészségben és munkaerőben!

Csirák Csaba