Kevés meghatóbb pillanat van egy szülő életében annál, mint amikor gyermeke elballag abból az iskolából, amely hosszú éveken át a mindennapjai része volt. A ballagás nem csupán egy ünnepség: egyszerre jelent lezárást, számvetést, büszkeséget és elengedést. Muresan Melinda (Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum) szülőként őszintén mesél arról, milyen érzések kavarognak benne ezen a különleges napon – az első iskolai emlékektől kezdve a közös nevetéseken át egészen addig a pillanatig, amikor rádöbben: a gyermeke már valóban a saját útjára készül.

Milyen érzés készülni a gyermeke ballagására?

Mérhetetlen hála van a szívemben, hogy megélhettem ezt a napot. Hosszú út vezetett idáig: kitartás kellett hozzá gyermek és szülő részéről egyaránt. Az évek során bőven akadtak nehézségek, megoldandó logisztikai feladatok, hogy mindenki időben eljusson a maga „munkahelyére”. Mindez azonban még inkább felértékeli a mai pillanatot. Felemelő érzés látni, hogy a gyermekem elballag abból az iskolából, amely 13 éven át a második otthona volt.

Emlékszik még az első iskolai napjára? Mi jut most eszébe róla?

Igen, vannak pillanatok, amelyek örökre belevésődnek az ember emlékezetébe, és az első iskolai nap pontosan ilyen. Ma is magam előtt látom, ahogy ott ül a padban, tágra nyitott szemekkel és szívvel, és issza a tanító néni minden szavát. Emlékszem arra is, ahogy félénken figyelte a társait, miközben tudat alatt már a leendő barátokat kereste. Éreztem, hogy a gyermekem jó helyen lesz itt, biztonságban lesz, és ez sokat jelentett nekem.

Mi az, amire a legbüszkébb vele kapcsolatban?

Sok mindenre büszke vagyok vele kapcsolatban: a teljesítményére, a kitartására és a szorgalmára is. De talán a legbüszkébb arra vagyok, hogy mindig a „jó” úton maradt. Kedves, empatikus, másokon segíteni akaró emberré vált. Az online világ hatása, a közösségi média és a tinédzserkorra jellemző lázadások ellenére is meg tudta őrizni az értékrendjét és a tisztaszívűségét, és nem állt be a sorba csak azért, hogy „menő” legyen. Szülőként ennél nagyobb büszkeséget nehéz elképzelni.

Mikor érezte először azt, hogy „már felnőtt” a gyereke?

Ezt nem tudnám egyetlen pillanathoz kötni, inkább egy hosszú folyamat volt, ami lépésről lépésre történt. Talán ott kezdődött, amikor már egyedül pakolta az iskolatáskáját, egyre kevesebb segítséget kért a házi feladatoknál, majd önállóan kezdett közlekedni. És egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már autót vezet, felelősséget vállal, és a kisöccsét is intézi, ha úgy hozza a helyzet. Ugyanakkor nem feltétlenül érzem azt, hogy teljesen felnőtté vált volna. Kezdem megérteni, mit jelent az, hogy az ember – legyen bármennyi idős – amíg a szülei élnek, valahol mindig gyermek marad. Ő is támaszkodik rám, kikéri a véleményemet, kéri a segítségemet. Talán csak az alakult át, hogy már nem irányítani szeretném – a nevelés része befejeződött –, hanem partnerként mellette lenni a fontos döntéseiben.

Mi volt a legszebb közös iskolás emlékük?

Létezik egyáltalán „legszebb” emlék? Nem is tudom, hiszen olyan sok van. Minden tanévkezdő és tanévzáró szentmisére igyekeztem szabadságot kivenni, hogy együtt élhessük át ezeket a pillanatokat, és ezek különösen kedves emlékek maradtak számomra. Minden évben készítettünk egy fotót évnyitókor és évzárókor is, és ha ma egymás mellé tesszük ezeket a képeket, gyönyörűen látszik, hogyan változott évről évre. Nagyon meghatóak voltak az anyák napi meglepetések, amelyeket a Tanító nénivel készítettek, vagy a karácsonyi vásárokra való közös készülődések is. Az osztálykirándulások jó hangulata szintén örök emlék marad.

Mit kíván a gyermekének a következő évekre?

Azt kívánom neki, hogy mindig legyenek céljai az életben – mert tudom, hogy ezek eléréséhez minden megvan benne. Merjen nagyot álmodni, legyen kíváncsi, ismerkedjen, utazzon, tanuljon, és váljon olyan emberré, aki igazán érzi, hogy él, és szeret is élni. Kívánom, hogy találjon igaz barátokat, akikkel együtt tud örülni, de akár sírni is, ha úgy hozza az élet. Könnyű beilleszkedést kívánok neki az egyetemista életbe, mert ez egy nagy és sokszor nehéz lépés. És kívánok neki sok sikert is, hiszen tudom, hogy számára a teljesítmény is fontos.

Ki izgul jobban ma: a diák vagy a szülő?

Ő izgul jobban. Izgul az érettségi miatt, izgul a felvételi miatt, és az előtte álló nagy változások miatt is. Bennem ott van egy nagy adag aggodalom, hiszen egy új életszakasz kezdődik számára, és ezzel egyidejűleg számunkra is. De bízom benne, bízom a gondviselésben, és tudom, hogy képes lesz megállni a helyét az életben.

Mi volt a legviccesebb iskolás történet?

Talán azok az otthoni tanulások voltak a legviccesebbek, amikor a matek szöveges példáit úgy próbáltuk megérteni, hogy elővettük az almákat, és „eljátszottuk” a feladatot. Egyszer például így szólt a feladat: „Ha van tíz almád, anyának adsz kettőt, apának eggyel többet, neked hány marad?” Ő pedig rávágta: „Tíz, mert úgyis visszaadjátok.” Ugyanilyen jó emlék, amikor vicces szójátékokat találtunk ki az európai országok megjegyzésére: „Finnországból Észt lett, Lett nagy Lit(v)ánia.” A német szavakkal pedig valóságos harcot vívott. Sokszor azt mondta, hogy szerinte egy-egy szó úgy született, hogy „a macska ráfeküdt a billentyűzetre”. Ezeken sokat nevettünk.

Mi az, amit biztosan nem fog hiányolni az iskolai évekből?

Az iskolai éveknek nálunk még nincs teljesen vége, hiszen a kisebbik gyermekem most ötödik osztályos. De amit biztosan nem fogok majd hiányolni, az az örökös uzsonnakitalálás és -készítés, a reggeli „gyerünk már, elkésünk!” mondatok ismételgetése, valamint a különböző iskolai programok összeegyeztetése a munkahelyi időbeosztással. Bár ezek sokszor fárasztó pillanatok voltak, biztos vagyok benne, hogy pár év múlva mégis hiányozni fognak.

Volt olyan pillanat, amikor azt mondta: „ezt nem hiszem el, hogy már ekkora”?

Emlékszem egy napra, amikor nekünk, szülőknek más dolgunk akadt, ezért ő vitte el az öccsét az iskolába. Ahogy kinyitottam nekik a kaput, és elhajtottak a kis autójával, csak álltam és néztem utánuk. Akkor villant át rajtam először igazán a gondolat: „Istenem, mikor lett ebből a bongyorhajú, édes kisgyermekből ilyen nagylány?”

Milyennek látja a gyermekét?

Egy érzékeny és értékes fiatalnak látom, aki egyszerre tud kitartó és szeretetteljes lenni. Figyel másokra, és még azok is számíthatnak rá, akikkel nem mindig volt zökkenőmentes a kapcsolata. Van benne empátia, ugyanakkor megvan benne az a belső erő is, amellyel képes végigmenni a nehezebb időszakokon is. Jól osztja be az idejét, rendszerető és szorgalmas.
Ugyanakkor az önbizalmát még erősítenie kell magában. Nem szereti a konfliktushelyzeteket, ezért sokszor inkább lemond az igazáról, csak hogy elkerülje a vitát. Egy fontos feladat lesz számára megtanulni, hogyan álljon ki önmagáért úgy, hogy közben megőrizze a kedvességet és emberséget.

Mi jut eszébe erről a napról? Büszkeség vagy meghatottság? Milyen útravalót szeretne adni neki?

Nagyon büszke vagyok rá, nemcsak arra, hogy átveheti a tanulmányi bizonyítványát, hanem arra is, amilyen emberré vált. Már most, amikor a ballagás napjára gondolok, elerednek a könnyeim, mert látom és tudom, mennyi munka, küzdelem és kitartás van mögötte. Útravalóul pedig azt a biztonságot szeretném adni neki, hogy mindig tudja: van kire támaszkodnia. Hogy nincs olyan sikertelen vizsga vagy rossz döntés, ami változtatna azon, hogy ő az egyik legfontosabb ember az életemben. Az otthon ajtaja mindig nyitva várja.

Mi az a tanács, amit most adna neki?

Remélem, boldog ember lesz. Remélem, rálel a hivatására, amelyben jól érzi magát, és megtalálja azt a társat is, aki olyannak szereti, amilyen valójában. Azt tanácsolnám neki, hogy soha ne alkudjon meg, ha valami nem teszi boldoggá. Nem beletörődni kell, hanem tovább keresni az utat, amely a boldogsághoz vezet. Ő tudja, hogy a Jóistennek mindenkivel terve van, és hogy az ő életében is minden történésnek meglesz a maga értelme.

Mit jelent önnek az, hogy most lezárul egy korszak?

Fájdalmas, ugyanakkor felemelő érzés. Fáj, hogy elszaladt az idő, és biztosan voltak dolgok, amelyeket jobban csinálhattam volna, amelyeknek jobban örülhettem volna, amelyekben kevesebbet panaszkodhattam volna, és többet tehettem volna. Ugyanakkor felemelő érzés látni, hogy talán nem hibáztunk nagyot, mert egy gyönyörű lelkű és okos gyermeket neveltünk, aki most elindul a saját útján.

Melyik pillanatot őrizné meg az iskolás évekből?

Minden olyan pillanatot megőriznék, amely értéket hordozott, legyen az jó vagy nehezebb élmény. Kevés rossz emlékem van, de azokból is tanultam, formáltak engem, és idővel azok is fontos emlékekké váltak. Az biztos, hogy az első napot és az utolsót soha nem fogom elfelejteni. Ezek foglalják keretbe ezt a csodálatos korszakot!