Négy év közös emlékei, nevetések, kihívások és meghatározó pillanatok után elérkezett a búcsú ideje. Egy tanár számára a ballagás egyszerre ünnep és érzelmes lezárás: büszkeség látni, ahogy a bizonytalan kamaszokból magabiztos fiatal felnőttek lesznek, ugyanakkor nehéz elengedni azokat, akikkel éveken át együtt formálódtak. Franczia Réka, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanára osztályfőnökként mesél arról, mit tanult a diákjaitól, miért lesz mindig emlékezetes számára a most ballagó osztálya, és milyen útravalót szeretne átadni nekik az élethez.

Milyen érzés elengedni ezt az osztályt?

Kettős érzés. Egyrészt ott van a büszkeség, hogy elértünk a célvonalig, és az öröm, hogy látom őket készen állni a világra. Ugyanakkor van egy nagy adag szomorúság is: a megszokott arcok hiánya fájni fog az első iskolai hetekben.

Mire fog a legszívesebben emlékezni velük kapcsolatban?

A sok nevetésre, sok olyan dologra, amit csak mi értettünk, kirándulásélményekre, a tőlük kapott meglepetésekre, a támogatásukra, de még a sok bosszankodásra is, mert az is tanulságos volt.

Volt olyan pillanat, amikor különösen büszke volt rájuk?

Sok ilyen pillanat volt, ha ki kellene emelnem egyet, az a sérült gyerekekkel való önkéntes munka.

Miben volt más ez az osztály, mint a többi?

Minden osztálynak saját személyisége van, és természetesen mindegyik egy másik generáció is egyben. A harmadik végzős csapatom, nehéz összehasonlítani. Abban nekem volt más, hogy csoportbontás miatt mindig csak a felét láttam és ez kicsit bonyolította az összekovácsolódást. Volt bennük viszont egy ritka képesség: képesek voltak egy emberként kiállni egymásért (és néha a tanárokkal szemben is, amit titokban tisztelek).

Mit tanult ön ettől az osztálytól?

Türelmet és rugalmasságot. Megtanítottak arra, hogy a világ folyamatosan változik, és tanárként nem az a feladatom, hogy a múlt sémáit erőltessem rájuk, hanem hogy segítsek nekik eligazodni a jelenben.

Volt olyan diák, aki sokat fejlődött az évek alatt?

Igen, volt, nem is egy. Öröm látni ahogy önmagukra találtak, a kezdeti kishitűséget felváltotta az önbizalom, álmokat szőttek, célokat tűztek ki maguk elé.

Mi az, amit remél, hogy magukkal visznek az életben?

A hitet, hogy hibázni emberi dolog, az nem a világ vége, hanem a tanulási folyamat része, a kudarc lehetőség az újrakezdésre. A tudatot, hogy értékesek úgy, ahogy vannak, függetlenül attól, hogy épp mit mutat a külvilág mérlege.

Mi a legfontosabb dolog, amit egy tanár átadhat a diákjainak?

Nem a lexikális tudás, mert a mai világban bármikor bármit megtalálnak az interneten. A kíváncsiság, a kritikus gondolkodás és az a belső morális iránytű, ami segít megkülönböztetni a jót a rossztól. Ez lenne az egyik küldetésünk.

Milyen érzés látni, hogy azok a diákok, akiket évekkel ezelőtt megismert, most felnőttként állnak itt?

Egy szóban: felemelő. Emlékszem az első napra, amikor még megilletődött kamaszokként ültek a padokban. Most pedig magabiztos, felnőtt emberek néznek vissza rám, kész tervekkel, egyéni stílussal. Ez a legnagyobb visszaigazolás egy tanár számára.

Mi az a pillanat ebből az időszakból, amit biztosan nem felejt el?

Nagyon régen, még kilencedik osztályban voltunk csapatépítő hétvégén. Az ottani kötetlen esti, őszinte beszélgetések, a bolondos tánc örök emlék marad.

Mit gondol, mire lesz ez az osztály a legbüszkébb később?

Ez a jövő titka, talán 2036-ban, a tízéves találkozón kiderül.

Van olyan mondat vagy tanács, amit most szeretne útravalóul adni nekik?

Paulo Coelho: Az életben nincsenek zsákutcák, csak új utak, amelyeket még fel kell fedeznünk.

Mit kíván nekik a legjobban az életben?

Bátorságot. Bátorságot ahhoz, hogy a saját útjukat járják, ne pedig azt, amit mások elvárnak tőlük.

Mit jelent önnek a ballagás tanárként?

Könny, mosoly, büszkeség. A ballagás nem a végállomás, hanem egy híd gyermekkor és felnőttkor között. Tanárként ez az a pillanat, amikor el kell engednem a kezüket, és bíznom kell abban, hogy az alapok, amiket közösen építettünk, elég erősek lesznek ahhoz, hogy megtartsák őket a felnőtt életben. Ünnep, nemcsak diáknak, szülőnek, hanem a tanároknak is. A négy együtt töltött év megható lezárása.

Mi az, amit ilyenkor talán a diákok nem is sejtenek arról, hogyan élik meg ezt a tanárok?

Nem sejtik, hogy a kemény vagy szigorú álarc mögött a tanárok torka is elszorul. Hogy mi is számon tartjuk a könnyeiket, a kudarcaikat, sikereiket és hogy a ballagás utáni napokban kicsit úgy érezzük, egy kis darabot elvittek a lelkünkből.

Mitől különleges egy tanár-diák kapcsolat?

A tanár-diák kapcsolat attól különleges, hogy a kötelező tananyagon túlmutatva egy olyan mély bizalmi kapocs, amelyben a tanár nemcsak tudást, hanem életre szóló értékrendet ad át. Ez egy oda-vissza működő folyamat, ahol a diák felnőtté érik, a tanár pedig folyamatosan tanul és megújul a diákjai tükrében. Fontos tartóoszlopa a tisztelet, ami kicsit más mint a szülő iránti tisztelet. Nagyon sok időt töltünk együtt, ettől nyilván pótanyukák, -apukák is leszünk. Megosztanak velünk titkokat, ugyanakkor csak van egy határ, mert mégis csak tanár vagy. Sok esetben viszont követendő példa egy tanár, jómagam is ezért lettem pedagógus. Tényleg egy különleges kapcsolat ez, és egyik nélkül nem létezik a másik.

Milyen változást lát a diákokon az első évhez képest?

A legnagyobb változás a belső érettség. A kezdeti bizonytalanságot és a megfelelni vágyást felváltotta az önazonosság. Megtanultak érvelni, kiállni a véleményükért, és ami a legfontosabb: megtanultak veszíteni és újrakezdeni is.

Mi az, amit ön szerint nem jegyekben lehet mérni?

A jellemet, az emberséget, a humort és a segítőkészséget. Az osztályzatok csak egy pillanatnyi tudásszintet mutatnak egy adott tantárgyból.