Hiába a jó szándék és a kortárs szerzők jelenléte, sok diák számára az író–olvasó találkozók inkább kötelező programok, mint valódi élmények. Bár a kortárs irodalom bevonása az oktatásba egyre fontosabb cél, a megvalósítás gyakran formális keretek közé szorul: egy író a színpadon, monoton felolvasás, lankadó figyelem. Így ahelyett, hogy közelebb hoznák a szövegeket a fiatalokhoz, ezek az alkalmak sokszor épp az ellenkező hatást váltják ki. Vajon a módszer hibás, vagy mélyebb problémáról van szó? És ami még fontosabb: hogyan lehetne átlépni a passzív hallgatásból a valódi párbeszéd felé, hogy a kortárs irodalom valóban megszólítsa a diákokat? Balázs Imre József költőt, irodalomtörténészt, egyetemi tanárt kérdeztem.

Mit tapasztalsz: hogyan viszonyulnak ma a diákok a kortárs irodalomhoz?

Mint egy nagy és ismeretlen területhez, amely bevezetést igényel. Sokkal többet tudnak a kortárs irodalom külföldi és populáris változatairól, különösen a youngadult vagy a fan fiction jelenségekről, mint arról, ami a közelükben történik.

Miért fordulhat elő, hogy egy író–olvasó találkozó nem hagy nyomot bennük?

Az író-olvasó találkozó formája nem egy csodaszer, ami automatikusan átfordítja egy diák irodalomhoz való viszonyát, hanem egy folyamat része. Sok oka lehet annak, ha valamiért nem sikerül. Ha például az oktatási rendszerhez, a tanárhoz valamiért negatívan viszonyul a diák, akkor egy ilyen keretben szervezett találkozóra rávetülhet a negatív viszonyulás. Ha egy találkozón való részvétel a diák részéről önkéntes, és nem kötelező módon történik, vagyis például több osztályból és csak az önként vállalkozók vesznek részt egy ilyen eseményen, az például növeli a siker esélyeit. Magán a szerzőn, a diákok számára kínált mű jellegén is múlhat a dolog.

Szerinted inkább a forma, a téma vagy a közeg a probléma?

Eddig inkább a közegről beszéltem lehetséges okként, arról, hogy az ilyen találkozások általában az iskolai közegben zajlanak, amely eleve nagy átalakulásokon megy át ezekben az években. Én is tanárként dolgozom (igaz, egyetemi közegben), pontosan érzékelem, hogy a klasszikus oktatási szituációkat újra kell gondolni ahhoz, hogy működjenek a dolgok. A téma, ha tágan, a kortárs irodalomra gondolunk, egészen biztosan nem probléma, ezen belül viszont nyilván lehetnek a diákok számára érdekesebb és érdektelenebb dolgok. A forma pedig jól átgondolandó, a helyi közegre szabva ‒ ideális esetben a tanárnak, közösségnek, ahol megvalósul az esemény, van már tapasztalata azzal kapcsolatban, hogy milyen típusú események, foglalkozások működnek a diákok számára, és tud egyeztetni erről a meghívottal.

Mi az, amit jelenleg rosszul csinálunk, amikor meg akarjuk szerettetni az irodalmat?

Minden kísérletnek van értelme. Fontos a bizalmi viszony tanár és diák között, ahol akár egy ilyen kérdés is feltehető a tanár részéről a saját diákjainak, vagyis ha valamit rosszul csinálunk, azt a diákokkal beszélgetve tudjuk leginkább kideríteni. Ez nem azt jelenti, hogy a diáknak kell átadni az irányítást a folyamat során, hanem azt, hogy érdemes állandó, hiteles visszajelzéseket gyűjteni arról, hogy milyen háttérrel, milyen érdeklődési körrel vannak jelen a résztvevők az adott helyzetben, és akkor alkalmazkodni lehet ahhoz.

Van olyan bevett gyakorlat (például a klasszikus felolvasásos alkalmak), amit ideje lenne újragondolni?

A tendencia az interaktívabb formák felé mutat a nyilvánosság minden területén, ez az irodalmi felolvasásokra is érvényes lehet. De egy eleve pozitív, elfogadó közegben, ahol a hallgatóság már ismeri például a szerzőt, és rá magára kíváncsi, akkor a klasszikusabb felolvasás is nagyon jól tud működni.

Mennyire őszinték ezek a találkozók – valódi párbeszédek, vagy inkább „kötelező körök”?

Biztos vagyok benne, hogy mindegyik forgatókönyvre van példa. Azáltal, hogy például az „Iskola másként” program általános bevezetése óta megnőtt a hasonló események szervezésének esélye, és a kulturális támogatási rendszerben is megjelent lehetőségként a nagyobb területeket érintő irodalmi eseményszervezés, láthatóbbá váltak az előnyök és a lehetséges problémák is.

Tudnál példát mondani egy kifejezetten sikeres találkozóra? Mi működött ott másképp?

Nagy könnyebbség egy meghívott író számára, ha már előkészített terepre érkezik: ha már ismernek a diákok tőle valamilyen műveket, vagy ha valamilyen előre megbeszélt témával kapcsolatos beszélgetésre kérik fel. Nekem például van egy madarakról szóló könyvem, volt rá példa, hogy legalább annyit beszélgettünk a találkozón a madarakról, mint az irodalomról. Azt is tapasztaltam, hogy a dalszövegek témája is nagyon érdekli a diákokat. De van, amikor a forma a kulcs: valamilyen közös alkotás, játékos interakció.

És egy kevésbé sikeresre? Mi hiányzott?

Volt olyan is, hogy olyan „Iskola másként” heti találkozóra érkeztem, ahol mindenki egy, a gyerekek számára vonzó, iskolából kimozdulást jelentő következő programpontra készült rögtön az irodalomóra után, és előzetes tudásuk, elvárásuk sem nagyon volt azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatnak egy élő szerzővel való találkozásban. Ilyen esetekben én magam próbálok kérdezgetni dolgokat a diákoktól, és abból építkezni tovább.

Volt olyan reakció egy diáktól, ami meglepett vagy elgondolkodtatott?

Rendszeresen visszatérő kérdés egy-egy ilyen találkozón (írókollégáktól is hallom, hogy kérdezgetik tőlük), hogy „És ebből meg lehet élni?”. Mármint az írásból. Ez a kérdés az általánosabb társadalmi értékekről is szól nyilván: mit érzékel a társadalom sikeresnek, saját életbe beilleszthető időtöltésnek.

Hogyan lehetne valóban bevonni a diákokat ezekbe az alkalmakba?

Előzetes egyeztetéssel, ötleteléssel a szervező és a meghívott között sok mindent ki lehet találni. A közös alkotás kreatív írásos formái, a beszélgetés valamely konkrét témáról (esetleg magáról a szerző már elolvasott művéről ‒ és itt olyan típusú szövegekre gondolok inkább, mint mondjuk Zágoni Balázs vagy Szabó Róbert Csaba ifjúsági regényei és a velük szervezett találkozók) diákok vagy egy tanár moderálásával, anonim kérdezési lehetőség a diákok részéről, mondjuk cetlik begyűjtésével a találkozó közben ‒ sokféle formája van ennek.

Milyen szerepe lehet az interaktivitásnak, közös alkotásnak?

Nagyon jól tud működni. Persze ahhoz, hogy így történjen, nem árt, ha a meghívottnak már eleve van tapasztalata hasonló műhelymunkával kapcsolatban, például ő is tanárként dolgozik, vagy jól tájékozódik a kreatív írás-gyakorlatok terepén. Egy gyorsan elvégezhető, játékos feladat sokszor élménnyé tud válni.

Szerinted kell-e alkalmazkodnia az irodalomnak a fiatalok világához, vagy inkább fordítva?

A kimondottan ifjúsági irodalomnak nyilván fontos alkalmazkodnia a generációs elvárásokhoz, ez hozzátartozik a játékszabályaihoz. Az irodalomnak úgy általában inkább magával a világgal kell interakcióban lennie, amelyben létezünk. És hogy a fiataloknak kell-e alkalmazkodniuk az irodalomhoz? Abban az értelemben igen, hogy irodalmat olvasni is olyan, mint úszni vagy biciklizni ‒ minél gyakorlottabb valaki benne, annál jobban működik, és annál több örömforrást tud jelenteni.

Mit keresnek ma a fiatalok egy történetben?

Nehéz általánosítani, de az első dolog, ami eszünkbe juthat az, hogy a saját hétköznapok dinamikáját, pörgését, sebességét, élménydús jellegét keresik egy történetben is, azt, amit a populáris filmekben, zenékben, videókban. Ritkábban jut eszünkbe, hogy lehet épp valami ellenreakcióra van szükségük, valami elcsendesedős, elmélyedős úton elindító fogódzóra. Azokat a gyerekeket, akiknek van igényük ilyesmire, nem kell folyton lenyűgözni, elég lehet őket elgondolkodtatni, az empátia vagy az önmegismerés felé terelni.

Mennyiben változott meg az olvasás szerepe a digitális tér hatására?

Jelentősen megváltozott, erről sok szakszerű kutatás készült az elmúlt években.

Versenyez-e az irodalom más tartalmakkal, vagy teljesen más funkciója van?

Elsősorban azzal az idővel versenyez, amelyet a fiatalok és felnőttek a digitális térben töltenek. Én abból szeretek kiindulni, hogy az irodalom helye az életünkben ott van, ahol mostanra közismert kifejezéssel élve, az „énidőnek”. Ha van időnk, amit saját magunkra tudunk fordítani, akkor abban az irodalomnak is helye tud lenni.

Hogyan nézne ki az ideális találkozás egy diák és a kortárs irodalom között?

Az ideális találkozás a privát szférában zajlik, otthon, a négy fal között, úgy, hogy a diák a saját érdeklődése, kíváncsisága nyomán halad. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, sok előzetes feltételnek, lépésről lépésre lezajló folyamatnak kell lezajlania, de a leglényegesebb dolgok mindig az olvasó és a könyv interakciójában zajlanak, a többi csak járulékos elem.

Mi az az egy gondolat vagy tanács, amit minden pedagógusnak megfogalmaznál?

Keressék az alkalmat a beszélgetésre diákkal, kortárs íróval, ismerjék minél jobban a közeget, amelyikben mozognak. A visszajelzésekből, beszélgetésekből lehet továbbgondolkodni, újratervezni dolgokat.

Miért érdemes ma mégis ragaszkodni az irodalomhoz?

Az irodalom az elmélyedés helye, s ilyen alkalomból kevés jut, már ezért is érdemes élni vele.