Gúzs Imre (Köpec, 1936. február 9. – Szatmárnémeti, 2013. december 28.) életútja önmagában is regénybe illő, de ő soha nem a rendkívüliségre figyelt, hanem arra, ami az emberi sorsokban közös és törékeny. Középiskolai tanulmányait Brassóban és Sepsiszentgyörgyön végezte, majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelemtanári oklevelet 1958-ban. Erdődön kezdte pályáját, Nagybányán és Szatmáron folytatta: a Bányavidéki Fáklya és a Szatmári Hírlap művelődési rovatát vezette. Aztán jött az, amit akkoriban csak suttogva lehetett kimondani: a Ceaușescu-diktatúra. Egy általános iskolába helyezték, Pusztadarócra, mintha a perifériára száműzéssel el lehetne hallgattatni azt, aki írni kényszerül. A rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság főmunkatársa, a Szamoshát alapító szerkesztője lett, és haláláig része maradt annak az írói-újságírói közösségnek, amely számára az írás nem önkifejezés, hanem szolgálat volt.

Első írása 1966-ban az Utunkban jelent meg, riportjait és publicisztikáit az Előre és A Hét közölte. Forráskötete, A furulyás már jelezte azt az írói irányt, amelyhez később is hű maradt: a rövid, sűrű elbeszélést, ahol minden mondat súlyt hordoz. Bár regénnyel is próbálkozott (A fehér hajú leány), igazi terepe a novella maradt: Otthoni emberek, A sárkány hetedik feje, A csend napszámosa. Ezekben a címekben is ott van mindaz, amit képviselt: a hétköznapi ember, a csendes küzdelem, az észrevétlen munka méltósága.

Ars poeticáját a gyermekkor pillangószárnyaival írta le. Abban hitt, hogy az írás feladata megőrizni azt, amit az idő elsodorna: az emlékek színét, a derűs és borús történetek igazságát. Tudta, mennyire törékenyek ezek a pillangószárnyak, milyen hamar fakulnak, ha nem vigyázunk rájuk féltéssel. Ez a féltés hatja át minden írását.

Gúzs Imre mindig arra vágyott, hogy mindenki barátja legyen. Talán ezért viselte nehezen, amikor sovinisztának, nacionalistának, a Román Kommunista Párt ellenségének bélyegezték. Mégis megbocsátott. Nevetve mondta: „Képzeljétek el, milyen lehetett az a párt, amelyiket tőlem kellett félteni!” Humora mentette meg. Mert humor nélkül elviselhetetlen lett volna mindaz, ami az életében történt. De ez a humor gyakran bánatot takart. A fájdalmat nem osztotta meg – megírta. Novelláiban és karcolataiban hagyta ott mindazt, amit élőszóban nem mondott ki.

Újságíróként nem volt klasszikus tudósító. A semmiből is tudott olyan cikket írni, amelyet az emberek szívesen olvastak, mert magukra ismertek benne. Egy alkalommal mélyen elmerengve mondta: az újságban egy nép gondját-baját, örömét és hitét kell tükrözni, mert jaj annak a közösségnek, amelynek nincs hite, jövőbe néző gondolata.

Vannak mesterek, akik nem tananyagot adnak át, hanem látásmódot. Nemcsak azt mutatják meg, hogyan kell írni, kérdezni, jegyzetelni, hanem azt is, miként kell jelen lenni a világban. Számomra Gúzs Imre ilyen ember volt.

Újságírói pályafutásom kezdetén vele jártam terepre. Ma is élénken emlékszem ezekre az utakra: nem volt bennük sietség, nem volt bennük póz. Inkább egyfajta csendes figyelem, amely már az első percekben érezhetővé tette, hogy itt nem „anyaggyűjtés” történik, hanem találkozás. Gúzs Imre tudott várni. Tudta, hogy a történetek nem azonnal adják meg magukat, és hogy a jó kérdés gyakran nem hangzik el, csak ott van a levegőben.

Figyeltem, hogyan kérdez. De talán még inkább azt, hogyan hallgat. Nem vágott közbe, nem sürgetett válaszokat. Amikor jegyzetelt, azt is takarékosan tette, mintha attól tartana, hogy a papír zaja megtöri a beszélgetés törékeny egyensúlyát. Tőle tanultam meg, hogy az újságírás nem a gyorsaság műfaja, hanem a pontosságé – és hogy a pontosság mögött mindig erkölcsi felelősség áll.

Írói próbálkozásaimat is ő igazgatta. Nem volt könnyű mestere az embernek, de igazságos volt. Nem dicsért fölöslegesen, és nem bántott soha. Egy-egy megjegyzése, egy aláhúzott mondat, egy kérdőjel a margón többet ért hosszú magyarázatoknál. Nem akarta rám erőltetni a saját hangját – épp ellenkezőleg: következetesen arra ösztönzött, hogy megtaláljam a magamét. Ez ritka nagylelkűség.

Gúzs Imre író és újságíró volt, de mindenekelőtt figyelő ember. Érzékeny a részletekre, a kimondatlanra, az emberi történetek mögötti csendekre. Írásaiban sosem a hangosság, hanem a belső feszültség volt az erő. A világot nem megmagyarázni akarta, hanem megérteni – és ebbe az olvasót is bevonta.

Most, amikor születésének 90. évfordulóján rá emlékezünk, különös súlya van a hiányának. Nemcsak azért, mert kevesebben vannak már azok, akik személyesen ismerték, hanem mert az a fajta szakmai és emberi mérték, amelyet képviselt, egyre ritkább. Pedig éppen erre lenne ma a legnagyobb szükség: türelemre, pontosságra, tisztességre.

Gúzs Imre nem hitt a nagy gesztusokban. Abban hitt, hogy a jól végzett munka meghozza a gyümölcsét, hogy egy mondat akkor ér valamit, ha igaz, hogy az embernek elsősorban nem szerepe van, hanem felelőssége.

Számomra ő nemcsak pályakezdésem meghatározó alakja volt, hanem iránytű is. Olyasvalaki, akihez ma is vissza lehet gondolatban térni, ha az ember bizonytalan abba, merre van az a bizonyos aranyközépút, ahol nem hallgatunk, de már nem beszélünk fölöslegesen.

Hálával gondolok rá ma is, amit tanított – kimondva és kimondatlanul – bennem él tovább. Tőle tanultam meg, hogy az írás: jelenlét.

Gúzs Imre immár tizenhárom éve nincs közöttünk. Megtalálta örökös otthonát, és talán onnan figyeli, mit kezdünk azzal, amit ránk hagyott. Tőle tanultam: a halottakról írt emlékezés nem vigasztalás, hanem becsületes, túlzásoktól mentes számadás. Amikor rá emlékezünk, visszaadjuk őt az öröklétnek, a horizonton túli halhatatlanságnak – abban a hitben, hogy a lét a halálban megváltozik, de nem szűnik meg. És amíg olvassuk őt, amíg tanulunk tőle figyelmet, türelmet, emberséget, addig velünk marad: csendben, szívósan, a szavak mögött.