Több mint két évtizede Angliából indult el a Házasság Hete kezdeményezés, amely Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság és a család fontosságára kívánja irányítani a figyelmet. A Házasság Hetéhez számos ismert közéleti személyiség csatlakozott, kifejezve elköteleződését a házasság, a család ügye iránt. A Házasság Hete alkalmából több házaspárnak tettem fel ugyanazokat a kérdéseket. Az alábbiakban betekintést nyerhetünk a tasnádi lelkészházaspár, Pakulár István és Pakulár Bú Julianna házasságba, kérdéseimre Julianna válaszolt.

– Hogyan és hol ismerkedtetek meg?

– Az egyetemi évek alatt. Én végzős voltam, ő akkor kezdte a harmadik tanulmányi évét.

– Mi volt az első benyomásotok egymásról?

– Szimpátia, közös barátok, valahol szinte azonnal éreztük, hogy sok minden összeköt.

– Mikor éreztétek először, hogy ez a kapcsolat „több” mint barátság?

– Három hónappal azután, hogy megismerkedtünk. Sok időt töltöttünk együtt, mondhatnám, hogy a közös barátok miatt. Viszont egyre inkább világossá vált, hogy nagyon hasonló a világszemléletünk, a zenei ízlésünk, a kulturális igényünk, a hivatáshoz való hozzáállásunk.

– Volt-e olyan pillanat, amikor biztosak lettetek benne, hogy egymással szeretnétek leélni az életeteket?

– Igen. Bár fokozatosan kerültünk egyre közelebb és közelebb egymáshoz, de volt egy pillanat, amikor gondolkodás nélkül kimondtuk ezt. Körülbelül 11 hónappal azután, hogy egyértelművé vált, hogy egy párt alkotunk, egy alkalommal, amikor meglátogattam őt az egyetemen, várt a vonatnál, sietett felém, és messziről kérdezte hangosan, hogy hozzámegyek-e feleségül, és én azonnal igent mondtam.

– Miért döntöttetek a házasság mellett?

– Sorsszerűnek találtuk a találkozásunkat. A kapcsolatunkban túl sok volt az, amit más „véletlennek” él meg. Mi Isten akaratának tulajdonítottuk, ami nem azt jelenti, hogy leráztuk magunkról a döntés felelősségét, hanem megerősített bennünket abban, hogy ami köztünk kialakult, nem véletlen, hanem valami folyamatosan tolt bennünket a meggyőződés felé, hogy együtt kell leélnünk az életünket. De ha egy szóban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám, hogy a szerelem, a szó legnemesebb értelmében. Nekünk a szerelem egyértelműen a házasságot jelentette.

– Hogyan emlékeztek vissza az esküvőtökre?

– A polgári esküvőnk három héttel az egyházi esküvő előtt volt, nagyon szűk körben. Az ezt követő három hét a szervezéssel telt el, ami kicsit kimerített mindkettőnket, de a templomban érezni az Isten áldását a döntésünk felett, nagyon felemelő volt. Más volt kimondani a templomban Isten és a meghívott vendégeink előtt, hogy „szeretem”. Éreztük azt is, hogy mindenki nekünk „szurkol”, és ez nagyon jó érzés volt.

– Mit jelent számotokra ma a házasság szó?

– Ha a szó szerinti értelmezést vesszük alapul, akkor ez a közös „házat”, a közös otthont jelenti egyértelműen mindkettőnknek, de itt sokkal több minden van, mint a közös otthon, vagy a család jogilag és vallásilag elismert formája. Számunkra ez egy örök szövetség, a társas létforma egy olyan helye, ami mindkettőnk számára a szeretet és a boldogság forrása.

– Miben változott meg a kapcsolatotok a házasság után?

– Egyáltalán nem változott meg, sőt, bátran mondom, hogy az elmúlt 26 év során a kötelék egyre erősödött és mindketten sikertörténetként éljük ezt meg.  Nagy divat ma ez a „ma is igent mondanék”, de azt hiszem, 26 év után ennek nagyon nagy jelentősége van.

– Mi a legnagyobb erőssége a kapcsolatotoknak?

– Az egymáshoz való alkalmazkodás képessége, a türelem, az időközben megtanult őszinteség. Hiszen azon túl, hogy sok mindenben egyezik a látásmódunk, nyilván vannak különbségek is, melyeket az elején nehezebb volt összehangolni, de itt vagyunk, mert mindketten tudjuk, hogy a közös életünk sokkal több, mint néhány, sokszor vitára sem érdemes különbség. Tetszik, ahogyan egyszer egy ismerősünk fogalmazott: „Ti nagyon együtt vagytok!” Azt hiszem, ez egy nagy igazság ránk nézve.

– Hogyan kezelitek a konfliktusokat?

– Ez tanulás kérdése volt. Azt hiszem, hogy egy házasság kezdetén mindkét félnek sokkal erősebben dolgozik az egója, a tanult viselkedésmintája. De az évek során megtanultuk a szeretetben feloldani ezeket, és azt is, hogy kinek, mikor kell engednie. Nem volt könnyű út, de ma már szinte alig vannak vitáink, és ha meg is történik, akkor öt perc múlva már vagy nevetünk az egészen, vagy valaki enged, jó szívvel, nem dacból vagy haragból. A legfontosabb a konfliktusokban, hogy formálnak, ha hagyjuk. Főképpen, ha föléjük tudunk emelkedni.

– Mit tanultatok egymástól az évek során?

– Én türelmet és optimizmust tanultam, a túlélésre való képesség erősítését, ő azt mondja, hogy a feltétel nélküli szeretetet és a másik igényeire való ráhangolódást tanulta tőlem.

– Mi volt eddig a legnagyobb kihívás, amit együtt kellett megoldanotok?

– Nem tudok egyetlen nagy kihívást kiemelni, de azt hiszem, hogy a családi élet és a hivatás összehangolása sokszor jelentett megoldandó feladatot, hiszen ezt sokszor különbözően láttuk és éltük meg. Ma már ez sem jelent gondot.

– Hogyan mutatjátok ki egymás iránt a szereteteteket a hétköznapokban?

– Lehet, hogy közhelynek tűnik, de nálunk nem telik el nap, hogy ne hangozzon el a „szeretlek” szó. Ez minden nap erőt ad, és segít felülemelkedni a gondokon, a kihívásokon. De ezenkívül nyilván tárgyiasítani is szoktuk ezt, a szó legjobb értelmében, viszont sokszor egy odavetett pillantás is elég, hogy kifejezzük a szeretetet.

– Mit csodáltok leginkább a másikban?

– Én a hivatása iránti elkötelezettségét, az emberek iránti szeretetét, ő a tisztánlátásomat és a családról való gondoskodás képességét.

– Van-e közös szokásotok vagy „csak rátok jellemző” rituálétok?

– Közös imádkozás, ezen felül pedig ami kezdetektől fogva jelen volt, az, hogy nagyon sokszor ugyanazt ugyanabban a pillanatban gondoljuk, de nem biztos, hogy éppen akkor ki is mondjuk. Ami már rituálénak számít, az az, hogy ha ez előfordul, akkor egyikünk mondja, hogy: Most késtél három másodpercet, vagy késtél egy percet, vagy most nem késtél semmit. Ez csodálatos.

– Ki a romantikusabb kettőtök közül?

– Nem tudom, beosztjuk.

– Min nevetettek együtt a legtöbbet?

– Egymáson és önmagunkon. Ő mindig azt mondja, hogy soha senki nem tudott olyan jóízűen nevetni rajta, mint én. De ez soha nem sértő a másikra nézve, hiszen nálunk alapvető része az életünknek a humor. Enélkül nem tudnánk elképzelni az életünket. Hála Istennek a gyerekeink is igen fejlett humorérzékkel vannak megáldva, ezért a családban nagyon sokszor nevetünk, és ez sok mindenben segít bennünket.

– Mi a másik legkedvesebb „furcsa szokása”?

– Hogy eszik öt perccel azelőtt, hogy az ebéd elkészülne.

– Mit tanácsolnátok a fiatal házasoknak?

– Alkalmazkodjanak egymáshoz, hagyjanak fel a viselkedésmintákkal.

– Miért éri meg ma is házasságban élni?

– Mert ez a legalapvetőbb társadalmi berendezkedés, ahol megtanulhatják az emberek, hogy mit jelent az egymás iránti tisztelet, hűség és feltétel nélküli szeretet.