Van egy kis kuckó, amelybe belépve úgy érzi az ember, mintha egy másik világba érkezne. Fa polcokon fűszerek sorakoznak, nemezelt figurák és apró kézműves tárgyak díszítik a teret, a levegőben teaillattal keveredik a meleg fények nyugalma. Itt minden kézzel készül: anyagból, fából. Bárhová néztem, új részlet bukkant elő: egy félkész dísz, színes fonalak, egy letisztult faeszköz, amelyből hamarosan valami egészen egyedi születik majd.

Az Aranykapu Kulturális Egyesület 2006 szeptembere óta működik, és azóta generációk nőttek fel a foglalkozásokon. Az egyesület ötlete fiatal édesanyáktól származott, akiket nemcsak barátság, hanem a már megszületett gyermekeik is összekapcsoltak. Eleinte számukra sem rajzolódott ki, pontosan mivé alakul majd át a kezdeményezés. Először egy óvodai közeg jött létre, ahová saját gyerekeik jártak. Évekkel később azonban a műhely megnyílt mások előtt is, és olyan hellyé vált, ahogy felnőttek és gyerekek egyaránt kipróbálhatták magukat a kézműves alkotások világában. A kézzel készült tárgyakon kívül azonban valami nehezebben megfogható is a szatyrukba került: figyelem, kitartás, közösen megélt pillanatok.

Amikor megérkeztem a műhelybe, épp egy csapat lelkes gyerek állt az asztal körül. Előttük tálkák szappanos vízzel, kezükben fehér gyapjúgolyók. Némán figyeltem őket, ahogy görgetik, nyomkodják a gyapjút, majd lassan-lassan formát kap valami: egy hóember. Talán abban a reményben, hogy ezzel egy kis havat is csalogatnak az ünnepek idejére.

Amint elkészült az első nemezelt alkotás, már vonultunk is át a konyhába, ahol datolyából és kókuszreszelékből szaloncukor készült. A munka egyszerű volt, mégis csodálatos, ahogy a gyerekek fantáziája kibontakozott. Volt, aki a magyarázat alapján dolgozott, volt, aki a kezünk mozdulatait figyelte. Közben felkiáltások cikáztak a levegőben:

„Gyerünk, kézilabdás vagy! Tekerd!”– szólt az egyik kislány az épp datolyát daráló társának.

Aztán a kóstolgatás következett. A „Juj, de finom!” öröme olyan őszinte volt, hogy lehetetlen volt nem mosolyogni rajtuk. Amikor pedig először sikerült valakinek egyedül becsomagolnia a saját szaloncukrát, boldogan rohant oda a szüleihez, lobogtatva a remekművet. De a varázslat nemcsak a gyerekek munkájában rejlik. Hanem abban, ahogyan átalakulnak közben. Amikor megérkeznek még zizegősek, feszültek, tele a fejük a nap zajával. Aztán pár perc múlva lelassulnak, figyelnek, elmélyülnek. A nemezelés, a gyúrás, a csomagolás mind-mind olyan tevékenység, amely nemcsak kézügyességet, hanem lelki nyugalmat is ad. Ezen a helyen nemcsak az anyag alakul át, hanem a gyerekek hangulata is. Nezezon Enikő, az Aranykapu Kulturális Egyesület lelkes vezetője mesélte, hogy vannak gyerekek, akik évek óta visszajárnak, sőt, olyanok is akadtak, akik kijelentették: ők egyszer az egyesületnél szeretnének majd dolgozni. A gyerekek az intézményen belül a különböző technikákon kívül megtanulnak odafigyelni, türelmesnek lenni és a jelen történéseire fókuszálni. „Mert aki türelmetlen, az nemcsak magával türelmetlen, hanem másokkal is.” Szerinte nem az számít, hogy a tanítványok mennyire tehetségesek, hanem az, hogy mennyire képesek megérkezni fejben, a fókuszpontot át tudják-e helyezni vagy sem.

A gyerekek távozása után leültünk egy csésze tea mellé, és Enikő elkezdte mesélni a saját történetét. Egyetemistaként magyar néprajz szakra járt, de soha nem készült tanárnak. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy egyszer gyerekekkel fog foglalkozni, az pedig végképp nem, hogy a nemezelés technikáit fogja továbbadni. Első nemezelős élménye ugyanis kifejezetten balul sült el. „Én ezt a vizes, szappanos valamit többet sosem akarom csinálni!” – nevetett felidézve a kezdeteket, ugyanis koszos volt a víz, szétesett az anyag, unta is a folyamatot, az utasítások sem voltak megfelelőek. A rossz élmény miatt akkor még biztos volt benne, hogy ez a típusú technika nem neki való. Őt igazából a kosárfonás érdekelte, de a nádudvari kosárfonó tanfolyam betelt, így csak a nemezelős csoportban volt hely. Végül úgy döntött, elmegy. „Egye fene, annyi jót hallottam Nádudvarról, muszáj volt látnom.” Amikor belépett az ottani műhelybe, körbenézve ismerős arcokat, gyönyörű alkotásokat látott a falakon, azt mondta, azonnal olyan érzése volt, mintha hazaérkezett volna. Nemcsak a tárgyak, hanem a hely szellemisége ragadta magával, az, ahogyan az ottani közösség nemcsak őrizte, hanem élte is a hagyományt. Az alkotás csendje, a közösség, mind magával ragadta. Akkor döntötte el: „Mindegy, legyen akkor az a hideg vizes, taknyos valami.” Később pedig a szenvedélyévé vált ez a türelmet igénylő technika.

Most, évekkel később már tudatosan figyel arra, hogy az alkotás jó élményként maradjon meg a gyerekek számára. A saját kudarcaiból tanulva ügyel a körülményekre, a meleg vízre, az alapos és érthető magyarázatra. A foglalkozások az évkörhöz igazodnak: ünnepekhez, népszokásokhoz, visszatérő motívumokhoz, így legtöbb esetben valamilyen hangulat vagy téma alapján készítenek különböző tárgyakat. A gyerekek igényei is alakítják néha az adott foglalkozást, ugyanis van, amikor nemezelés helyett inkább a gyöngyfűzés vonzza őket jobban. Ugyanaz a kör ismétlődik évről évre, de mindig egy kicsit magasabb szinten, a gyerekek tudási szintjéhez igazítva. A régi szokásokhoz való visszanyúlás, a kézműves hagyományok élő tanítása, az anyagok előállítása és ismertetése mind olyan részletek, amelyek során a gyerekek nemcsak technikákat sajátítanak el, hanem ezáltal figyelemre és felelősségre is tanítja őket. Látja a gyerekeken a változást, látja azt a fajta megérkezést, amelyet csak az alkotás tud adni. A beszélgetés közben szóba kerültek a visszatérő tanítványok, azok a diákok, akik hét éves korukban kezdek különböző alkotásokat készíteni Enikő segítségével, tinédzser éveikben visszatértek, majd felnőttként újra rájöttek, hogy mennyire szeretik az ilyesfajta foglalkozásokat. Amikor egykori tanítványai ballagási meghívóval fordultak be az ajtón, Enikő számára feltűnt, hogy milyen hamar eltelt az a bizonyos húsz év. A múló idő ellenére egy valami azonban végig ott vibrált a szavaiban: az öröm, hogy ezt csinálhatja.

A beszélgetés végén egy kisebb üzenet fogalmazódott meg: a legfontosabb értékek átadása számára nemcsak abban rejlenek, hogy a kézműves technikákat továbbadja, hanem a türelem, az odafigyelés, a szabályok és keretek, mint értékek továbbadása a cél. Szülőként a gyerekekkel való foglalkozások, a közösen eltöltött minőségi idő, a bevonásuk a különböző tevékenységekbe, a számukra kézzel készített ruhadarabok vagy játékok sokkal több értéket fognak átadni, mintha bármilyen anyagi javakkal próbálnánk pótolni azt a figyelmet és jelenlétet, amely hosszú távon az önbizalmukat, kapcsolataikat és a világhoz való viszonyukat formálják.

És talán ebben rejlik a műhely igazi titka is. Itt minden lassabban történik. Minden kézzel készül. Mindennek lelke van: a félkész tárgyaknak, a szaloncukornak, a fűszereknek, a különböző anyagoknak. És valahogy ez a nyugalom a gyerekekből is előcsalogatja azt az állapotot, amikor csak a jelen számít. Azt hiszem, ezért jó ott lenni. Ezért jó látni, hogy léteznek helyek, ahol a kézművesség nemcsak hobbi, hanem egyfajta megérkezés is. Egy biztos: ez a műhely nemcsak tárgyakat formál, hanem embereket is.

Lipták Vivien