Horváth Pócsik Gabriella: Nagykárolyi diákévek 1955–1959

Iskolai értesítő és emlékezés

Karácsonyi Károlytól kaptam Horváth Pócsik Gabriella[1] Nagykárolyi diákévek 1955–1959 című visszaemlékezését. Ez az 58 számozott oldal terjedelmű munka megmentett négy iskolai évet a feledéstől. Jelentősége és pótolhatatlan értéke akkor lesz világos előttünk, ha visszapillantunk az iskolai értesítők történetére. Ispánovics Csapó Julianna tanulmánya szerint 1744-ig vezethető vissza az iskolai értesítők műfaja. Máris nagy dolgot jelentettünk ki: műfaj! Az iskolai értesítő tanügyi kiadvány, amit semmilyen más nyomtatvány nem pótol.

Nézzünk meg egy példát, mit foglal magába ez a pótolhatatlan műfaj. Az 1876–1877-es tanévről a nagykárolyi Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium értesítőjéből olyan tényeket tudhatunk meg, amilyeneket máshonnan nem. Megismerhetjük az 1728-ban alakult „nagygymnasium” történetét, a tanulók évenkénti létszámát az alapítástól a kiadvány születésének évéig (1877). Kisebb tanulmány beszél a gyermeknevelésről, beszámoló olvasható az 1876–1877-es tanévről. Szerepel a tanári kar névsora, megjelölve a tantárgyakat, amelyeket oktattak és az osztályokat, amelyekben tanítottak. Részletesen beszámol a tantárgyakról, azok szerepéről. Felsorolja a tanulókat osztályról osztályra és megtudjuk felekezeti hovatartozásukat, az egyes tantárgyakban elért jegyeiket. Megismerjük az iskola oktatói eszközökkel való felszereltségét, a jutalmazásokat, és a következő tanévre vonatkozó tudnivalókat.

Ezeket az iskolai értesítőket 1949-ben megszüntették, de addig két évszázadon át kötelező módon elkészítették iskoláink. Ma visszanézve rádöbbenünk, hogy nem csak oktatástörténeti jelentősége nagy ennek a műfajnak, de az is kiderül, hogy nélkülözhetetlen forrásai a művelődés- és tudománytörténetünknek, s a helytörténetünknek. A társadalomkutató is megtalálja ezekben az értesítőkben a máshol fel nem lelhető hasznos adatokat. Átvilágítja az illető iskola szakmai, kulturális, gazdasági életét.

Horváth Pócsik Gabriella nem a tudományosságnak, nem bizonyos elvárások teljesítésének, nem az iskolai értesítők sok százados rendjének akar eleget tenni (ilyesmire nem is gondolt), amikor visszaemlékezik iskolájára és iskolai éveire. Az idő múlásával elhomályosodó iskolai történéseket, mint átélő, mint tanú idézi fel. Ilyenkor ragyognak elénk régi kincsek, ma már nem létező személyek alakjai, cselekedetei, szavai, mondatai, szokásai, a felidézett kor életviszonyai.

Nem egy dicsőséges korszak derűs felidézésére vállalkozik Horváth Pócsik Gabriella, hanem egy bentlakásos középiskolai diáklány mindennapjain keresztül mutatja be a nyomor, a szegénység, a háború és a gazdaváltás következtében kialakult szerencsétlen állapotokat, amit akkor a szocializmus építésének neveztek. A jelszavak és a valóság közötti szakadék jól érződik az elhanyagolt épületeken is; a Vármegyeháza iskolává vált palotáján, az egykori Kaszinó iskolai bentlakássá vált épületén, „amelynek komor emlékét mára valamennyire módosította, szebbé tette az idő, az elmúlt ifjúság miatti nosztalgia.” Az érettségitől eltelt 65 esztendő már a megszépítő-megbocsátó messzeség naplementében láttatja az 1955–1959-es éveket.

Lapozzunk a könyvecskében

Az érzelmi kötődések által felidézett emlékek igazi történelmi dokumentumot kínálnak az olvasónak. Rosszul mondtuk. Ez a munka nem a láthatatlan Olvasónak készült (bár ő is sokat okulhat belőle, ha akar), ez a munka arra a belső parancsra íródott, amit köszönetképpen ajánl fel szerzőnk tanárainak és iskolatársainak. Fájdalom, hogy Fényi István, Benedek Zoltán és a többiek, már nem olvashatják Pócsik Gabriella sorait: „kitűnő oktatásban és nevelésben volt részünk, s olyan erkölcsi útravalót kaptunk itt, amelyet egy életen át meg tudtunk őrizni, másoknak is példát mutatva ezáltal tudásból, emberségből, halálig tartó barátságból.” Szép, igaz és méltó szavak.

Szánjunk teret és időt szerzőnk leírásai alapján néhány korabeli iskolai sajátosságra. A diák egyenruha és karszalag nélkül elképzelhetetlen (kezdetben egyenköpeny). A régi Kaszinó (1836) volt a lányok bentlakása. A vaságy, a szalmazsák a bentlakás tulajdona, a dunyhát, a párnát otthonról vitték a lányok. Nem csak a lányok és nem csak Képíró Pali bácsi, a gondnok és neje, Juliska néni népesítették be az épületet, hanem patkányok és egerek. Felháborító együttélés! Ők éjjel-nappal rémületben tartották a lakókat. Hol egy zsebből ugrottak elő, hol a hálóban vagy a folyosón tűntek fel. Bár cserépkályha volt a hálóban, de meleg nem, reggelre „bebőrözött a víz a mosdótálban”. Mosakodás reggel megjegesedett vízben, akár a szovjet lágerekben. Az étkezések a Piarista Rendház ebédlőjében voltak. A viaszosvászonnal leterített asztalon bordó zománcozott kancsók, bordó tányérok, csészék, elgörbült evőeszközök. A napi háromszori étkezést uzsonna egészítette ki: máléédeske (kukoricalisztből készült tömör süteményféle), marmaládés- (vegyes lekvár) vagy mézes kenyér. A bentlakásból külön engedéllyel távozhatott a diák.

Horváth Pócsik Gabriella megadja a VIII. A és a VIII. B osztály névsorát. A Scheuermann Ferenc, majd Bartók Pál vezette A osztály névsora: Bohler Mónika, Egeli Gizella, Fenigli Ferenc, Gébel Éva, Gindele Tibor, Gnándt Ferenc, Hegedűs Irén, Holczmann Magdolna, Kóka Éva, Komlódi Sándor, Kovács Zoltán, Leveles Erzsébet, Lini Ilona, Marosi Zoltán, Nagy Mária, Pengász Attila, Pócsik Gabriella, Poósz Ida, Pósz Attila, Reszler Antal, Schlachter Gizella, Schnell Klára, Sárközi Gyöngyvér, Somfalvi Attila, Szabó József, Szilágyi Mária, Tempfli Margit, Túróczi Lujza, Veibel Mária. Ebből az osztályból már az elején többen kimaradtak: Bubuján Mária, Bérczes Ilona, Túróczi Lujza. A későbbiek során Hallada Éva, Kondor Irén, Vargha Ilona csatlakozott az osztályhoz.

A B osztályt Benedek Zoltán vezette. Íme a névsor: Adler Mária, Czakó István, Czier Péter, Dán György, Fecser János, Fejes Mária, Fekete Géza, Fenigli Magda, Fenigli Margit, Funkehauzer Margit, Fülöp Ibolya, Gindele Klára, Gőnyei Éva, Halhóber Klára, Jakabovics Árpád, Karácsonyi Károly, Kovács Ilona, Láncz László, Magyari Erzsébet, Máncz Antal, Moldován Gizella, Mórent Teréz, Nagy Anikó, Prokopovits Anna, Rácz Tibor, Serly Tibor, Szabó Teréz, Tempfli Anna, Varga Magda. Még a tanév folyamán kimaradt: Vitus Ilona, Zsenyei László és távozott a papi pályára tért Heinrich Ferenc.

Egy másik, a korszak sajátossága, hogy „(…) a VIII. és IX. osztályban az 5-ös, a X., XI.-ben a 10-es jegyrendszer alapján értékelték az eredményeinket.”

A tankönyvellátottság hiányai miatt nem jutott mindenkinek minden tárgyból új könyv. Ezért az előző évfolyamokból megmaradt jobb állapotban lévő könyveket szedték össze és osztották ki. „Ceruzával, ritkábban töltőtollal írtunk az órákon, tollal tintával a házi feladatokat.”

Tanárok

Kiragadunk Horváth Pócsik Gabriella írásából néhány olyan gondolatot, amely a tanárokról megmaradt a diákban.

Scheuermann Ferenc osztályfőnök és történelemtanár azzal is tudatosítani akarta a középiskola szerepét és a tanulás hasznát, hogy jelmondatként felíratta a tábla legmagasabb pontjára az elgondolkodásra ihlető kérdést: Mit keresek én itt?

A korabeli nevelés alapeszköze a rend és fegyelem fenntartása. Az osztályfőnök nem csak a tanításra, hanem a jólneveltségre, az illedelmes viselkedésre is nevelte diákjait (mint például az evés közbeni elegáns kar- és testtartás).

Amikor szervezett módon színházi előadásra vitték a diákokat, tanáraik elmondták hogyan illik viselkedni a színházban, segítették őket abban, hogy felfedezzék az előadás lényegét.

Fényi István (1919–1994) költőtanár, műfordító ihletett irodalomóráival szolgálta a diákok épülését. Így méltatja szerzőnk:

„A magyar órák áhítatos, szinte templomi csendben zajlottak, a karizmatikus, enciklopédikus tudású, hosszú pedagógiai tapasztalattal rendelkező költőtanár minden órája hozott valami újat, rendkívülit. Pedig nem volt könnyű helyzetben, eleinte nem volt magyar nyelv és irodalom tankönyvünk, így diktálni kellett, amit élvezetes kiegészítésekkel, szemelvények felolvasásával tett élvezetessé. Halk hangú, szerénységben és udvariasságban utolérhetetlen, minden megnyilvánulásában példamutató egyéniség volt.” Valóban. Fényi Istvánnak még a diákjai sem tudtak előre köszönni, mert megelőzte őket.

Szülőfalujában, Kaplonyban iskolát neveztek el róla. Versei és egyéb munkái A Hírnök, a Termés, a Március, az Utunk, az Igaz Szó, Jóbarát, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon című lapokban jelentek meg. Versesköteteiből irodalmi összeállítások és előadások születtek. Szellemi hagyatéka ma is él.

„Benedek Zoltán oktatói módszerei olyan hatékonyak voltak, hogy Románia földrajza hamarosan központi tantárggyá vált” – írja a szerző. A kívülálló erre csak annyit mondhat, hogy legtöbb, amit tanár elérhet az ilyen jellegű hatékonyság. Benedek Zoltán (1927–2002) nem elégedett meg a földrajzórákon elsajátított tudással. Nyáron országjáró kirándulásokon találkozhatott a diák a térképről és a földrajzkönyvből megismert hegyekkel, folyókkal, tavakkal, természeti csodákkal, „meseligetekkel”.

Benedek Zoltán azon kevesek közé tartozott, aki nem csak az osztályban, nem csak kirándulásokon gyakorolta hivatását. Cikkei, tanulmányai, ismeretterjesztő írásai jelentek meg romániai és magyarországi tudományos folyóiratokban (Korunk, Tanügyi Újság, A Hét), és napilapokban. Könyvei jól tükrözik széles körű érdeklődését és műveltségét.

Ő munkaköri kötelezettségeit csak hivatásszerűen tudta elvégezni, de ezeken túl folyton dolgozott a város művelődési életéért. Kollégája, Reményi Sándor színvonalas színielőadásokat rendezett, amelyeken Benedek Zoltán tanár úr is fellépett, példát mutatva országnak-világnak az értelmiségi kötelezettségről (pl. a Zeng az erdő című Farkas Ferenc daljátékban a Fütty-dalt emlékezetesen adta elő Kernács professzor szerepében).

Ízléses öltözködésével, tartásával és előkelő viselkedésével is tanított. A környezetében és a civil életben is tiszteletet és tekintélyt váltott ki.

Az érmihályfalvi születésű Bogáti Sándor (1917–1997) akvarellista, mint tanár bilincseket viselt, műszaki rajzot, légvédelmi ismereteket (A.L.A) kellett tanítania a művészvénájú tanárnak.

A továbbiakban szerzőnk felvillantja többi tanárainak alakját, valamit diáktársai közül is megemlít néhányat a tízéves érettségi találkozó kapcsán. Megtudjuk ki mire jutott.

Horváth Pócsik Gabriella a múltról mesélve emlékezteti osztály- és kortársait az együtt átélt önképzőköri eseményekre, a műkedvelő előadásokra, a Bács József vezette kóruséletre, a táncdélutánokra.

Az iskola tevékenysége kihatott a város életére. Erre a korabeli sajtó is felfigyelt (a Bányavidéki Fáklya és a Nagykárolyban megjelenő Szabadság). Az egyik legismertebb újságíró, Andor Zoltán szeretettel számolt be számos alkalommal a magyar középiskola életéről.

„Emlékeink mi magunk vagyunk”

Kinek ajánljuk Horváth Pócsik Gabriella visszaemlékezését? Mindazoknak, akik hajlandóak a történelemből tanulni, amit nem eltörölni, hanem abból tanulni lehet és kell. Egyesek számára emlékeztető, mások számára tanulságos, vagy ha úgy tetszik érdekes olvasmány. Könnyed, magával ragadó, olvasmányos munka, amit nem csak az érintett szereplők, de mások is érdeklődéssel, nagy haszonnal olvashatnak, méghozzá úgy, hogy le sem tudják tenni a könyvecskét.

Végezetül, jó lenne átelmélkedni az olvasottakat és követendő példaként állítani magunk elé Horváth Pócsik Gabriella vállalását, mert „Az emlékeink mi magunk vagyunk”, írja Nemere István. Mi pedig annyira vagyunk erősek, hitelesek, amennyire képesek vagyunk emlékeinket megőrizni.

[1] Pócsik Gabriella Csepelen született 1941. március 5-én. Gyermekéveit Tasnádon töltötte, itt végezte az elemi osztályokat és az általános iskolát. A középiskolát Nagykárolyban a magyar tannyelvű 2-es számú Vegyes Középiskolában. 1964-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetem orosz-magyar szakon tanári oklevelet szerzett. Tanári pályája Kolozs megye különböző településein és Kolozsvárott zajlott egészen a nyugdíjazásáig.