„A Kökényesd nevet minden valószínűség szerint a határban igen elterjedt bokornövénytől, a kökénytől kapta”[1], írja Fazekas Lóránd.

Kökényesd Árpád-kori[2] település a Túr folyó partján. Nevét 1274-ben, a Váradi regestrum említette először. A plébánia az Egri, majd Szatmári Egyházmegye ugocsai esperességéhez kapcsolódott. 1332-ben már létezett temploma, amit Szent Imre tiszteletére szenteltek fel. Kökényesd lakói 1550 után reformátusok lettek. A plébániát 1736-ban alapították újra, ekkor Bogárdy István fakápolnát építtetett. 1747-ben visszaszerezték a régi templomot. A kegyúr, Perényi Imre újjáépíttette, s 1767-ben Szent Imre tiszteletére szentelték fel. A szentelést Balogh István ugocsai esperes végezte. A templomot 1825-ben átépítették.

Az ott élők életét nem annyira a törökök, mint az 1657-es lengyel betörés keserítette meg. A Rákóczi-szabadságharc idején hol a kuruc, hol a labanc fosztogatta a falu népét. 1717-ben tatárok tarolták le az életet. A megfogyatkozott lakosság pótlására rutén és tót családok telepedtek le a faluban, ők a település görögkatolikus lakosainak az ősei.

Kökényesd szülötte a magyar színjátszás egyik igen népszerű alakja, Ráthonyi Ákos[3]. Kökényesdhez kötődik egy másik híresség, Jendrassik Jenő festőművész, akiről utcát is neveztek el a faluban.[4]

Az első világháború idején nem történtek különösebb események a falu életében. A második világégés Kökényesdet is érintette. Hogyan és milyen mértékben, azt Mandics János plébános jelentéséből tudjuk meg.

Mandics János[5] plébános beszámolója a kökényesdi háborús eseményekről

„Amilyen lelkesedéssel néztük a világháború megindulását és Németországnak szövetségeseivel, Olaszországgal, Magyarországgal, Romániával való győzedelmes előhaladását Oroszország területén, olyan aggódás fogta el szívünket midőn fordult a kocka, és Oroszország, Anglia és Amerika által segítve, összeszedte minden erejét s óriási fölénnyel határaink felé közeledett. Már előre láttuk, hogy annyira szétforgácsolta erejét Afrikában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában, Dániában, Görögországban, Szerbiában stb., hogy nem lesz képes sokáig ellenállni a túlerőnek.

Aggodalmunk nem volt alaptalan. Legelőször Olaszország, majd Románia kapitulált és ezzel megnyitotta az utat az orosz seregek előtt országunk határai felé, amikor hozzájárult, hogy az oroszokkal rokonszenvező ukrán és román lakosság titkos utakon a német és magyar seregek hátába vezette az ellenséget, mire azok kénytelenek voltak a körülzárás veszélyét elkerülni és visszavonulni. (…)

A német seregek visszavonulása alkalmával Kökényesd községben, több ízben voltak szálláson német autósok, kórházcsapatok, legutoljára német tüzérek (…). A tüzérek, részint a község szélső utcáin, részint a község szélein felváltva lőtték a már Túrterebesen tartózkodó oroszokat. Nagy rémületben volt akkor a község, azt gondolván, hogy az oroszok viszonozni fogják a lövéseket, azonban válasz szerencsére nem jött, mert mint utólag kiderült, az orosz tüzérség még akkor nem érkezett meg Túrterebesre.

A német tüzérség 1944. október 24-én kora délután elvonult Kökényesdről, az autósok, kiknek vezető tisztjei a plébánián voltak megszállva s Mandics János plébános vendégei voltak három napon keresztül, aznap este távoztak el, értesítve bennünket, hogy reggel itt lesznek az oroszok.

A németek csodálkoztak, hogy a lakosság nem menekül el az ellenség elől, igyekeztek a távozásra rábeszélni a lakosságot, de eredmény nélkül. Mindenki kész volt, hogy inkább itthon haljon meg, mint mindenét itthagyva idegenben éhen pusztuljon el. Mindössze egy család, Komáromi László nejével és négy leányával, köztük egy asszonnyal, Ocskai Jenő feleségével, valamint Barna Antal fiatal legény, nővérével, Margittal menekült el a németekkel. A lakosság többi része rendületlenül itthon maradt.

Másnap kora reggel 1944. október 25-én csakugyan megjelentek az orosz csapatok, meglehetős rendben vonultak át a községen. Mandics János plébános a rendes harangozás után éppen misére készült menni, midőn egy orosz autós tiszt sebesen hajtva templomunk elé ért, és éppen ott jövő Simon Gyula egyháztanácsos hívünket lelövéssel fenyegette, mert harangozni mertek és ezzel a németeknek jelt adtak, hogy ottvannak az oroszok. Szerencsére nagyobb baj nem keletkezett, hiszen eszünk ágában sem volt harangozással jelt adni, de azután vagy 10 napig nem harangoztattak s a hívek a rendes időkben harangszó nélkül jöttek az isteni szolgálatokra.

Midőn első nap vonult át az orosz sereg a községen, elég szedett-vetett népség volt, kisebb kaliberű ágyúik voltak, persze nem itt vonult át a főhadsereg, egyszer csak kiválik a csapatból egy lovas altiszt, kísérve egy katonától s kérdi a lakosságtól: hol van ló? A szomszédomban lakó fiatalasszony ahelyett, hogy hallgatott volna, hüvelykujjával odamutatott a plébániára, mire az altiszt egyenesen az istállóba ment, kivezette a plébános lovát, felszerszámozta az istállóban levő szerszámmal és elvitte a lovat. A plébános kérésére, hogy a négyhónapos csikót ne vigye el, azt otthagyta, alig lehetett a kis csikót lefogni, hogy ne menjen az anyja után.

Három napon mentek falunkon keresztül az orosz csapatok, voltak harcoló csapatok is. Szerencsére keveset raboltak a községbeliektől, az azonban megtörtént, hogy amelyik férfiú jobb csizmát vagy bakancsot látott, azt lehúzatták és elvitték. A főcsapatok elvonulása után több ízben megjelentek a községben úgynevezett portyázók, rablók, ezek aztán napokig tanyáztak a község területén, hordószámra lopták a Halmihegyen levő bort, a lakosságtól ennivalót követeltek, leitták magukat s ilyenkor keresték a leányokat. Ezek szegények megjelenésükkor az ablakokon ugráltak ki és menekültek el, sok éjszakát nem töltöttek otthon, éjjelre a község olyan részeibe bujdostak el jó ismerőseikkel, ahol nem háborgatták őket. Szerencsére nem hallottam, hogy községünkben egy leány vagy fiatalasszony is áldozatul esett állatias vágyaiknak.

A németek visszavonulásuk alkalmával felrobbantották a Túr vasúti hídját és a vasúti berendezéseket. Ezeket az orosz utászok állították helyre, akik hetekig itt tartózkodtak a községben s a fiatal lakosságot kirendelték a vasúti pályatest helyreállítási munkálataihoz, valamint a községi erdőben a hídépítéshez szükséges tölgyfák kivágására és elszállítására, amire igénybe vették a ló, ökör és tehén fogatokat is.

Hála a jó Istennek községünk épületeit semmi kár nem érte. Az oroszok bevonulása előtti hetekben több ízben jártak felettünk bombázó repülőgépek, négy-öt napon át rendesen este 9–9.30 tájban jelentek meg, illetve vonultak át. Ilyenkor a lakossága kertekben hatóságilag elrendelt és elkészített óvóhelyekre menekült, sokan pedig a Túr erdő felé vették útjukat. (…)

Az oroszok átvonulása után községünk folytatta a maga életét. Földművelő nép lévén, miután szeptemberben és októberben a repülőgépről géppuskázó ellenség miatt nem tudta betakarítani földjeit, azt igyekezett pótolni november havában, úgyhogy községünkben igen kevés föld maradt bevetetlen. Így élelmünk az 1945-ös évre is biztosítva lett, a tavaszi munkálatok aztán annál nagyobb erővel indultak meg. Azonban ezeket a munkálatokat is nagyon késleltette az a körülmény, hogy a bevonult katonai szolgálatot teljesítők közül még kevesen jöttek haza, igen sokan még fogságban vannak, jórészüket elvitték Oroszországba munkálatokra, sokról semmi hír nincs, élnek-e vagy meghaltak, sajnos többekről még a harcok folyamán érkezett hír, hogy elestek.

Sok nehézséget, kellemetlenséget és bosszúságot okozott a lakosságnak az a körülmény, hogy az oroszok parancsára az elöljáróság kirendelte az ökrös-, lovas- és tehénfogatokat termény és egyéb szállítására, ezért el kellett menniük Szatmárra, Nagykárolyba, sőt Nyíregyházára is havas esőben, hidegben. Volt eset, hogy az ökör útközben elpusztult, de legnagyobb részük sántán jött haza. Ez a körülmény nagyon hátráltatta a tavaszi munkákat.

Községünket, mint általában Észak-Erdélyt, a román hatóságok vették közigazgatás alá, de nem sok tekintélyük van az oroszok és zsidók előtt. A háborút elvesztvén, elsősorban a zsidó fiatalság jött haza, kik a háborúban munkaszolgálatot végeztek. Ezek hazajöttével, miután 1944 tavaszán Németország utasítására a magyarországi zsidó családokat a magyar hatóságok kiszállították Németországba, most a hazakerült ifjú zsidók gyűlölettel eltelve a magyarság iránt és ebben a dologban ártatlan, magyar és német származású lakosokon töltötték ki bosszújukat. Az oroszok felfegyverezték őket, s mint a nemzetőrök és polícia járták a vidéket, terrorizálják a lakosságot, mindenféle holmira rámondják, hogy zsidó tulajdon és elszedik azokat. Igaz, hogy a megtévedt szegénység sok zsidó házból rabolt, de a legtöbb helyen az elvonuló németek fosztogatták ki a házakat s a megmaradt holmira ők uszították a szegénységet, sőt maguk hajigálták el és vitették el a lakossággal, amit meg nem semmisítettek.

Ezek a zsidó fiatalok segítettek a német nevű lakosság, főleg fiatalság összefogásában, akiket aztán pl. Halmiból és főleg Túrterebesről elszállították munkára Oroszországba. Ami községünkből elvitték a két Bungert – Jánost és Sándort, de miután bebizonyították, hogy nagyapjuk sem volt német származású, haza bocsátották őket. A zsidók terrorisztikus viselkedése csak akkor szűnt meg, midőn végre megjelentek a román csendőrök a rend fenntartására, de ezek nem sokat tettek az oroszok kihágásai ellen.

A község élelmezési viszonyai még mindig tűrhetők, pedig az oroszok nap mint nap járják a községet, kérve kenyeret, szalonnát, tojást stb. Ezek az oroszok a vasúti állomáson teljesítenek szolgálatot, mint őrség, ezenkívül a hatóságok is több ízben összegyűjtenek a lakosságtól az orosz hadsereg részére lovakat, szarvasmarhákat, sertést, búzát, tengerit, zabot, olajat, krumplit, aprómarhát stb., annyira, hogy sok ember egészen elszegényedik, annál is inkább, mert az árak rohamosan emelkednek. Így pl. egy tehén ára 12 000 pengő = 36 000 lej (májusban a zsivány hatóságok a magyar pengőt lejre változtatták, 1 pengőre 27 lejt fizetve). Azonban különösen a mi községünkben igen kevesen váltották be a magyar pengőt lejre, mert nem akarták elhinni, hogy ez a terület Romániához lesz csatolva, no meg bizalmatlanságból is. Üzletekben azonban, ami már kapható, tízszeres árakon csak román pénzre lehet vásárolni (…). A bolti és üzleti árak igen magasak: egy kg hús 1200 lej, egy deka élesztő 80–100 lej, egy db. kis szappan 300–360 lej, egy skatulya gyufa 100 lej, cipő, textilnemű megfizethetetlen.

Községünkben a hitélet rendes mederben folyik, minden nap van szentmise s más isteni szolgálatok a rendes időkben. Az iskola 1944 szeptemberében megkezdődött s körülbelül október közepéig rendesen tartott[6], azután az orosz bevonulás után decemberben ismét megkezdődött. Igaz, hogy télen a cipő és ruha hiánya miatt sokan kimaradoztak az iskolából a gyerekek közül. Sajnos a ruhahiány ma is megvan, nem lehet megfizetni az árakat, azért ismét nehéz tél várakozik reánk, annál is inkább, mert a gyárak, műhelyek elpusztultak, részint a bombázások miatt, részint mert a visszavonuló németek minden gyárat és nagyobb üzemet felrobbantottak azon a címen, hogy ne jusson az ellenség kezére, de azt nem vették figyelembe, hogy a lakosság mérhetetlen szükséget fog szenvedni emiatt. Nagy ínség van a nyersanyagok és gyapot hiánya miatt, a gyárüzemek, még ha helyre is állítják azokat, nem dolgozhatnak.

Községünkben orosz befolyásra tanács alakult, a községi ügyek vezetésére és a hatósági rendeletek végrehajtására. Olyan félig-meddig kommunista elemekből létesült.

A tanács feje a bíró és az albíró. A hatóságok a jegyző útján érintkeznek vele. A tanács állapítja meg, hogy ki milyen állatot, szarvasmarhát, sertést, aprómarhát vagy mennyi terményt (búza, tengeri, zab, forgóolaj stb.) tartozik beszolgáltatni. Az úgynevezett nemzetőrök, a község lakosaiból kiválasztott fiatal katonaviselt emberek. Ezek hajtják végre a tanács rendeleteit, s óvják a lakosságot, hogy a be-bejövő muszka katonák szabadon ne garázdálkodjanak, de hát ezekkel nem nagyon merészelnek fellépni.

Be-behatolnak ezek a muszkák főleg a szélső házakba s kenyeret, szalonnát, pálinkát követelnek, egy negyed vagy fél kenyérrel meg se elégszenek, nekik egész kenyér kell, cipőt, ruhát, szövetet, nadrágot kínálnak pálinkáért, szalonnáért és kenyérért. Különösen pálinkáért mindent megadnak és alaposan leisszák magukat, dülöngélve mennek vissza a vasúton. Pálinka és bor kevés kapható, mind elfogyasztották a muszkák. Ára a bornak literenként 200–240 pengő, vagyis 600–800 lej. Maholnap misebor sem lesz kapható az új termésig.

A hitélet, hála a jó Istennek, emelkedőben van s azt a háború nem befolyásolta, sőt, mondhatnám a szükség, a baj, veszély és sok szerencsétlenség, és övéinek háborúban való részvétele és távolléte Istenhez térítette az embereket. Jelentős községünkben és a környéken a boldogságos Szűz tisztelete, ezt a következő körülmény mozdította elő.

Az idevalósi görögkatolikus, 11 éves fiatal Iván Gyurkát szülei a külső kertjük alatt levő szántóföldre küldték ki házi talicskával 1944. szeptember 12-én, mely nap a boldogságos Szűz nevének napja, hogy hozza fel a nehéz tököt. A fiú letolta a talicskát a megjelölt földre és ott beleült a talicskába, gondolkodóba esett s talán el is szunnyadt. Egyszer csak valaki megérinti őt, erre felnéz s egy fehér ruhába öltözött nőt lát maga mellett, mire megijed és futásnak ered, de az alak biztatja, hogy ne féljen. Mire visszatér, az alak beszédbe elegyedik vele s felszólítja, hirdesse az embereknek, hogy ne káromkodjanak, sokat imádkozzanak s akkor vége lesz a háborúnak. Ekkor az alak, mint mondja, felemelkedett egy ház magasságnyira s eltűnt a szemei elől.

Ez a jelenés már eddig többször megtörtént azóta, állítólag már 15-ször. Egy ízben otthon éjjel, midőn a fiúcska felébredve az ágyban imádkozott, megnyílt a padlás s leszállott az ágy szélére Szűz Mária, mert ha igazak az események illetőleg látomások, csak Ő lehetett s megáldotta őt és alvó szüleit, testvéreit. Ahányszor megjelent neki Szűz Mária, mindig csak azt hangoztatta, hogy hirdesse az embereknek, ne káromkodjanak s imádkozzák a rózsafüzért. A gyermek tényleg járt több községben s hirdette az eseményt az embereknek. Hogy igaz ez az esemény, nem lehet még megállapítani, nem tudni, nem-e rajongó, képzelődő vagy túlfeszített idegességben szenvedő-e a gyermek.

Annyi bizonyos, hogy az ideig semmi csodálatos gyógyulás vagy különösebb imameghallgatás nem történt. A kisfiú állítólag kérte Szűz Máriát, hogy valami csoda által nyilatkoztassa ki magát, ezt a kérést többek tanácsára tette, de a jelenség azt válaszolta, hogy csodát nem ad, de aki nem hiszi a jelenést, azokat megbünteti. Az emberek közül sokan, férfiak és nők, többször láttak különös fényességet a kis kápolna fölött este, ugyanis ott, azon a helyen, ahol a jelenések történtek, a fiú édesapja egy kis kápolnát építtetett a látogatók, zarándokok adományaiból, még az 1944-ik év végén.

E csodálatos esemény híre bejárta az egész környéket. Eleinte csak helybéliek látogattak el a kis kápolnához, s ott imádkozták a rózsafüzért, énekeltek Szűz Mária-énekeket. Most már, 1945 augusztusában, a Szatmártól, Nagyszőlősig és Tiszaújlakig terjedő körzet falvaiból a nép főleg ünnep- és vasárnapokon, processioval, kereszttelés zászlók alatt vonult Kökényesdre.

A kisfiú és édesapja két ízben is jártak a nagybányai görögkatolikus püspök úrnál és kérték, engedje meg a hely és a kápolna felszentelését. A püspök úr kiküldte a szatmári esperest és a bixádi bazilita házfőnököt, Maxim atyát, akik kihallgatták a fiút, apját és néhány embert, valamint a helybéli görögkatolikus lelkész úr küldött a dologról jelentést[7]. Azonban eddig még nem intézkedett a püspök úr ebben a dologban, bizonyára vár valami komolyabb jelenséget, amely bizonyítaná a dolog valóságosságát.

Egyébként én magam, mint más intelligensebb emberek, papok, a helybéli görögkatolikus lelkész is, sőt egy jézustársasági atya, Polgoli, aki éppen itt járt a túrterebesi római katolikus esperes úrral és kihallgatta a gyermeket, úgy nyilatkozott, hogy nem lehet a gyermek előadásának hinni, mert a gyermeken semmi különösebb jámborság, meghatottság, kiválasztottság nem látszik, éppen olyan pajkos, veszekedő, verekedő, mint más gyermek, sőt, mint hallom, veszekedései közben ő maga is káromkodik.

Ilyen viselkedésű gyermek nem lehet Szűz Mária kiválasztottja. De a nép hiszi a megjelenéseket, járnak templomba, imádkoznak a kápolnánál, vasárnapokon és ünnepnapokon megtelnek idegenekkel úgy a római katolikus, mint a görögkatolikus templomok, sokan gyónnak, áldoznak. Ennyi haszna mindenesetre van a jelenéseknek.

Jelenleg, 1945. július-augusztus havában nagy izgatottságban vagyunk, hogy fognak a beköszöntő, s állítólag szeptember vagy október hónapban tartandó békeszerződések intézkedni. Hová fog tartozni véglegesen községünk és környéke? Beszélnek arról, hogy Romániához lesz csatolva, mint az első világháború után, mások azt mondják, hogy Ukrajnához csatolnak Kárpátaljával együtt, a Túr folyóig vagy egészen a Szamosig, ismét mások azt mondják, hogy nyolc vármegye vissza lesz adva a Trianoni Magyarországnak. De hát mindez mendemonda, senki biztosat nem tud, mert még a végleges békekötés nincs meg, csak a fegyverszünet, majd a nagyhatalmak döntenek a területek hovatartozásáról, nem a kis népek vagy pláne az egyes emberek.

Most még folyik szegény német és magyar hadifoglyok Oroszországba való szállítása, valamint az orosz seregek lassú hazavonulása, részint vonaton, részint gyalog vagy szekereken, autóbuszokon is.

Szegény magyar hazánk, de rettenetesen megadtad ennek a második világháborúnak is az árát, melybe a körülmények, főleg a németek erőszakos befolyása miatt sodródtál bele. Hiszen mi nem akartunk foglalni idegen területet, mi csak a magunkét védelmeztük, a magunk évezredes földjét óhajtottuk vissza, de sajnos úgy látszik, ami területi gyarapodást elértünk egyezkedés vagy foglalás útján, 1939–40-ben ezeréves hazánk határaiból, azt mind elveszítjük s talán még jobban megcsonkul magyar hazánk, mint az első világháború után. Ne adja ezt a jó Isten és patrónánk, a Szűz Anya és fő pártfogónk, Szent István.”

Kökényesd, 1945. szeptember 24.                         

Mandics János plébános

Deportálások

Sorozatunk eddig megjelent számaiban Deportálások alcímmel kitérünk az 1944. október-novemberi barcaföldvári, és az 1945. januári Szovjetunióban történt deportálásokra. Kökényesd esetében nem tudunk állást foglalni ezeknek a deportálásoknak a helyi érintettsége kapcsán, mert nincsenek adataink az elhurcoltak számáról és névsoráról – ha voltak ilyenek.

Mandics János plébános beszámolójában elő sem fordul a „deportálás vagy a deportáltak” szó. A civil lakosság ilyen jellegű zaklatását nem említi a plébános. Egyetlen utalásszerű mondata a hadifoglyokra utal: „a bevonult katonai szolgálatot teljesítők közül még kevesen jöttek haza, igen sokan még fogságban vannak, jórészüket elvitték Oroszországba munkálatokra, sokról semmi hír nincs, élnek-e vagy meghaltak, sajnos többekről még a harcok folyamán érkezett hír, hogy elestek.”

[1] Fazekas Lóránd: Kökényesd – Egy Túr-háti falu 700 éve, 1994

[2]Az Árpád-kor az államalapítástól (1000-től) egészen 1301-ig, az Árpád-ház férfiágának kihalásáig tartott, mindaddig az uralkodók Árpád nagyfejedelem leszármazottai közül kerültek ki. A korszak I. István koronázásával kezdődött, és III. András halálával zárult, és 23 király 301 évig tartó uralmát jelenti. (Wikipédia)

[3]Ráthonyi Ákos Zsigmond Ödön (Kökényesd,1868–Nagyszőlősön, 1923) színész, népszínmű- és operett énekes. A Színművészeti Akadémián tanult. 1892-ben Kolozsvárott kezdte pályáját. 1893-ban Rozsályon feleségül vette a 20 éves Maróthy Margit (Rozsály,1873–Serke, 1955) színésznőt. Pályájának állomásai: Népszínház, Vígszínház, Magyar Színház, Király Színház. Óriási sikereinek csúcsán visszavonul a színpadról. Hazament Kökényesdre, ahol birtokán gazdálkodott. Második neje özv. Almássyné Borbély Erzsébet Franciska.

Nagy sikerét elegáns megjelenésének, könnyed és szép mozgásának, természetes beszédének köszönhette. A magyar operett játszás egyik legkiválóbb művésze volt. Főbb szerepeiből: Boronkay (Czobor: A hajdúk hadnagya), Daniló (Lehár F.:Víg özvegy), Eisenstein (Stauss, J.: A denevér), Horkay (Herczeg F.: Gyurkovics lányok), Jupiter (Lehár F.: Mulató istenek), Neipperg (Sardou: Szókimondó asszonyság), Niki (Straus. O.: Varázskeringő), Pfefferkorn (Lehár F.:A drótostót)

[4]Jendrassik Jenő 1860-ban született Pesten. 1880-tól a müncheni Képzőművészeti Akadémián tanult. Budapesten telepedett le. Gyermekportrékat és életképeket festett. Elhagyta a fővárost, Kökényesdre költözött. 1919 óta a kökényesdi temetőben nyugszik.

[5]Mandics János 1869-ben született Munkácson. Működési helyei: Mezőkászony, Máramarossziget, Halmi, Kőrösmező, Kökényesd (1920–1948). Kökényesdi korszakában, 1923-ban szentszéki tanácsos.

[6] Szatmárnémetiben szeptember 16-19 között volt a szőnyegbombázás, Kökényesden pedig elkezdődött és folyt az iskolai oktatás október 25-ig, a szovjetek bevonulásáig.

[7]A kökényesdi magyar ajkú görögkatolikusok parókusa az esemény idején Marina Elemér volt.