Erdélyi magyar nőírók címmel szerkesztett tanulmánykötetet 2022-ben Balázs Imre József költő, irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész, idén várható a folytatás. Nemrég Szatmárnémeti tartózkodásakor kérdeztem, hogy miért tartotta fontosnak a kötet megjelentetését.

– Milyen szempontokat vettél figyelembe a kötet összeállításakor?

– Alapból egy érdekes kérdés, hogy kell-e, érdemes-e női irodalomról, női szerzőkről beszélni, olyan értelemben, hogy van-e összefüggés a szerzőknek a biológiai neme és az irodalmi munkássága között. Meggyőződésem, hogy nincs ilyen összefüggés direkt módon, viszont a nőknek mindenkor történetileg más és más módon vannak bizonyos problémái, a társadalomba való beilleszkedésüknek a lehetőségei, stratégiái eltérnek. Ha a magyar kultúrát nézzük, száz éve mást jelentett nőnek lenni kulturális területen, mint ma. Ugyanígy a jelenben sem azt jelenti nőnek lenni Észak-Afrikában, mint Szatmárnémetiben. Amikor én a női irodalomról gondolkodom, ezeket a különbségeket figyelembe szeretem venni. Ignácz Rózsa, Erdélyi Ágnes, Thury Zsuzsa, Varró Ilona, Polcz Alaine ‒ csupán néhány név a múltból, akikre érdemes az életművek erdélyi kötődései okán is gondolnunk, erre is szerettem volna felhívni a figyelmet az említett kötettel.

– Hol van ma lehetőség a klasszikus és a kortárs női irodalom megismertetésére?

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen van egy erdélyi magyar irodalom tantárgyam, ahol az előadásokban végigvesszük a XX. század erdélyi magyar irodalmát Trianontól napjainkig, ez végigkövet egy folyamatot is. Egy ideje azt találtam ki a diákokkal egyeztetve, hogy az ehhez tartozó szemináriumokon női szerzőknek a műveit olvassuk: Berde Máriát, Gulácsy Irént, Varró Ilonát, Hervay Gizellát, Nagy Borbálát, Telegdi Magdát, Adonyi Nagy Máriát és másokat. Első körben az volt a kiindulópontom, hogy nem az élőkkel fogjuk kezdeni, azért nem, mert azt érzem, hogy a női szerzőknek a számaránya is és a megbecsültsége is a jelenben sokkal egyértelműbb, mint száz évvel ezelőtt. A helikoni írótársaságban (amelyik 1926-ban alakult Marosvécsen) összesen három női szerző volt (Berde Mária, Szabó Mária és Gulácsy Irén), ez az akkori tagok öt százaléka. Hogy miért ilyen kicsi ez a százalék? Meggyőződésem, hogy nem azért, mert a nők kevésbé tudtak vagy tudnak irodalmat írni, mint a férfiak, hanem mert történetileg az ő helyzetük akkor olyan volt, hogy nem fértek hozzá a férfiakhoz hasonló mértékben az oktatáshoz, nem tudták ugyanúgy képezni magukat, és a társadalomban betöltött helyük, a munkához való hozzáférésük is különbözött jelentősen a férfiakétól.

– Mennyire vannak jelen ma a női írók az irodalomban?

– Ha ugrunk száz évet a történelemben, akkor még mindig nem fele-fele a férfi és a női szerzők aránya az erdélyi magyar irodalomban, bár a jelentős folyóiratokban és könyvsorozatokban a számításaim szerint már harminc-negyven százaléknál tartunk. Nem tűnt el teljesen a társadalmunkból az, hogy milyen a hagyományos munkamegosztás otthon, kinek mi a feladata. Vannak viszont olyan családok, ahol a nő tartja el a családot, ez egyre gyakoribb, sok férfinak megszűnik a munkahelye. Az irodalom érzékeny barométerként jelezni tud minden hasonló körülményt, modellezi a következményeket.

– Van eredménye annak, ha felhívjuk a figyelmet a női irodalomra és az ő alkotásaikra?

– Azon túl, amiért bármilyen irodalmi művet olvasásra érdemesnek gondolhatunk, amiért még érdekes lehet női irodalommal foglalkozni, akár a múltban, akár a jelenben, az az, hogy mindig van egy reflexió ezekben az irodalmi művekben ezekre a helyzetekre, melyek történetileg változnak. Arra, hogy mit jelentene egy abortusz Berde Máriánál az 1920-as években, amikor A szent szégyen című regény hősnője erről gondolkodik. Az 1980–2000-es években, a kései Ceaușescu-korszakban, aztán a rendszerváltás után újra más a társadalmi környezete ennek a kérdésnek. Az is megváltozott, hogy mit jelent részt venni az otthoni feladatok elosztásában a férfinak és a nőnek. Az irodalom többek közt erre is való, hogy reflektál, megmutatja, átélhetővé teszi számunkra a dolgokat. Mindig egy időutazás is, ha egy régi szöveget olvasunk. Lehet, valaki egy tanulmányban elmeséli nekünk, hogy milyen volt száz évvel ezelőtt nőnek lenni, de egy regényben olvasni ugyanerről segít nekünk át is élni, nemcsak megérteni ezeket a dolgokat. Van néhány jelentős női szerzőnk a XX. század folyamán, akiknek az elismertsége vitán felül áll a férfi szerzők által dominált irodalmi értékrendben is. Berde Mária neve mellé kiemelném a Hervay Gizelláét, a Balla Zsófiáét, az Adonyi Nagy Máriáét, Egyed Emeséét, a László Noémiét. Felmerül viszont, hogy vannak-e még olyan női alkotók az elmúlt száz évből, akikre reflektorfény hullhatna. Erről a kérdésről gondolkodni végül azt is jelenti, hogy vajon a többiek megbecsültségének mértéke annak tulajdonítható-e, hogy ők kevésbé jók, mint az ismert férfi szerzők, vagy esetleg egyéb okok is közrejátszanak ebben.

– Mennyiben különbözik a női irodalom a férfi irodalomtól?

– Ha van különbség, akkor én azt a problémaérzékenységben, illetve a nőkre, illetve férfiakra korszakonként, kultúránként rávetülő elvárásokban keresem. Tulajdonképpen ott lehet leginkább tetten érni, hogy mit mutat meg, mire figyel egy férfi vagy egy női szerző, mit tart természetesnek a saját életében, és mit nem. Egyetlen kortársi példát felhozva: ha hazaindul este egy sötét utcán valaki, szorong-e vagy nem, ezeket a tapasztalatokat kezdtük észrevenni, és kezdjük komolyan venni a mögöttük meghúzódó problémákat. Azt remélem, hogy valahogy egyszerre mozdulunk, a társadalmi érzékenység és az irodalomtörténet, egyszerre veszünk észre szakmailag dolgokat, és figyelünk a társadalom tagjaiként is bizonyos kérdésekre.