Hivatalosan még nem ért véget Európában a második világháború (1945. május), Szatmár megye már túl volt egy felmérhetetlen emberi és anyagi pusztításon (Magyarország náci megszállása, zsidók deportálása 1944. május–június, a nagykárolyi vasútállomás bombázása 1944. szeptember 1-jén, bombázás Szatmárnémetiben 1944. szeptember 16–19-én), ekkor következtek újabb próbatételek a lakosság számára: végigtaroltak városainkon és falvainkon a visszavonuló német és magyar seregek, aztán ami még maradt emberanyagból és mozdíthatóból elvitték a szovjet és a román csapatok. A helyi alvilág sötét alakjai sem maradtak ki a fosztogatásból.

Arra gondolva, hogy az utókor számára legalább tanulságok levonására maradjon lehetőség a nagy pusztítás után, 1945. május 25-én dr. Scheffler János püspök kiadta 648. számú püspöki körlevelét, melyben felszólította a hatósága alá tartozó plébániák vezetőit, hogy számoljanak be a helyi háborús eseményekről. A püspök tudta, hogy a történelmet nem lehet behozni a laboratóriumba, nem lehet újraélni, mégis célja az volt, hogy szemtanúk által maradjon írott nyoma az egyházmegyéjében történt háborús szörnyűségeknek.

Elvárásának érzékeltetésére felsorolta azokat a fontos pontokat, amelyekről a jelentéseknek feltétlenül szólniuk kellett. Mikor és hogyan kezdett hadszíntérré válni a község és környéke? Volt-e ott bombázás? Hogyan viselkedtek a visszavonuló csapatok és hogyan a menekülők? Menekültek-e a település lakói közül? Voltak-e harcok, voltak-e áldozatok? A deportálások (Barcaföldvárra 1944 ősze, Szovjetunió 1945 januárjában) hogyan érintették a települést? Természetesen minden beszámoló leírhatta azokat a helyi sajátosságokat, amelyek befolyásolták a lakosság életét.

A Szamos kulturális, társadalmi, közéleti folyóiratban sorozatot indítottunk a püspök úr körlevelére érkezett válaszokból. A jelentéseket kiegészítjük a História Domusban később bekerült bejegyzésekkel és az 1989 utáni kutatásokból származó adatokkal. Szükségesnek véljük az eseményeknek a szemtanúk által való felidézését, hogy a következő nemzedékek alaposabb ismeretet szerezzenek elődeik hősies szenvedéseiről. A 21. század szatmári embere számára nélkülözhetetlen tudás ezeknek a történeteknek a megismerése arról, hogyan verték szét és hogyan rabolták ki városainkat és falvainkat, hogy hurcolták el és hogyan gyilkolták le társadalmunk leginkább alkotóképes korosztályait. A rombolás után Isten hogyan tudott általunk, szatmári emberek által csodát tenni, hogyan vont be bennünket városaink és falvaink életének újraindításába.

Köszönettel tartozunk a Római Katolikus Püspökség levéltárának, hogy a plébániákról érkezett jelentéseket rendelkezésünkre bocsátotta. A terjedelmesebb plébániai leveleket, ahol feltétlenül szükséges és lehetséges volt megvágtuk, rövidítettünk, de a tartalmon nem változtattunk. Célunk, hogy a Szamos folyóiratban, a mintegy 30 jelentésből sorozat formájában minél többet közöljünk. Településről településre haladunk Alsóhomoródtól Csanáloson át Túrterebesig és tovább, hogy mindenütt megismerjék, mi is történt ott a II. világégés idején. Terveink szerint a sorozat állomásai: Alsóhomoród, Batiz, Börvely, Csanálos, Erdőd, Halmi, a Hildegárda-templom, Józsefháza, Kálmánd, Kaplony, Kökényesd, Krasznabéltek, Krasznaterebes, Lázári, Mezőfény, Mezőpetri, Mezőterem, Nagykároly Isteni Üdvözlet, Nagykároly Kalazanci Szent József, Nagymajtény, Nagyszokond, Nagytarna, Nántű, Szamosdara, Szaniszló, Székesegyház, Túrterebes.

Sorozatunk negyedik részében a Csanáloson történt eseményeket mutatjuk be, de előtte idézzünk egy régi adomát.

Amerikát megjárt honfitársunk idehaza egy társaságban az új világ szépségeiről, gazdagságáról, erejéről mesélt hallgatóinak. Történeteiben édeni állapotokat festett a hallgatók elé az amerikai életről. Az egyik csanálosi gazda már nem bírta visszafojtani a mesélő által felkorbácsolt érzelmeit, és belevágott: látszik, hogy még nem járt Csanáloson! És igaza volt, méghozzá Arany János-i értelemben: „A kopárt” Édenné lehet változtatni égi segítséggel, szorgalommal és munkás elmével. A csanálosiak ezt tették az elmúlt 300 évben[1]. És erre is hozunk egy példát.

Szomory Dezső (Pest, 1869–Budapest, 1944) író sem állja meg, hogy ne emlékezzen az 1926-i csanálosi átutazásáról. „De a sok kis falu közül, ahol végigbandukoltunk a négy kis lóval akáclombosan s a kis sárga kocsival porfellegesen, már csak Csanálosra emlékszem, ahol a cukrászda volt s ahol megpihentünk. A polcokon s az asztalon itt, zöld tüll-fátylak takartak s óvtak félig árnyékban és fényben, mindenféle rejtélyes süteményeket egy elkeseredett légynépség ellen, amely sűrű mászkálással kutatott valami kis rések után, hogy az édenbe bejusson, miközben hasztalan úttörése, egy röpke pillanatra, szerelemben vigasztalódott.”[2]

Tillinger Ferenc[3] plébános jelentése a csanálosi háborús eseményekről

„(…)A község és környéke 1944. október 24-én reggel kezdett hadszíntérré változni, amikor is a környékére a reánk törő orosz és román katonaság ágyukkal belőtt.

A hadszíntérré átváltozás előtt községünk és környéke hadtápterület volt a német hadsereg és magyar hadsereg részére. Csanáloson csak németek telepedtek meg hosszabb időre.

Már szeptember 14-én itt állomásozott egy német utánpótló osztag Léber János ezredes vezetése alatt, aki a plébánián lakott és úri viselkedésével az én és kerületi paptestvéreim nagyrabecsülését megérdemelte. Állandó vendég volt asztalomnál és a legnagyobb tisztelettel volt minden egyházi dologgal szemben, lutheránus, de mélységesen hívő és elmélkedő lélek volt. Ha rendetlenség volt tapasztalható, azonnal intézkedett, egyet nem tudott vagy nem akart megakadályozni, hogy a katolikus iskolában volt az osztag mészárszékja és így ott volt rendetlenség és csináltak is károkat, de a panaszomra mindig csak az volt a válasz, hogy háború van, és minden nem mehet rendjén.

Bombázás a községben (…) nem volt. Csanáloserdői filiában dobtak le 8 bombát, amely egy áldozatot is követelt: Gazdag Anna 18 éves leány személyében. Ez gondatlanságnak a következménye volt, mert az ottani igazgatótanító az idő alatt, amíg ott keringtek a gépek, lámpával járt az udvaron, és rögtön odazúdíttatta a bombákat.

(…) október 25-én délelőtt 9-kor (…) két román lovas megjelent a plébánia előtt és bejelentette, hogy jönnek a csapatok, fogadjuk őket szívesen, mert ők rendet akarnak itt csinálni.

Visszavonulása a német és magyar csapatoknak október 10-től kezdve utolsó percig, 24-én estig állandóan tartott, mindenféle fegyvernem vonult itt vissza oly nagy tömegben, hogy annak számát még körülbelül sem tudom leírni, több százezer ember és több ezer autó.

Szászrégen környékbeli falvak lakói ezres tömegekben, szekéren, autón itt mentek keresztül és egy (szász)község lakosai itt éltek vagy három héten át. Itt mentek keresztül a színfalui, szokondi, sándorfalui, mezőpetri, mezőfényi, barlafalui menekülők, a színfaluiak és barlafaluiak lelkészeikkel együtt, akik közül egyik sem jött be a plébániára, hogy miért, nem tudom. A színfalusiak közül többel beszéltem, de szívszaggatóan panaszolták el sírva, hogy őket hajtották (a visszavonuló német hadsereg és a helyi német szervezet) és néhányan próbáltak szökni. Visszaterelték őket. A sándorfalusiakat próbáltam visszatérésre bírni, nem ment a dolog. A mezőpetriek közül másnap Nyírbátorból 3 szekér visszajött.

A község lakosságának a hangulata általában levert volt a bevonulás előtt, mindenki nagyon félt, hogy élete veszélyben van és minden dolgából és vagyonából ki fogják fosztani. Volt egy-két lelkes híve az ügynek, ezek próbálták a hangulatot fenntartani a bevonulók mellett, de csúfosan ráfizettek, amikor a falu végén várták a bevonuló oroszokat s virágcsokor benyújtással próbáltak kedveskedni, amit azok a földre dobtak és az egyik ünneplőről a csizmáját rögtön levették és adtak neki cserébe egy rossz cipőt. Azóta el is vitték Oroszországba, és most onnan sóhajtozik és szégyenkezik eszméi miatt, vágyik még egyszer hazakerülni és szolgálni Istennek.

A község lakosai közül elment 16 család egészen (Németországba), és egy családból külön egy német iskolás leány. Körülbelül 70–80 személy szekéren, kettő jött eddig elő, egy asszony és egy fiú. Azt állítják, hogy a többinek jó dolga van, de vágynak haza és 1946 tavaszán haza is fognak jönni. Az asszony azt mondja: jobb itthon a krumpli, mint amott a legfinomabb dolog.

(…) Hatósági kiürítés nem volt. Erőszakos elhurcolás volt 1945. január 5-én. (…)

A község lelkésze és tanítói helyükön maradtak (…). Csermely Géza igazgatótanító a leventéket vitte el felső parancsra. Két tanítónőt (Fischer Erzsébet és Srapler Róza) elvitték Oroszországba. Krasznai József és Tillinger Erzsébet[4] felekezetiek a helyükön maradtak.

Harc a községben nem volt. A község alatti rétre lőttek be Nagykárolyból hat ágyúlövedéket október 25-én reggel, kárt nem tettek és 9-kor jött a bevonulás. A belövések 25-én reggel szentmise alatt voltak. A hívek (…) sírva imádkoztak. Átvonult a községen több százezer orosz katona, mindenféle fegyvernemhez tartozó, több ágyú, tank, géppuska. Vonultak még román csapatok is, de nem nagy számban, ahogy becsülni tudom 2–3 gyalogos hadosztály és tüzérség is.

A bevonuláskor azok a csapatok, amelyek tovább mentek, egy-két dolgot elvittek. A boroshordókat felgurítva kiitták vagy elvitték és több-kevesebb kellemetlenség után elvonultak.

Az itt maradó és itt két-három napot vagy néha egy-két hetet eltöltő csapatok szörnyű módon garázdálkodtak. Ami elemelhető volt, azt mindet elvitték, néha-néha földbe ásott dolgokat is felkutattak. A bort mind kiitták, vagy elpocsékolták. A lakosság, hogy a további kellemetlenségtől megszabaduljon, önként kiöntötte, vagy földre engedte borát és akkor inkább tűrhetőbb lett a helyzet. A község politikai vezetősége is ezt ajánlotta és az itt rendfenntartásra kiküldött román csendőr is. Volt azonban, aki ügyesen el tudta rejteni borát és így a nagy borárból egy-kettőre vissza tudta szerezni ellopott holmikat, különösen állatait és lovait.

A lovakat mind elvitték nagy részben már azok a magyar és német csapatok, amelyek visszavonultak, de az oroszok azután minden befogható és embert elbíró lovat, meg néha még egész gyengécskéket is, amit a másik falukban eladásra kínáltak és így 3–4 vissza is került az elvitt csikókból.

Egy embert, Reszler Istvánt agyonlőtték, mert a megbecstelenítéstől védte feleségét. Ennek a temetésén történt, hogy a plébánost is le akarta egy orosz lőni. A temetési menet megállt, a halottat letették, a többi orosz csitította megvadult és berúgott társukat.

Egyik asszonyt véletlenül lőtt meg egy orosz, amint a tyúkok közé lőtt és az asszony éppen azokat etette. Egy másik asszonyt, aki védte magát a megbecstelenítés ellen, átszúrt egy orosz a combján és a vér láttán elfutott. Mindkét asszonyt az itt ideiglenesen felállított román tábori kórház orvosai ápolták és mentették meg.

A tábori kórház itt két hétig működött, az iskolákban voltak elhelyezve a betegek és meg is halt itt 9, kik közül kettőt a plébános temetett, a többit egy tábori román pap.

Egy nagyon csúnya eset is történt a beszállásoláskor. Szolomájer János házában mulatozni kezdtek a beszállásolt oroszok. Majd megérkezett másik három orosz, akik hoztak magukkal egy német szökevényt, két civil valakit és egy cigány embert. Az orosz vezető azt mondotta az érkezőknek, hogy ezeket őrizni kell valahol reggelig és csak reggel viszik tovább. Az őr unta, hogy ő hidegben strázsáljon, amíg a többiek mulatnak, egyszerűen lelőtte mind a négyet. Ezeket, kétnapi vizsgálat után, én temettem el.

Egy orosz tábori kórház személyzete volt egy éjszaka, november 2-án elszállásolva a plébánián. Első csütörtök volt, kevesen voltak gyónók és így hamar hazakerültem a templomból, a legnagyobb szívélyességgel köszöntött az orosz felcser-parancsnok és mindjárt azt mondta, hogy mind ateisták, de jó emberek. A felesége is vele volt. Ő már csak szégyenkezős mosollyal mondta férje unszolására, hogy ateista. Mindjárt proponálják, hogy legyen közös vacsora: orosz és magyar ételekkel. A plébános háznépe és az orosz nő nekifogtak és tényleg két orosz étellel és egy magyar étellel vacsora volt, amely alatt úgy kínlódva folyt a beszélgetés. De tíz felé berúgott a társaság, valahonnan hozott jó borból (…) a plébánián asszony- és leánynép nem mert maradni. Reggel megint megvárták a plébánost szentmise után és közös volt a reggeli, amely után továbbálltak. Sok mindent vittek magukkal, de csak kis dolgokat: bicska, lázmérő, borotva, piros ceruza, tükör, egy diványpárna. Így, mint tolvajok a legszívélyesebb búcsú után, mindent megköszönve távoztak.

A községben történt elszállásolásokkor az asszonyok és leányok nagyon féltek, és jogosan, mert volt 9 megbecstelenítés, közöttük egy 14 és egy 16 éves leány is. Volt olyan leány, aki a félelemtől 13–14 éjjelt töltött szalmakazalban bujkálva. Félelemtől úgy töltötték éjszakáikat 4–5 helyen, Bart István malmában és pincéjében, Ébert Ferenc házában, Marcián János házában, Tempfli István házában román őrmesterek felügyelete alatt, de még így is megtörtént, hogy a reájuk törő részeg oroszok elől menekülniük kellett, amikor fegyvert fogtak az őrző őrmesterre.

Ezek a románok úgy kerültek ide, hogy a IV. Lókórház itt állomásozott és annak voltak jobb érzésű tisztjei és altisztjei. Ezekkel csak az volt a baj, hogy nagy volt az étvágyuk, szedték össze a sok tehenet és disznót, és alig valami fizetségért elvitték és megették, de egyébként jók voltak és sok kellemetlenségtől megóvták a községet.

Áldozat volt eddig a községből, akiket biztosan tudunk: harctéren 9, haláltáborban 7,[5] Ukrajnában 12. És még ma sem tudunk vagy 20 személyről semmit, azok is szegények körülbelül halottak.

Melláu József és Melláu Ferenc csűrjében fogolytábort állítottak fel, ahol szegények sokat szenvedtek a hidegtől és a rossz bánásmódtól, meg az éheztetéstől. Messzi vidékek emberei keresték itt fel fiaikat[6] és hoztak nekik ennivalót. A fogolytáborban csak egy halt meg: Rehó Sándor és két súlyos beteget elvittek Károlyba meghalni. Egyházi személyek nem voltak a foglyok között.

A község lakossága leírhatatlan kárt szenvedett, 300–350 darab ló, csaknem minden szekér, minden udvarból 2–3 disznó, vagy 150 darab tehén és borjú, csaknem az összes majorság és az a több ezer hektoliter bor, hogy azt kifejezni számokban nem is tudom: milliárdok azok, és senki sincs, aki ebből bőségesen ki ne vette volna a részét. A takarmányt például úgy elvitték, hogy tavasszal már a legszükségesebbek sem voltak meg az állatok részére, úgyhogy abból a kóróból tartottuk, amit nem tudtunk levágni ősszel a bevonulás miatt.

A templom és felszerelése semmi kárt nem szenvedett (…) Az iskolában már több a kár: az iratok, amik ott voltak, odavannak mind. Dobogókat, ablakrámákat, egy-két padot is gyújtásnak forgácsoltak fel és a képeket meg a falitáblákat is gyújtásnak használták. Már a legszükségesebbek rendben vannak, úgyhogy zavartalan folyhat a tanítás.

A lelkész és egyéb egyházi személyek kára is az, ami a lakosságé: lovak, szekerek, egy-egy tehén, takarmány csaknem mind és a borunk teljesen elveszett. Misebort úgy mentettem meg, hogy egy éjszaka a szent sírba cipeltem egy 36 literes hordócskát. A jóhívek, mikor ezt hallották, többen misebort küldtek, úgyhogy máskorra is jutott belőle. (…)

Istentiszteletben és iskolázásban, a hivatalos szünetet, illetve a bevonulás tartamát kivéve, semmi baj nem volt. Szentmise egy sem maradt el, csak Krisztus Király magasztos ünnepén voltak nagyon kevesen, 108-an a templomban. Még mindenszentek napján is kevesen voltak, máskor már csak annak kellett otthon maradnia, aki a házat őrizte.

Egy alkalommal jött be feltett kalappal és teljes felszereléssel egy orosz, megkérdezte hangosan „Scola?” és távozott. Átvonulók többször be-benéztek, de semmi kellemetlenséget nem csináltak. Egy orosz látta, hogy a feltűzött gyertyák nincsenek mind meggyújtva, hozott be 4000 lejt, hogy vegyünk gyertyát és égessük mindet. (…)

Különös nehézségei nincsenek az egyházközségnek, de az általános drágasággal és nincstelenséggel mindenki küzd, és sokan bizony azért nem tudnak járni szentmisére és általában templomba, mert nincs ruha és cipő. (…)

Egy nagy baj volt még a községben, hogy a hivatalos vezetőség nem igen volt a nép védelmére, amikor a dolgokat kérték az oroszok és lopták a sok dolgot, hanem inkább odasegített, emiatt ma is sok a panasz ellenük.”

Csanálos, 1944. november 24. – 1945. január 3.                     

Tillinger Ferenc plébános

Tíz nap múlva a csanálosi emberek életében bekövetkezett legnagyobb tragédiáról számol be Tillinger plébános. Az ő leveléből idézünk: „A pár nap előtt bizakodó soraira most szomorú jelentéssel kell Kegyelmes Urat felkeresnem: Híveim közül elhurcoltak 238 egyént vegyesen, de a jövő reményét: az ifjúságot egészen. Szomorú, síró és kihalt a falu. Elment az erkölcsi tőke, akikből kellett volna az új és szebb jövőnek fejlődnie és elment az anyagi tőke, a munkaerő, akik vállvetett munkájukkal gondoskodtak, hogy családjuk és egyházuk is virágozhasson.”

Csanálos, 1945. január 13.                                  

Tillinger Ferenc, plébános

Deportálások

Az 1989 utáni években alapos kutatás indult meg a második világháború emberáldozatainak számbavételére Csanáloson is. Az eredmények gyászosan elszomorítóak és elgondolkodtatóak. A Nagykároly környéki falvak közül legnagyobb emberáldozatot Csanálos szenvedte.

A harctéri, és a barcaföldvári, illetve a Szovjetunióbeli deportálások emberáldozatai mellett Csanáloson, a faluban is voltak olyan halottak, akik a háborús állapotok áldozatai lettek. Fentebb már felsoroltunk néhányat, következzen újabb három név.

1944 októberében a feleségét védő Reszler Istvánt (1914.07.17. –Csanálos, 1944.10.27.) agyonlőtték.

Vinkovics István (Szidova, 1921.08.16. – Csanálos, 1944.10.31.) a harctéren kapott lőtt sebet, azzal került a Csanáloson lévő katonai kórházba, ott halt meg.

Len Gheorghe (Cruțea, Konstanca megye, 1924 – Csanálos, 1944. november 7.) a Csanáloson átvonuló román hadsereg katonája autóbaleset áldozata lett.

A csanálosi Historia Domusból vett adatok szerint „1944-ben november hónap folyamán elvittek 51 embert, akik a magyar hadseregben szolgáltak és a csapatok visszavonulásakor idehaza maradtak. Ezeket több hadifogolytáborban helyezték el. Földváron Brassó mellett voltak 15-en, akikből meghalt három (…) 12-en néhány hónap múlva hazakerültek. A többi 36-ról egyenlőre nem tudjuk hol vannak” – írja a plébános.

A földvári haláltáborban versek is születtek. Czinzel István csanálosi deportált egy 15 versszakos siratóéneket hozott haza. A verset Boros Ernő közölte ahogy a magyar pusztuljon című könyvében.[7]

A földvári temetőben

Sok magyar sír van egyvégben

Minden sírra fel van írva:

A szenvedés tett a sírba.

Én is egyszer arra jártam

Fájt a szívem, hogy megláttam

Azt a sok-sok kis sírhalmot.

Azt sem tudják ki nyugszik ott.

Ti szenvedő bús magyarok

A sír ölén nyugodjatok

Akit az Úr elszólított

Szép emléke legyen áldott.

Ma már tudjuk, hogy egy részük meghalt Földváron, másokat Földvárról deportáltak a Szovjetunióban. Utóbbiak közül aligha maradt életben valaki.

A másik deportálás első szakaszára 1945. január 3-án került sor, őket már a Szovjetunióba vitték. Csanálos azon kevés falvak közé tartozott, ahol a deportálás helyi szakaszában csak a szovjet katonák vettek részt, helyiek nem. A január 3-án rendezett embervadászat nem hozta meg a kívánt létszámot, ezért 1945. január 5-én és 9-én folytatódott.[8] A faluban összeterelt embereket gyalogosan vitték Nagykárolyba, velük haladtak a lovas szekerek a foglyok csomagjaival.

Az utóbbi évek kutatásából kiderül, hogy Szovjetunióba deportált csanálosiak száma nem 238, hanem 251 személy[9]. Közülük 91 ember nem tért vissza, azaz az elhurcoltak 36,25%-a. Sokan tértek haza szervi és idegrendszeri betegségekkel, közülük többen a hazatérést követő hónapokban meghaltak.

A háború folyamán a harctéren 4 csanálosi katona esett el. A barcaföldvári fogolytáborban és a Szovjetunóba kényszermunkára deportáltak közül több mint 100 ember vesztette éltét.

Ne feledjük tehát, hogy tájainkon már nem hulltak a bombák, már nem ropogtak a fegyverek, amikor több mint 100 csanálosi család maradt csonkán, több száz csanálosi gyermek lett árva, a háborút követő békében.

[1] Károlyi Sándor 1712-ben telepített svábokat Csanálosra.

[2] Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz

[3] Tillinger Ferenc (Mezőfény, 1896–Mezőfény 1972)Segédlelkész: Színfalu, Erdőd, Felsőbánya. Lelkész: Alsóhomoród, Krasznaterebes, Madarász, Nagymajtény, Krasznasándorfalu. Plébános: Krasznaterebes, Csanálos. 1947-től öt évig fogságban volt. 1952 Nagybányán segédlelkész, Nagysomkúton plébános lett, onnan ment nyugdíjba.

[4] Tillinger Erzsébet a plébános húga.

[5] Barcaföldvár

[6] A csanálosi gyűjtőtáborba Börvelyből, Mérkről, Vállajról, Domahidáról, Beréből is vittek férfiakat, akiket aztán gyalogszerrel indítottak el a barcasági haláltáborba, Barcaföldvárra Brassó mellé.

[7] Boros Ernő: hogy a magyar pusztuljon, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2009

[8] Doru Radosav: és senki sem tudja, miért, 212., 213. oldal. Helmut Berner, Doru Radosav: és senki sem tudja, miért, Romániai Német Demokrata Fórum Észak-Erdélyi Regionális Szervezete, Szatmárnémeti, 2016.

[9] Helmut Berner, Doru Radosav: és senki sem tudja, miért, Romániai Német Demokrata Fórum Észak-Erdélyi Regionális Szervezete, Szatmárnémeti, 2016.