Január 17-én, pénteken Szatmárnémetiben, a Sugárúton lévő képzőművészeti galériában nyílik meg az a kiállítás, melyen mesterek és tanítványok alkotásait láthatják a képzőművészet iránt érdeklődők. A tárlaton keresztül betekintést nyerhetünk a tanár-diák kapcsolat alakulásába, rálátást nyerhetünk arra, hogyan lesz a diákból tanár, a tanítványból mester. A tárlat egyik kiállítója Lola Gabriella képzőművész, az Aurel Popp Művészeti Líceum tanára, az alábbiakban őt kérdeztem.

– Mikor döntötte el, hogy a képzőművészeti szakot választja? Voltak tanár példaképei?

– Hatodik osztálytól tanultam a szatmárnémeti Mircea Eliade Általános Iskolában, addig Nagybányán éltünk. Már az óvodában nagyon szerettem festeni, sok bátorítást kaptam a nagybányai tanárnőmtől. Szatmárnémetiben Cristina Gloria Oprişa tanított rajzra, az ő segítségével kerültem be egy projektbe, 1993-ban festettünk az iskola vallás tantermébe több Új Testamentumból ihletett képet. Több diák is rész vett ebben a projektben, közülük Valer Sasu és Călin Vadan maradtak meg a művészeti pályán. Ennek a projektnek a következtében kezdtem elgondolkozni azon, hogy művészeti pályára lépjek és a középiskolát képzőművészeti szakon végezzem. Nem volt könnyű döntés, mert minden tantárgyat jól tanultam, az osztályfőnököm megpróbált rábeszélni, hogy más irányba induljak. A művészeti líceum akkoriban indult újra, nem volt nagy tekintélye a városban. Nehezen alakult ki a tanári kar, négy év alatt öt angoltanárom volt. Cristina Gloria Oprişa segített nekem felkészülni a felvételire. Ő mindig egy nagyon elhivatott tanár volt. A líceumban négy éven át tanított Nyiri Zoltán tanár úr, egy-két éven át tanított Szodoray-Parády Hajnalka tanárnő rajzra, Nyiri Angéla tanárnő tanította a művészettörténetet, tanított Liviu Paul tanár úr is. Nyiri Angéla és Paul Liviu megszerettette velem a művészettörténetet. Utólag ezen a szakon végeztem a második egyetemet. Műhelymunkában Nyiri Zoltánnal dolgoztam többet a festészet csoportban. Ő minden órára felkészülten jött, nagyon jó témákat ajánlott, nagyon sokat lehetett tőle tanulni. Sokat segített technikai szempontból is, hogy minél több dologgal kísérletezzünk. 

– A művészeti iskola tanulóinak bizonyára megvolt a tehetségük, hogyan lehetett azt fejleszteni?

– A tehetségre nagy szükség van, de az nem visz nagyon messze tehetséggondozás nélkül. Ebben nagyon sokat segít a művészettörténet. Aki ezt jól ismeri, megtapasztalja, hogy milyen lehetőségek vannak az egyéni fejlődéshez. Jól kell ismerni a művészeti ágakat – rajz, grafika, festészet, szobrászat stb. –, kell ismerni a klasszikus és a kortárs képzőművészetet. Ezek ismeretének hiányában nagyon nehéz kifejlődni művészeti téren. Amikor én tanultam, nem léteztek a mai modern eszközök, de a tanárok mindig hoztak művészeti albumokat és mutattak reprókat az adott témával kapcsolatosan, megmutatták, hogy hova kellene fejlődni. Amikor csendélettel foglalkoztunk, láttunk néhány híres – például Van Gogh – munkát. Egy művész fejlődésében nagyon fontos, hogy minél több stílust próbáljon ki, amíg megtalálja önmagát. Kezdeti szakaszban van egyfajta utánzás időszak, később alakul ki az egyéni stílus. Ugyancsak nagyon fontos a tanulmány, azaz természeti formák, struktúrák rajzolása, megfestése. Észre kell venni, meg kell látni dolgokat.

– A kortárs képzőművészet sok mindenben eltér a klasszikustól, ami nem baj. Hova tart most a képzőművészet?

– Ma már egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek az elméletre, a kreativitásra. Én úgy érzem, hogy a klasszikus módszerek még mindig hatásosak és nem hiába, hogy manapság nagyon sok kelet-európai művész nagy karriert fut be világszinten is. A kelet-európai művészek még rendelkeznek azokkal az alapismeretekkel, amelyek Nyugaton már nem ismeretesek. Mi a középiskolában megkaptuk az alapot, de voltak kreatív munkáink is, a kettő kéz a kézben ment. Bárki készíthetett bármilyen absztrakt munkát, de a tananyagot el kellett sajátítani, főként a rajz tanulmányt, ami szükséges volt az egyetemi felvételire. 

– A tanuló mikor dönti el, hogy grafikus, festő vagy szobrász szeretne lenni?

– Amikor én voltam középiskolás, a szakosodás tizedik osztályban történt, mivel több szakóránk volt. Most a szakon belül megjelent a számítógépes képfeldolgozás tantárgy is, ami két óra. A líceum kisebb osztályainál (IX–X.) levontak a műtermi órákból, emiatt most csak tizenegyedik osztálytól szakosodnak a diákok. A számítógépes technika sokat segít a tanulásban. Ez egy új karrierlehetőséget nyit meg, bizonyos állásokat foglalhatnak el azok, akik megfelelő képzésben részesülnek ezen a területen. 

– Meddig van szükség külső segítségre? Mikor válik az alkotó önállóvá?

– Ez nagyban függ a tehetségtől, a szorgalomtól és a tanártól. Vannak tanárok, akik beleszólnak a diák munkájába, vannak, akik nem. Kilencedik-tizedik osztályban megtörténik az is, hogy a tanár belejavít a munkába. A művészet technikailag nagyjából egy olyan alkotóterület, ahol lopni kell a tapasztalatot. Hiába magyaráz el a tanár valamit bármilyen részletesen, vannak olyan technikai elemek, melyeket, ha a tanár nem mutat meg, azt nem lehet elsajátítani. Régen – például a reneszánsz idején – a tanítványok úgy tanultak, hogy másolták a mesterek munkáit. Így tanulták meg a technikát, a formavilágot, a színkeverést… Ez a klasszikus módszer beválik ma is. 

– Fontos a saját stílus, hogy a képről meg tudjuk állapítani, ki a szerző?

– Egy befutott művész munkáját fel kellene ismerni. Kellene legyen annyira jellegzetes és egyéni, hogy az ne legyen összetéveszthető. Nem elvárás az, ha egy művész megtalálta a maga útját, ott egy hatalmas változás következzen be. Le lehet térni a megszokott útról, de a nagy fordulat nem biztos, hogy használ. 

– Hogy lett a tanítványból tanár?

– Én művészettörténetet szerettem volna tanulni. Erre nem volt lehetőségem mivel annak idején csak Bukarestben volt ilyen szak, a család úgy találta, hogy az nagyon távol lenne. Művészetpedagógiát végeztem, majd festészet szakon mesteriztem, doktoráltam. Nem akartam kimondottan tanár lenni. Mindkét szülőm tanár, ismertem ennek a szakmának az előnyeit és a hátrányait. Próbálkoztam a privát szférában a reklámdizájn, dekoráció téren, viszont nem éreztem, hogy az lenne az én utam. Megpróbáltam a tanügyet. A kezdetekkor nehéz volt, de megszerettem. Egy kezdő tanár, ha azt akarja, hogy jó legyen az, amit csinál, nagyon sokat kell készüljön az órákra. Amikor már van tapasztalat könnyebb, addig viszont minden órára külön kell készülni. Az első munkahelyem Kolozsváron volt, dolgoztam a Waldorf iskolában, ahol nagyon kreatív gyerekekkel foglalkoztam, lehetett velük eredményeket elérni. Amikor elkezdtem dolgozni Szatmárnémetiben, szakiskolába kerültem, ezekben is voltak néhány évig művészeti órák. Ezekben az iskolákban elég nehéz volt rávenni a diákokat a művészkedésre. Volt akinek volt hajlama és szerette, volt aki azért csinálta, mert a tanterv része volt. Nem volt az az érzés – mint a művészeti iskolában –, hogy ez nekik a legfontosabb. Az Aurel Popp Művészeti Líceumban 2008-ban kezdtem el tanítani. Első évben plusz órákat vállaltam a két szakiskola mellett, 2009-ben kaptam meg a végleges állást. Évről évre egyre jobb diákok vannak, az elmúlt években ketten-hárman jelentkeztek egy helyre. Aki bejut, annak itt a helye. 

– A tanítványok közül sokan végeznek egyetemet?

– Vannak olyan volt diákjaim, akik már elismert művészek. A művészeti oktatás a diákok számára nem olcsó. Állami iskolába jár a diák, de minden anyagot amit használnak a műteremben, be kell szerezniük. Egyre drágább a festék, az ecset, a vászon, a papír és minden, amit használnak. Annak a fiatalnak, aki ezen az úton indul el, nagy szüksége van a családi támogatásra, ha nincs meg az anyagi háttér, a tehetséges gyerek kiszorul. Van sok olyan tehetséges fiatal, aki anyagi okok miatt nem engedheti meg magának, hogy egyetemet végezzen. Kolozsváron az ösztöndíj sem elegendő segítség. Vannak országok, ahol minden szükséges eszközt megkapnak a diákok. A kiállítási lehetőségek sem biztosítottak. Ahhoz, hogy valaki galériában vagy a múzeumban állíthasson ki, szükséges egy bizonyos szintű tanulmány. A galériában csak a művészeti egyesület tagjai állíthatnak ki egyénileg. Nagyon sok fiatal művész nem érzi szükségét annak, hogy egy profi egyesület tagja legyen. 

– Hogyan alakul az iskolában a tanár-diák viszony?

– Eltekintve a szakmai oldaltól, egy képzőművész tanárnak sokkal több órája van a diákkal. Csoportokkal dolgozunk, ez azt jelenti, hogy egy órán nyolc-tizenkét diák van jelen. Személyes kapcsolat alakul ki a tanár és a diák között. Van olyan csoportom, melynek hetente nyolc órát tartok. Meg tudunk ismerkedni, tudunk beszélgetni dolgokról. 

– Milyen irányba halad most a képzőművészet?

– Nagyon sok irányba. Bizonyos szempontokból már nem is tudjuk, hogy egyes megnyilvánulások hozzátartoznak vagy nem a művészethez úgy, ahogy mi klasszikusan gondolkodunk a művészetről. Gondolom, hogy ameddig az új stílusok léteznek, addig azoknak megvan a maguk szerepe. Ezt csak az idő fogja eldönteni. Minden alkotás átmegy ezen a szitán, az idő próbáján, és ami értékes, az megmarad.