„Életének 94. évében elhunyt Csíky András Kossuth-, Jászai Mari-díjas, és UNITER-életműdíjas színművész, a Kolozsvári Magyar Színház örökös tagja” – olvassuk a hivatalos közleményt. Folytassuk a felsorolást: a Szatmári Állami Magyar Színház néhai igazgatója, a Harag György Társulat örökös tagja és a rendszerváltás után színészpedagógus.

Pezsgő alkotásban pergő élet, több mint egy fél évszázad színpadon és filmen. Erről szól a Földön futó társai közül eltávozott Csíky Andrásnak, a romániai magyar színjátszás legmarkánsabb, legsokoldalúbb művészének itteni élete.

Színházalapító, színigazgató, színész, színészpedagógus. Ízlelgetjük a szavakat. Semmi rendkívüli, mint sok száz más! De nem úgy mint sok más ezer! – mondja Lucifer. A halálhoz viszonyítva valóban csak emberi történet. És ha már emberi, akkor ismételjük el mi is, amit annyian elmondtak előttünk is Róla, hogy Csíky András nemcsak a felsoroltakban, hanem a legfontosabban, az emberségben is nagy volt.

Ebbe beletartozott a kulturált mozgása, viselkedése, eleganciája. Nem lehetett az utcán nem észrevenni, ha előttünk vagy mellettünk elment, nem lehetett oda nem figyelni meleg hangú szavára, rajzos gesztusaira. Mondták is egy időben, a szatmárnémeti korszakában, hogy Csíky nem alkalmas paraszt vagy munkásfigura eljátszására. Pedig eljátszott ő mindent és mindenkit, még az ördögöt is, de Csíky-módra, ahogy egy intellektuális alkathoz illik.

„Miért, miért e percnyi öntudat,

Hogy lássuk a nemlét borzalmait?” – kérdezzük mi is Ádámmal. (Madách: Az ember tragédiája)

Most a „sárból, napsugárból” összegyúrt ember a halált játszotta el tökéletesen, földi léte utolsó felvonását. Minden bizonnyal a sáron túli feltámadás sem lesz megoldhatatlan feladat számára.

Csirák Csaba