Túllépni a határokat
Rohanó világban élünk: mindenki fut, rohan, hogy elérje céljait, valóra váltsa vágyait, megtalálja boldogulásának lehetőségeit. Nem könnyű elérni, nem könnyű rátalálni, hiszen bármennyire kitárulnak a lehetőségek — nemcsak a világ megismerésére, hanem egy-egy részének a meghódítására is —, nem akarunk otthonra találni, folyton új és újabb célok felé rohanunk, új és újabb vágyak lobbannak lángra bennünk, és egyre nehezebb lesz számunkra a boldogulás.
Minden jónak megvannak a melléktermékei. Érezhetjük úgy, hogy célba értünk, de mindig történik valami, mindig bekövetkezik valamilyen változás, ami azt a hatást kelti, hogy tovább kell menni, nem ezt akarjuk. A harc, a küzdelem a vágyak eléréséért egy olyan világban történik, amelyik legjobb esetben nem fékez, de nem is segít, egyszerűen csak közömbös. Talán ennek a felismerése után döbbenünk rá, hogy az emberi vágyak és célok elérése szinte lehetetlen. Végül arra is rá kell döbbenni, hogy a szebbért-jobbért folytatott harc örömtelen, nincs benne semmi gyönyör, a szükségleteink kielégítetlenek, az álmaink beteljesületlenül szűnnek meg, múlttá válik sok meg nem élt jelen és csak az elégedetlenség marad.
Meg kell tanulni: a cél nem a végtelenben van, hanem mindig a közelünkben. A vágyak valóra váltásához nem kell folyton a távolba rohanni, hiszen a boldogulás lehetősége mindig attól függ, mikor és hogyan változik meg a gondolkodásmódunk. Előbb mindig saját magunkkal kell rendezni a kapcsolatot, meg kell teremteni a belső harmóniát. Ehelyett mi történik? Lemondunk sok-sok olyan apróságról, amelyek összerakva egy teljes életet jelentenének. Elmegyünk sok-sok olyan dolog mellett, amiről később megtudjuk: ez lett volna a boldogulásunk szikrája.
Gyakran elmondjuk mindannyian, rohanó világban élünk és nem vesszük észre, hogy mi rohanunk, nem a világ. A világot mi visszük magunkkal, úgy magában, teljesen kiüresítve, mert ami a lényeg, azt mind hátrahagyjuk, az mind hátramarad. Hisszük, reméljük, hogy minden célunk, vágyunk és álmunk a jövőben van, míg egyszer akarva-akaratlan felismerjük, hogy minden csak volt, minden mögöttünk marad.
Te is próbáltál már túlélni bizonyos órákat, napokat, időszakokat azt remélve, hogy majd szellemi és lelki igényeidnek megfelelő világ jön el számodra. Lehet ez a világ egyéni sors (önmegvalósítás) és lehet közösségi élet. Mindkét esetben van esély a csalódásra. Az egyéni küzdelem eredménye közelről nézve már nem biztos, hogy ugyanolyan fontosnak számít, mint a cél kitűzésének távlatából, de arra sincs garancia, hogy a közösségi életben a társ, a társak segítenek majd megoldani a problémákat.
Téged is érdekeltek már olyan dolgok, amelyekről keveset tudtál, de kíváncsi voltál, felkeltették az érdeklődésedet, meg akartad ismerni őket és minél többet megtudtál róluk, annál idegenebbekké váltak számodra. Ilyen pillanatokban is két irányba menekülhetsz: magányba vagy közösségbe. A problémák megoldásához szükség van a megismerésre; a megismeréshez nagyobb lehetőséget nyújt a közösség, mint az elszigeteltség.
Te is kipróbáltad már azt az állapotot, amikor igyekeztél távol tartani magad azoktól az intim kapcsolatoktól, érzésektől, szenvedélyektől, amelyekről egy ideig azt hitted, lehet a hiányukban élni, majd amikor — talán már későn — rájössz, hogy a hiányuk mennyi veszteséggel jár, bámulsz magadba és végigfut benned a gondolat: túlélés volt, de életnek nem nevezhető, esetleg sorsnak.
Te is sokat tűnődsz azon, hogyan tudnál kitörni a túlélés óráiból, napjaiból, időszakából; hogy ne csak álmok és vágyak mámorában, hanem a hétköznapok valóságában élj. Mert tudod, hogy ez egy átmeneti korszak, aminek nagyon sok áldozata lesz; azt is tudod, hogy minél hosszabb számodra a túlélési korszak — az álmok és vágyak világa —, annál rövidebb a való élet szakasza. Mi a való élet? Az, ami a te döntéseidre épül, és amit mások is annak tartanak.
Te is szembe kell nézz való életeddel, fel kell fedezd a lehetőségeid, meg kell ismerd és el kell fogadd magad, be kell látnod, hogy nem juthatsz tovább, mint amennyire képességeid megengedik vagy ameddig társad segít, társaid segítenek. A való élet határos: nincs lehetőség túllépni a határokat.
Fotó: freepik.com