Beszélgetés dr. Tempfli Imrével az augusztus 7–8-án sorra kerülő „Sathmarland, du meine Heimat”. A szatmári svábok a betelepítéstől napjainkig című tudományos tanácskozás szervező-előadójával. 

– Hogyan és kik által született meg a tanácskozás ötlete?

– A konferencia ötlete Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök úr fejéből pattant ki, amikor tavaly nyáron látogatást tettem nála „A Szatmári egyházmegye története a kezdetektől” című könyvünk bemutatásának a részleteit megbeszélendő. A megbeszélés közben többek között sváb őseinkről is szót ejtettünk, s elmondtam neki, hogy nélkülük nem lett volna 1804-ben Szatmári Egyházmegye, s ha lett volna is, nem lett volna olyan az arculata, mint amilyen ma. Ekkor hozakodott elő a gondolattal, hogy mi lenne, ha – egy régi beszélgetésünk fonalát felvéve –, egy tudományos konferenciát szerveznék, amelyen a szatmári svábok történetét dolgoznánk fel. Felkérésére azonnal igent mondtam.

Első dolgom az volt, hogy összeállítottam egy olyan témajegyzéket, amely igyekszik lefedni a szatmári svábok történetét a betelepítésüktől egészen napjainkig. Másodszor a számba jöhető előadókkal kapcsolatban azon történész barátaimtól kértem tanácsot, akik neves kollégáikat ismerik. 

Végül alakítottam egy négytagú szervezőcsapatot, amelynek tagjai mind „szatmáriak” (igaz, egyikük csak a felesége révén!), és jó történészek, de ami legfőbb, hogy már foglalkoztak a szatmári svábok történetének egy-egy szeletével. Velük aztán összeállítottuk a történészek lajstromát, akik aztán mind egy szóra vállalták is a konferencián való részvételt.

– Mi volt az, ami időszerűvé tette a szatmári svábok történetének kutatását?

– Talán, mint fentebb is említettem, az egyházmegye történetéről szóló könyv megjelenése. Bennem egyébként is régóta motoszkált a téma. Eleddig mindig is adósnak éreztem magam az iránt a nép iránt, amelyből magam is származom, amelynek 1906-ig semmiféle politikai érdekképviselete nem volt, és amelyet háborúk és változó országhatárok ide-oda dobáltak, s amelyet – a történelem egy adott pillanatában – látszólag egyháza is mostohán kezelt. Emléket szeretnénk állítani annak a népcsoportnak, amely letelepedésekor 8000 főt számlált, az első világháború utáni évtizedben száma már 29 000-re növekedett, ennek a századnak az elejére viszont – a két világháború, az embertelen kommunista uralom, majd az utána következő kivándorlás következtében – alig 2000 főre csappant. Fel szeretnénk göngyölíteni a történelmét, hisz tagjai erre a vidékre nem csak gazdagsági fellendülést, de kulturális és szellemi gazdagodást is hoztak, nem is beszélve jámbor vallásosságukról, amelynek nem egy tanújelét látni ma is, és amelynek – nem túlzás – a Szatmár Egyházmegye is a létét köszönheti. Megboldogult Reizer püspök is érezte az ősök iránti hála kötelességét, mert első körlevelét német nyelven is kiadta.

– A háromszáztizennégy évvel ezelőtt kezdődött szatmári sváb történelem történelemtudományi alapműve Vonház István: A Szatmár megyei német telepítés című kötete. Megjelenését követően hosszú csend következett a szatmári sváb történelem kutatásában. A rendszerváltás után vitatott, politikai és más szándékoktól vezérelt munkák is láttak napvilágot ebben a témában. Voltak olyanok is, amelyek inkább a ma is itt élő sváb származásúak és voltak olyanok, amelyek már a Németországba visszatelepültek szemüvegén át láttatták az elmúlt több mint 300 évet. Hogy állunk ma ennek a népcsoportnak az önismeretével?

– A Vonház István munkája valóban alapmű. Senki nem kerülheti meg. Neki köszönhetően kaptunk kétszáz év után választ arra a kérdésre, hogy honnan jöttek, és kik voltak az őseink? A történelem azonban tovább halad. Utána (műve 1931-ben jelent meg Pécsett) is csak látszólagos volt csend. Épp azokban az években zajlott egy kérdés mentén a „testvérháború”. Pró és kontra jelentek meg cikkek, írások, pamfletek, amelyek csak egyetlen egy kérdésre keresték a választ: ki a felelős azért, hogy a szatmári svábok egy jelentős része elveszítette az anyanyelvét? Miközben a vádpadon az egyházmegye papjai ültek, a szatmári jó sváb hívek két pártra szakadtak: „magyar” és „német” pártra, és a szakadás nem egyszer családon belül húzódott, s ez az áldatlan helyzet – sajnos – mind a mai napig tart. Önismeret? Szerintem a szatmári svábok nagy részének önismerete és önbecsülése sajátságos. Hadd illusztráljam a magam példáján. Bárhol kérdeznek, hogy honnan jöttem és ki vagyok, mindig ezt válaszolom: Szatmárból jöttem és szatmári vagyok! Nálam ez a szó jelenti az önismeretet és az önazonosságot!

– Melyik igényt szeretné kielégíteni ez a tanácskozás?

– Először is a konferencia nem akar ebben a fenti kérdésben döntőbíró lenni. Nem is tiszte. Az előadók természetesen ezt a kérdést is érintik, hisz mai napig is ez az egyetlen „Írisz almája” a szatmári svábok történelmében. Viszont arra vállalkoznak, hogy egy-egy kérdéskört körül járva megvilágosítsák a szatmári svábok egész történelmét letelepedésüktől kitelepedésükig. És mondanom sem kell, hogy ez nem kevés!

Egyik előadónk ezzel kapcsolatban mondta is: ő még ilyen történész-konferencián nem vett részt, amely nem csak az előadók tekintetében színvonalas, de témaválasztásában is ilyen merész. Ugyanis a szervező szatmári püspökség egy olyan népcsoport történelmét vállalja fel, amelynek sorsa annyi sok fehér folttal van tele.

Lehet, hogy a konferencia során nem minden vitás kérdés talál majd végleges és megnyugtató választ. Viszont azzal, hogy történészek több hónapos kutatást végeznek egy-egy témában, majd az előadások utáni viták alkalmával minden kérdésre igyekeznek válaszolni, az ugartörést elvégzik!

– Kérlek, mutasd be a tanácskozás előadóit, és velük együtt a felmerülő témaköröket.

– A kétnapos konferenciára 16 előadót hívtunk meg. Tehát: Baumgartner Bernadette: A szatmári német mozgalom és a katolikus egyház viszonya 1920–1940 között, Bárány Zsófia: A szatmári németek és a Szatmári római katolikus egyházmegye megalakulása, Csirák Csaba: Szatmári svábok a magyar színjátszásért, Eiler Ferenc: Veszedelmes barátok. A német-magyar együttműködés alapvető dilemmái Romániában, Császár Adalbert: A Szatmári Német Fórum megalakulása és tevékenysége, Hágó Attila Nándor: A szatmári svábok az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, Kinczel István: A szatmári svábok Amerikába való kivándorlása a XIX. század végén és a XX. század elején. A kivándorlás okai és következményei, Marchut Réka: A szatmári svábok és a katolikus egyház 1940 és 1944 között, Marinka Melinda: Kapcsolatok, kötődések, értékek – svábok Szatmárban és azon túl, Márkus Beáta: A szatmári svábok szovjet kényszermunkára hurcolása a második világháború végén 1944/1945, Nagy Mihály Zoltán: A magyarországi / észak-erdélyi németekkel szembeni magyar kormánypolitika romániai interpretációja, 1930–1944, Sárándi Tamás: A szatmári svábok dualizmus-kori asszimilációja a népszámlálások tükrében, Szilágyi Levente: Agrártradíció és agrárinnováció. Gazdaság, társadalom és kultúra összefüggései a szatmári sváb közösségekben, Turtureanu Róbert: A szatmári svábok és a papi hivatások, végül jómagam két témát adok elő: A szatmári svábok megtelepedése Szatmárban az újabb kutatások tükrében, és A szatmári svábok visszatelepedése Németországba. 

– A tanácskozásra 2025. augusztus 7–8-án kerül sor a Megmaradás Házában. Ez azt sugallja, hogy a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a rendezvény vendéglátója. Ennek oka lehet az is, hogy az Egyház és a szatmári svábok története szorosan összefűződik? Tovább sarkítva a kérdést: az utolsó 300 év történelme közös történelem lenne?

– Mint a bevezető kérdésre adott válaszomban is említettem, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye nemcsak vendéglátója, de a konferencia ötletének a gazdája is. Mert érzi most is, mint eddig is mindig érezte, hogy történelme a szatmári svábok történelmével szorosan összefonódott. És ha a múltban olykor mások is voltak cselekedetének mozgatórugói, a sváb népet is gyermekeként szerette, és földi, illetve lelki boldogulásának mindig is előmozdítója volt. És az is lesz, ameddig csak egy sváb gyermeke is hozzá fordul támaszért, segítségért. Szatmár és a svábság örökre összetartoznak. A több ezer éves egyház tapasztalatból tudja: lehet, hogy az emberi emlékezet felejt, de a történelem sohasem!