Hadadon tartott közönségtalálkozón vett részt Méhes Kati színművésznő. A Szatmár Megyei Tanács támogatásával megjelenő Szamos folyóirat és a Szamos Diákirodalmi Kör, együttműködve Hadad község önkormányzatával és a helyi nőszervezetekkel a színművésznő szülőfalujában szervezett találkozót annak apropóján, hogy a Poór Lili-díjas művésznő ötvenedik évadát tölti a szatmárnémeti Harag György Társulatnál. Méhes Katit sok régi ismerőse várta, az összejövetelre pedig elkísérte a Szamos Diákirodalmi Kör néhány tagja is, közülük többen a környék falvaiban élnek, de kötődnek Hadadhoz. Verseket mondott: Szabó Barbara (Bogdánd), a Szatmárnémeti Református Gimnázium diákja, Loga Levente (Szatmárnémeti), a szatmárnémeti Bălcescu-Petőfi Általános Iskola diákja; énekelt: Varga Valentina és Varga Auguszta (Szilágyszér), a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, és a művésznő is hozott ajándékot, amivel először megríkatta, majd a beszélgetés végén egy vidám történettel megnevettette a közönséget.

A jó hangulatú találkozón nemcsak a jubileumot ünneplő színészt ismerhettük meg közelebbről, de a települést is, legalábbis azon a szemüvegen keresztül, ahogyan gyermekként látta. Méhes Kati élvezettel mesélt emlékeiről, a gyermekkorát meghatározó élményekről és személyekről, de válaszolt a közönség soraiból érkező kérdésekre is.

Képzeletbeli séta Hadadon

„A településhez lelkileg erősen kötődöm, hiszen a nagyszüleim itt éltek, és szinte minden vakációt náluk töltöttünk a nővéremmel együtt. De sok emlékem van abból az időből is, mielőtt még iskolába mentem. Nagyszüleim a malom melletti kis utcában laktak, övék volt az utolsó ház. Fel tudom idézni, hogy melyik házban kik laktak, és néhány hozzájuk fűződő történetet is. Vegyük sorra: rögtön mellettünk Vágner bácsiék laktak, akinek cséplőgépe volt. Sokat volt úton. Vágner néni egy terebélyes, hangos beszédű asszonyság volt. Mostani eszemmel gondolkozva epés problémái lehettek, mert többször előfordult, hogy rettenetes nagy hangon jajgatott. Egy alkalommal, mikor először hallottam, nagyon megijedtem, szaladtam nagyikámhoz és mondtam: Gyere gyorsan nagyi, mert Vágner néni így csinál, hogy jaj, jaj, jaj! Nagyikám olyan jól szórakozott azon, ahogy én elkeseredetten, jajgatva utánoztam Vágner nénit, hogy utána, ha vendégek jöttek és szerepeltetni akart, azt mondta: Mutasd csak meg, hogy csinált Vágner néni!

A következő házban Dombon Gyurka bácsi és Lina néni lakott. Gyurka bácsi volt nagyapámnak a kártyapartnere. Óriási kártyacsatákat vívtak, közben borozgattak és nagy üdvrivalgás volt, amikor valaki győzött. Gyuri bácsi és Lina néni lányai: Ilonka és Marcsa nagyobbak voltak mint mi. Marcsa Mocsolyára ment férjhez – ízlelgettem a falu nevét, s találgattam, milyen lehet az a falu, ami majdnem úgy hangzik mint a pocsolya. A harmadik, legnagyobb lányuk Juliska néni volt, akinek a gyerekei velünk egykorúak voltak: a két fiú: Gyuri és Pista, s egy lány, Juci. Juci volt a barátnőnk. Jucival sokat jártunk az erdőbe, ami a kert végében volt, ő ismerte a növényeket, tudta mit lehet megenni és mit nem. Lombsátor alatt lakást rendeztük be, moha volt a szőnyeg és ehhez hasonlókat játszottunk.

Egy kicsit lentebb lakott Rózsa néni. Talán Pista bácsinak hívták a férjét, egy apró, vékony, hajlott hátú, öreg bácsi volt, mindig bottal járt. Amikor nagyapámnak el kellett utaznia, nagyanyám félt és Rózsa néni jött át hozzánk aludni.

Lennebb a főúthoz közel Bali Juciék laktak. S ezzel a mi kis utcánk végére értünk. A malommal szemben laktak Kunca Katiék. Katival nagyon jó barátnők voltunk. Legtöbbször ötöztünk a kavicsokkal vagy babáztunk. Hozzájuk jártunk vízért is. Nagyikáméknak volt ugyan kútjuk, de mivel a domb tetején laktak, az gyakran kiszáradt. A Katiék kútjában mindig volt víz, hosszú fahoroggal merítettük tele a vedret, és azzal is húztuk ki a kútból.

Emlékeim szerint Hadadon vagy olyan szárazság volt, hogy tikkadtunk el, vagy hosszú ideig esett, és akkor az agyagos sár mindent beborított.

Egy másik fontos hely a malom. Nagyapám volt a molnár, sűrűn bejártunk és kapunk tőle tisztitmagot, azt majszoltuk naphosszat. A főutcán, lennebb ott a kastély. Az egy csodavilág volt számomra. Akkor még nem voltak olyan szép házak mint most, a kastély kimagasodott a házak közül. Kicsi koromban a kastélyban lakott két idős néni, azt hiszem tanító nénik voltak. Egyszer bemehettem a lakásukba, ott láttam először parkettet. Az egyik teremben volt egy hatalmas, gyönyörű kandalló. Mesésnek tűnt minden, ami ott volt, a kastély oldalánál a négyzet alakú kövekkel kirakott terasz (na ott nem volt sár), a park, a csorgó és az egész környezet.

Egyszer érkezett a faluba két fiatal tanító néni: Mizselyi Irénke és Brugós Ica. Kollégák lévén jó viszonyban voltak a szüleimmel. Később Irénke hozzáment Ilok Pityuhoz és a kastély mellett, a kis utcában építettek házat.

A kastéllyal szemben laktak Könnyű Ilonkáék. Velük nem voltunk szorosabb viszonyban de a testvére, Könnyű Misi vette feleségül a másik tanító nénit, Icát. Emlékszem, mekkora tragédia volt, amikor Misi fiatalon meghalt egy futballmeccsen. Nemrég, amikor hallottam a híradóban, hogy hasonló sportbalesetek történtek, ő jutott eszembe.

A kastély alatt Magyar Anciék laktak. Anci nagyon jó barátnőnk volt, sokat jártunk hozzájuk. Nagyon szerettük Ica nénit, az édesanyját is. Volt egy füzete, amibe leírta a sláger szövegeket. Közösen énekeltük a rádióból hallott divatos slágereket. Az udvarukon a kastély irányában volt egy hosszú asztalos műhelye Pista bácsinak. Oda szerettem bemenni, olyan jó illata volt a friss gyaluforgácsnak, de ő kizavart minket, hogy ne lábatlankodjunk.

A következő megálló az üzlet és a kocsma. Az épület melletti terecskén volt egy időben a piac. Keddenként lejöttünk nagyikával vásárolni. Egy alkalommal adósa maradt valakinek, mert nem volt aprója. Amikor váltott, azt mondja, hogy itt ez a két vagy három lej, vidd oda annak a nádasdi asszonynak. A piacon volt nyolc-tíz asztal, honnan tudjam, hogy kinek kell odaadni. Nagyikám megemelte a hangját: a nádasdi asszonynak, fiam! Nem látod a ruháját? Attól fogva kezdtem figyelni az öltözékeket. Az egy faluból valóknak mind hasonló ruhájuk volt, ami viszont különbözött más falvak viseletétől. A bogdándiakat nem csak a ruhájukról, a beszédükről is fel lehetett ismerni, á-son beszéltek.

Menjünk vissza az üzlethez, de főként a kocsmához. Ez fontos hely volt, mert nagyapám sok időt töltött ott délutánonként. Szeretett iszogatni is, de nem ez volt a lényeg. Kiült az alacsony kocsmaablakba és körbe nagy karéjban álltak az emberek és ő mesélte a kedves, tréfás történeteit. Nagyokat kacagtak, jól szórakoztak az emberek. Ő volt mindenki Kabay bácsija, szerették hallgatni. Később ő volt a szódavizes. Vásárolt egy szódavizet készítő masinát és a kastély pincéjében működött a „szódagyár”. Mezei Marcsa néninek a fia, Antal Gyurka volt a kocsisunk. Felpakolták a szódavizet és az üdítőket, és Gyurka vitte, ahova kellett: kocsmába, üzletbe, nagyvásárba. Szerettem nagyapám mellett lenni. Ellestem, hogyan kell készíteni a szódavizet és egyedül akartam csinálni. Nem engedte, féltett a robbanástól – tíz év körüli lehettem – de azt megengedte, hogy az üdítőt én készítsem. Kiraktam a csatos üvegeket, a kis mércével öntöttem beléjük a szörpöt, feltöltöttem szódavízzel, rögtön lezártam és beraktuk a ládákba. Amikor nem volt ott az öreg, titokban csináltam szódavizet is. Nagyapám egyszer elment valahová. Egyedül maradtam a „gyárban” Azt mondta: fiam, ide senkit be ne engedj! Ha valakinek kell szódavíz, csak akkor adsz, ha leteszi a pénzt. Jó! Egyszer csak jött három „elvtárs kinézetű” személy. Később kiderült, hogy Szilágycsehből voltak, valami főnökök. Megkérdezték, mit csinálok én ott. Mondtam, hogy dolgozom. Na adjál csak ide egy „szukkot”! Én nem adok, amíg nem tetszik letenni a pénzt! Beálltam az ajtóba, nem engedtem be őket. Nemsokára jött nagyapám, elmesélték neki, hogy bántam velük. Nagyapám nagyon jól szórakozott ezen, bemutatott, hogy az unokája vagyok s össze-vissza csókolta a fejemet, homlokomat, és megdicsért, milyen ügyes vagyok.

Nagyapám legnagyobb nővére kiment Amerikába a 1920-as években. Ő küldött néha csomagot. Magyarországra küldte, kétévente lehetett átmenni, akkor hozták anyukámék haza. Az amerikás néni listát írt a csomag tartalmáról és nagyon vártuk postás Pista bácsit, aki hozta a levelet, hogy lássuk, mit kapunk. Nagyapám a cipőknek örült, mert 48-as lába volt, itthon nehezen lehetett kapni ekkora lábbelit, és volt úgy, hogy a néni 50-est küldött. Azzal boldogan járt-kelt, sehol sem nyomta a lábát.

Nagyapámék, amíg épült a házuk, a templom melletti sikátortól az alsó kastély felé a második házban laktak. Akkor én nagyon kicsi voltam. Nem sokkal anyukám halála előtt megkérdeztem, hogy volt-e olyan, hogy abban a házban én az ablakban aludtam. Azt válaszolta: volt, de én honnan tudom, hiszen olyan pici voltam, hogy nem emlékezhetek. Pedig igen. Amikor sokan voltunk és nem volt elég hely, nagyikám készített nekem a széles ablakpárkányra egy kis kuckót, ahol nagyon jól elvoltam. Ehhez a lakáshoz fűződik az első szereplés-emlékem. Abban az időben nagy sláger volt a Nyíló orgonák, oly dús a lombotok… című dal. Nekem a dús szó nem mondott semmit. Én mindig úgy énekeltem: Nyíló orgonák, oly bús a lombotok… (A bús szónak volt értelme!) Arra emlékszem, hogy fent álltam az asztalon, és lelkesen énekeltem a slágert, nagyapámnak valami barátai voltak a közönség.

Egy másik jelentős hely az emlékeimben a templom. Mindig megilletődve léptem be, nem mertem beszélni. A gyönyörű gótikus ablakok, a hihetetlenül vastag falak, az alacsony csúcsos bejárati ajtó, és az égig érő mennyezet,(akkor én úgy láttam), olyan ezoterikus hatással voltak rám, hogy – bár sok templomban jártam – nekem „a templom” mindig a hadadi templom maradt. Akkor Székely Pali bácsi volt a lelkipásztor, neki volt két lánya: Gyöngyi és Csilla. Mi inkább Csillával voltunk barátságban. Náluk ismerkedtem meg Molnár Kálmán tiszteletes úrral, aki itt ül velem szemben. Olyan lelkesedéssel beszélt Ady Endréről, hogy én akkor kezdtem el olvasni Adyt.

Nem beszéltem még Mezei Mari néniről, akinek a fia, Gyurka a nagyapám kocsisa volt. Nagyapám mesélte, hogy a Mari néni férjével együtt voltak a fronton. Egymás mellett harcoltak, amikor a Mari néni férjét kilőtték mellőle. Nagyapámnak a lába sérült meg. A bácsi halálos sebet kapott, de mielőtt meghalt volna, arra kérte nagyapámat, hogy ne hagyja magára, segítse a családját. Nagyapám megígérte és be is tartotta a szavát. Ezért vette Gyurkát magához, adott neki munkát. Mindig Mari nénit hívták hozzánk napszámba, minden ünnepre adott a malomból lisztet, olajat. Jó kedélyű asszony volt Mari néni. Szeretett viccelni, akárcsak nagyapám. Amikor kapáltuk a szőlőt, odakiáltott nagyapámnak: Kabay úr, jöjjön maga is, most tiszta öröm a kapálás! Mire nagyapám: Maga nem tud nekem olyat mondani, hogy számomra öröm legyen a kapálás.

Emlékszem még Bakk Imre bácsira, ő volt a mészáros, akinek három gyereke volt: Imi, Cuni és Erzsike. Imivel tartom a kapcsolatot, ő Szatmárnémetiben és Budapesten él. Volt még az ámerikás Juci – rendes nevén Gál Juci – róla is szép emlékeim maradtak.

Kulcsár Piroska néni volt az óvó nénim. Nagyon félénk gyerek voltam, valahányszor kiszólított, hogy mondjak verset, mindig belesültem úgy izgultam. Gyerekkoromban nem szerettem játszani csak egyedül.”

A pocsolyától a színpadig

Méhes Kati pályaválasztásának történetéről is beszélt, elmesélte hogyan lett színésznő.

„Ötödik osztályos voltam. Esős idő volt. Nagyikám vett nekünk gumicsizmát. Mentem haza, fel a dombon az agyagos, sáros úton és beleragadt a csizmám az agyagba. Bármennyire próbálkoztam, nem tudtam kihúzni a sárból. Minden erőmet beleadtam, de a csizma maradt, a lábam viszont kijött olyan erővel, hogy fél lábon nem tudtam megállni és a harisnyás lábammal beleléptem a hideg, agyagos sárba. Úgy mentem haza. Sírtam dühömben, és akkor megfogadtam, hogy mindent elkövetek, tanulok, és bármi leszek is, falun nem maradok! Selymesilosván kezdtem az iskolát, majd Kolozsváron folytattam. Méhes nagyanyám élt ott. Bár nagyon keményen tanultam, határozatlan voltam, nem tudtam mihez kezdek magammal. Inkább a humán tárgyak felé vonzódtam, de az osztályfőnököm azt mondta, menjek reál osztályba. A humánban nekem nagyon könnyű lesz, a reálon viszont két kemény fiúval kell versengeni, ahhoz pedig tanulni kell. Matematikából hetessel érettségiztem, az volt a legrosszabb jegyem, ma már nem tudnék például négyzetgyököt se vonni. A jogi pályával kacérkodtam, de az osztályfőnököm lebeszélt. Volt egy ünnepség a Clujana nevű cipőgyárban. A gyár közelében volt az iskolánk. Diákokat kértek az ünnepségre, román szereplők voltak, magyarok nem. Egyik szünetben megkérdezték, hogy ki tudna délután előadni valamit. Én jelentkeztem egy népdalcsokorral. Erről az élményről beszéltem a nagybátyámnak, aki azt javasolta, hogy ha ilyen lelkesen beszélek erről a fellépésről, miért nem próbálkozom a színművészetivel. A családban amúgy is hagyomány volt a műkedvelés. Méhes nagyapám a tordai iparos otthon bonvivánja volt, szépen énekelt, a háború után, amikor újra akarták indítani a kolozsvári operát, jártak énekeseket toborozni. Hívták, de ő nem ment, mondván: ő nem lesz komédiás, van neki tisztességes mestersége! A nagybátyám szintén műkedvelő volt Nagybányán, alapító tagja volt a Lendvay Márton színjátszó csoportnak! De én félénk, visszahúzódó voltam. Ennek ellenére elhatároztam, hogy felkészülök és beiratkoztam a színire (szerk. megj.: Marosvásárhelyen), ha kiesek a selejtezőn, felülök a repülőre, elmegyek Kolozsvárra a filológiára, ha ott is kiesek, ősszel megyek Marosvásárhelyre, felvételizek az asszisztensképzőbe. Végül a selejtezőn nem estem ki. Két fiú és két lány hely volt, tízen voltunk egy helyre. A lányok közül én értem el a legnagyobb pontszámot. Egy fiú volt előttem, ő néhány századdal magasabb pontszámot ért el. Három lánynak egyforma lett a médiája így végül négy lányt vettek fel. A fiúk közül is négy jutott be, úgyhogy mi lettünk a legnépesebb osztály. A főiskola elvégzése után Szatmárnémetibe kerültem, ahol máig nagyon jól érzem magam. Sokszor megkérdezik: mi az oka annak, hogy most is dolgozom, és így az ötvenedik évadot töltöm a szatmárnémeti társulatnál? A válasz egyszerű: Szeretem ezt a társulatot, visszahívnak nyugdíjasként is, és főleg, mert felnőttként megszerettem a játékot. Vannak dolgok, amiket csak szerelemből lehet csinálni.”

Méhes Kati visszaemlékezései nagyon sok hadadi lakosban hoztak elő kedves emlékeket, a közönség soraiban ülők között sokan tudtak kapcsolódni az elhangzott történetekhez.

Balog Ferenc, Hadad község polgármestere megköszönte a Szamos folyóiratnak és a Szamos Diákirodalmi Körnek, hogy megszervezte a találkozót, Méhes Katinak, hogy részvételével hangulatossá tette a délutánt és olyan dolgokról beszélt, amire már csak az idősebbek emlékeznek, a fiatalok számára pedig nagyon sok történet hihetetlennek tűnik. A polgármester elmondta, reméli, hogy lesznek még Hadadon hasonló rendezvények.