A világnapok — vagy ahogy mondani szokás, a jeles napok — mindig gondolkodásra késztetik az embert: amikor valaminek napja van, ott már valami nincs rendben, ott már baj van. Valami nagyon elsiklott ott, ahol az év egy napján fel kell hívni a figyelmet valamire. Próbáljuk megmagyarázni, hogy a magyar nyelvvel — anyanyelvünkkel — nincs semmi gond, de akkor miért van napja? Emlékszem, milyen jó élmény volt, amikor a középiskolában a magyar nyelv kezdeteitől — A halotti beszédtől Sütő András és Kányádi Sándor műveiben megtalálható ízes magyar nyelviségig — ismerhettük meg, milyen fejlődésen, milyen változásokon ment át a nyelv, amit mi anyanyelvnek nevezünk. Évszázadokon át nagyon sok gyereknek meséket, mondákat, történeteket mondtak a szüleik és a nagyszüleik. Később könyveket olvastak, népi játékokat játszottak, verseket mondtak, mert fontos volt számukra az anyanyelv, a beszéd; mert fontos volt számukra az anyanyelv legmagasabb szinten történő elsajátítása. A nyelvújítás sokáig a nyelv tökéletesítését, a nyelv gazdagítását jelentette.

A nyelvújítás ma sem ért véget — sokszor azt mondjuk, de kár! —, ma is formálódik a nyelv, de nem mindig a jó irányba. A meséknek megszűnt a varázsuk, a könyvek előbb a polcra kerültek, sok helyen onnan is eltávolítják őket. Az egyszerű emberek naplók és levelek helyett, papír helyett a számítógép vagy az okostelefon képernyőjére írnak szófoszlányokat — már nem is helytelen magyarsággal, csak részben magyarul.

Mit hall a gyerek otthon mese helyett? Nyelvek keveredésének reklámszövegeit, valóságshow-k trágár kifejezéseit, trendinek nevezett idegen szavakat.

A világnapokon mindig megpróbálják felhívni valamire a figyelmet. Mire kell figyelmeztetni a magyar nyelv napján? Talán arra, hogy holt nyelv is lehet, ha nem vigyázunk rá? Vagy arra, hogy döntsük el, mik akarunk lenni: angolul, németül beszélő volt magyarok, de nem is németek és nem is angolok, hanem semmilyenek? A szülő és a nagyszülő már nem mond mesét, a gyerek nem mondókázik, és nem ismeri a népi gyermekjátékokat, a gyerek már modern, mert ezt akarta a szülő, de van még tanító, tanár, aki úgy tanít — ha hagyják —, hogy közben nevel? A szülő, a nagyszülő már nem imádkozik. Van-e még lelkipásztor, aki annyira fontosnak tartja a magyar nyelvet, mint Károli Gáspár vagy Kazinczy és Arany?

A huszonegyedik századot sokan nevezik a nyelvkihalás századának, ami vészjóslók szerint oda vezethet, hogy néhány világnyelv lesz nagyon sok ember használt nyelve. Az is lehetséges — erre már van számtalan példa —, hogy egyre több olyan ember lesz, aki csecsemőkorától tanul meg egyszerre több nyelvet, és nem igazán lehet majd tudni, hogy ezek közül melyik az anyanyelve.

A világban végbemenő nyelvpolitikai és nyelvi változások következtében egyre nagyobb teret hódít az angol és a német nyelv, de a gazdasági térhódítások következtében fontossá válhat a kínai nyelv ismerete is, illetve az sem kizárt, hogy előnyökhöz jut majd az, aki beszél oroszul. Már ma is észlelhetőek a generációk közötti kommunikációs zavarok abból kifolyólag, hogy a fiatalok nagyon sok idegen szót használnak (sok esetben rosszul), a magyar szavakat pedig megcsonkítva, összevonva ejtik. Szakemberek sokáig azt tartották, hogy bármennyire is kinyílik a világ, kitárulnak a lehetőségek, az emberek kis közösségekben érzik jól magukat, ezekben a közösségekben sajátos kultúra és sajátos nyelvhasználat alakul ki, és bekerülhetnek ugyan ezekbe divatos idegen szavak, de azok nem változtatnak sokat a nyelvjárásokon. A tájnyelv a történelem során mindig az elzárt közösségekben tudott megmaradni. Az irodalmi nyelvet az általános műveltség megszerzésével együtt lehet megtanulni olyan családokban, ahol a szülők nem csupán rendelkeznek nyelvi, kulturális, tudományos ismeretekkel, hanem a hétköznapjaikat is úgy élik, hogy számukra természetes a szép beszéd jellemző rájuk, a szép és a jó iránti igény. A globális hatások, az internet nagyban befolyásolja az emberek életét, de kevésbé azokét, akiknek már egy pozitív értékrendszerben alakult ki az identitásuk, a jellemük és a világképük. Minden nemzeti és vallási identitással rendelkező magyar ember számára önmagával szembeni elvárás kell hogy legyen az, hogy megismerje és tökéletesen beszélje az anyanyelvét, ha csak lehet, kerülje az idegen szavak használatát, és ne úgy akarjon korszerű és modern lenni, hogy minél több idegen szót és kifejezést használ, hanem úgy, hogy természetes módon beszélje helyesen a magyar nyelvet.

Eddig mindig arról beszéltek a szakemberek, hogy minden ember az anyanyelvén gondolkodik, a lélek hangjai anyanyelven szólalnak meg; aki megtanul más nyelveket, és azokon szólal meg, annak a mondandója anyanyelvén fogalmazódik meg, amit lefordít arra a nyelvre, amelyiken közölni akarja. Vannak, akik azt állítják, hogy ők azon a nyelven gondolkodnak, amelyiken beszélnek. De hogyan gondolkodnak azok, akik csecsemőkoruktól egyszerre tanulnak több nyelvet? Felnőttkorban ezek az emberek oda tudnak figyelni az erkölcsi, etikai normákra, de kialakulnak-e bennük azok az érzelmek, amelyek összetartanak és megőriznek közösségeket, akár a legszűkebb közösséget, a családot?

A magyar nyelv napján azon is el kell gondolkodni, mit jelent ma egy magyar ember számára (legyen az fiatal vagy idősebb) a közösség. Gyakran látunk olyan képeket, amelyeken ott ül a család — szülők és gyerekek —, mindenkinek a kezében ott van az okostelefon, és órák is eltelhetnek úgy, hogy nem szólal meg senki. Elgondolkodhatunk azon, mitől család, mitől közösség ez a három-négy ember, mit számít nekik az anyanyelv, a magyar nyelv napja, amikor éppen lerövidített vagy idegen szavaktól hemzsegő üzenetet küldenek ismerőseiknek vagy éppen a mellettük ülő családtagoknak… Ezekben a családokban, közösségekben nemcsak a nyelv haldoklik, hanem az érzelmek is, ami az emberség halálához vezet.

A magyar nyelv napja ünnep. Nem lenne ünnep, ha mindennap a magyar nyelv napja lenne. Hétköznap lenne, de az lenne a jó, mert jobb egy természetes hétköznap, mint egy erőltetett ünnep.