Az Iskola másként hét néha fejtörést okoz a pedagógusoknak. Mit tervezzünk, hogy jó legyen? Talán a gyerekekre hangolódás a kulcs. Pedagógia szakos osztályomnak idén három látogatást terveztem a hétre: egyet a Brighella Bábtagozatnál, a másikat a művészeti múzeumba, a harmadikat a filharmóniába.

Tudatosan választottam ezeket a pontokat. Egyrészt, tudtam, hogy a diákjaim örömmel fognak belesni a kulisszák mögé, másrészt pedagógia szakosként tanulhattunk, fejlődhettünk minden egyes alkalommal.

Fontos a visszacsatolás, a közös idő, az ismerkedés. Idén elindítottam egy sorozatot, *Női példaképek* címmel (lányos osztályom van, így keressük s hívjuk azokat a sikeres és boldog nőket, akik szívesen mesélnek nekünk pályaválasztásukról). Márk Nagy Ágota múzeumpedagógus már járt nálunk s mesélt a pályájáról, a szakmájáról. Nagy Regina és Kovács Emőke is örömmel vállalták, hogy ellátogatnak hozzánk. Most folynak az egyeztetések.

Szépen telt a hét, elmondhatom, de ez kevés ahhoz, hogy valóban kifejezzem, milyen is volt. Ezért megkértem egyik diáklányomat, írjon beszámolót minden látogatás után. Olvassák szeretettel Sürger Viviana Fatima beszámolóit!

Fehér Imola

Első látogatás: Brighella Bábtagozat

A bábszínház gyerekeknek való, illetve sokan ezt állítják. Legtöbbször valóban ez a reakció arra, ha az ember elmondja másoknak, hogy a bakancslistáján szerepel egy olyan pont, hogy „ellátogatni a bábszínházba”, vagy „megnézni egy bábelőadást”. Én személy szerint legutoljára pedagógia gyakorlat alatt láttam effélét, és akkor még én is tévhitben éltem, mint a legtöbb ember manapság. Úgy gondoltam, hogy az óvodásoknak való. Az alatt az előadás alatt valóban kényelmetlen volt veszteg maradnom, de nem az előadás tehetett róla, hanem az a szörnyen aprócska szék, ami nem egy 16 éves termetéhez lett kitalálva. Az igazság az, hogy a színészek játéka igenis tetszett, de ezt a világ összes kincséért sem vallottam volna be másoknak. Sunnyogtam vele, úgymond. Azonban csak ez idáig. A fent említett gondolatmenetre ma, a másként hét első napján rácáfolt az Iparosotthonba való látogatásunk, ahol megkezdődött a főpróbahét a Brighella Bábtagozat számára.

Nagy Regina fogadott minket, majd a köszönés és bemutatkozás után beszélgettünk olyan dolgokról, hogy milyen bábokat használnak a színészek, meg arról, hogy a bábokkal való játék hogyan lehet hasznos a pedagógusi pálya alatt. Aztán a színészek is bejöttek, s elkezdődött a próba. Valójában bemutatták nekünk az előadás első részletét, amiben hárman útrakelve keresik a jó irányt. Ezután beszélgethettünk a színészekkel is, Nagy Anikóval, Bandura Tiborral és Nagy Tamással, majd megengedték nekünk, hogy kipróbálhassuk magunkat is ebben a jelenetben, amit előadtak nekünk. Az osztálytársaim, valamint az osztályfőnökünk kik oly’ bátran jelentkeztek, ügyesen is szerepeltek, s megmosolyogtattak minket, a közönséget. A mozaikszerű díszlet igazán kreatív volt. Olyan volt, mintha hegyek lettek volna, azonban, ha az ember körbehelyezte a darabokat, egy koronát kapott; egy korona alakú palotát. A színészek más kellékeit is láthattuk. A bábok varázsoltak el leginkább mindenkit az osztályban. Olyanok, mint a filmvászonról lehozott animáció, amiket most mi is irányíthattunk, mivel kezünkbe is engedték őket. „Dominálhattunk” a bábok felett, aztán pedig játszottunk egy játékot, amiben egy úr – helyzetünkben inkább úrnő – parancsokat osztogathatott egy szolgának. Néhányan jelentkeztünk is párban, mit sem sejtve arról, hogy milyen nehéz is lesz. Alapvetően nem tűnt nehéz feladatnak az úrnő helyzetében lenni, hiszen heccből az osztályban, meg hát persze iskolán kívül is parancsokat osztogatunk egymásnak, de aztán szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ez nem így van. A szolga előbb-utóbb elkezdett visszaszólni, vagy zsörtölődni, míg az úrnő fokozatosan veszített a hatalmából. Kicsit talán átéreztük a tanárok helyzetét, mert olyan volt egy- egy szituáció, mint amikor a tanár bejelenti, hogy a következő hétre esedékes lenne egy bemutató elkészítése, mi meg húzogatjuk az orrunkat, meg visszakérdezünk, hogy nem lehetne-e inkább így meg úgy, másképp. Ezután az elgondolkodtató játék után még beszélgettünk kicsit, s feltett valamelyikünk egy olyan kérdést, hogy meg lehet-e gazdagodni ezzel a hivatással. Az egyik színész egy történettel válaszolt, melyben az egyik felettese régebben megkérdezte, hogy miért ragaszkodnak ehhez a munkához, amikor ilyen alacsony a fizetés. Ő akkor gondolkodott el ezen először, viszont válasza csak egy vállrándítás volt, s folytatta. Azonban ma azt válaszolná, hogy azért, mert ez egy olyan munka, amit szívesen végez. Szerinte fontos, hogy a munkahelyünkre ne úgy járjunk be hetente, hogy semmi kedvünk dolgozni, hanem úgy, hogy igenis élvezzük azt, amit csinálunk. Ez persze egy olyan mondat, ami fiatalkorunk során sokszor elhangzik. Nekem is ez volt a századik alkalom, viszont mintha most tényleg megértettem volna. Most tényleg velőmig hatolt ez a mondat. Nekem ez volt a zárómondata a napnak.

Második látogatás: művészeti múzeum

Egy látogatás a múzeumba varázslatos tud lenni egy olyan embernek, aki értékeli az alkotást. Inspirációval látja el az elmét, amit később valami más megalkotásával vezethetünk le. Úgymond újrahasznosítható az alkotás anélkül, hogy megsemmisülne. Ez egyesek szemében lopásnak bizonyulna. De vajon tényleg lopás-e? Szerintem nem az. Végül is nem csak szobrokból vagy festményekből nyerjük az ihletet, hanem tárgyakból, épületekből, helyekből, s legfőképp személyekből is. Azokat sem lopjuk el, csak általuk létrehozhatunk valamit, ami szép s jólesik a léleknek. Aurel Popp sem lopta el a háborút, a lovakat, a hölgyeket és urakat, vagy a tájakat, amiket megfestett, de megfestette őket. Milyen jól tette, hiszen most megcsodálhattuk műveit, valamint barátaiét a Szépművészeti Múzeumban a kiállításon az osztállyal. Az egész hatalmas volt; öt teremből állt. Ez az ember olyan művészlélek volt, hogy halála előtt kicsivel is még festett. Voltak olyan alkotások is az első teremben, amik befejezetlenek maradtak, arra várva, hogy a látogatók kíváncsi szemei töltsék ki minél részletesebben, színesebben a hiányzó részeket. De nem ám csak ez volt a feladatunk, mert Márk-Nagy Ágota, a színes személyiségű múzeumpedagógus – ki már ellátott néhány jótanáccsal, amikor ellátogatott osztályunkba, hogy meséljen szakmájáról – a művészről szóló hasznos információk megosztása után készült nekünk egy feladatlappal, ami érdekesebbé tette az ott töltött időnket, miközben csapatonként is együttműködhettünk. Segítségünkre volt Fetykó Erika művészettörténész is, aki fényt derített néhány érdekességre és a végén játékkal tette színesebbé a tevékenységet. A feladatok közt volt kutatómunka jellegű, de kreatív is. Az biztos, hogy nagyon élveztük, ráadásul általuk jobban elmerülhettünk Aurel Popp impresszionista világában.

Miután minden csapat kivesézte a feladatot, és persze kellőképpen elmerengett azon, mire gondolhatott a festő, körbeültünk, majd megbeszéltük, ki, mit, hogyan válaszolt meg. Volt két olyan feladat is, amiben mindenki más-más választ adhatott; azt hiszem az volt a két kedvenc. Az egyiknél mindenki választhatott egy olyat a portrék közül, ami számára különösen kedves. Ott sok társunkról tudhattunk meg gyermekkori sztorikat, valamint beleláthattunk egymás érzéseibe is, vagy a világgal való viszonyába. A másik történet pedig kitalálós volt. Itt életre kelthettünk csapatonként egy képet egy hozzá illő szituációval vagy történettel. Egy biztos a mai nappal kapcsolatban: ismét megtanulhattuk, miért érdemes eljárni otthonról és látni olyasmit, ami az ember számára fontos.

Harmadik látogatás: Dinu Lipatti Filharmónia

Az emberek többségének – főleg talán a fiatalabb korosztálynak – nem jut eszébe, hogy klasszikus zenét hallgasson, vagy akár még koncertekre is eljárjon ezért. Többen járnak inkább fesztiválokra, vagy kedvenc pop énekesük koncertjére. Ez azért lehetséges, mert meg vannak arról győződve, hogy az tetszeni fog nekik, sőt, ott még velük egykorúakkal is megismerkedhetnek. De ahogy az idősek is eljárnak modern zenét hallgatni élőben, ugyanúgy találkozhatunk fiatalokkal a filharmóniában egy komolyzenei előadáson. Az az igazság, hogy ahogyan azt a mai előadáson a karmester is mondta, ebből a zenéből alakult ki az összes többi, ami ma trendi, tehát igazán megéri legalább egyszer életünkben meghallgatni a mai zene gyökereit. Ami azt illeti, az osztály – meg persze sok más osztály a Kölcseyből – ezt már kipipálhatja a bakancslistáján (már, ha volt rajta ilyen pont). A filharmónia menedzsere, Kovács Emőke szeretettel fogadott minket. Már az épület maga varázslatos, mert amikor az ember belép, úgy érzi, visszament az időben, és most részese lehet egy olyan élménynek, aminek sehol máshol nem lehet párját találni. Ha az ember pedig tényleg leül, és végighallgatja a mesés játékot, akkor tudni fogja, hogy a megérzései nem csaltak.

A mai előadáson Farkas Róbert, a karmester, és persze a zenekar, melyet vezényelt, olyan káprázatosan muzsikált, hogy szinte alig tudtam másra figyelni. Egyszer-egyszer azon kaptam magam, hogy teljesen belefeledkeztem a zenébe, és olyankor tuti, hogy érdekes lehetett az arckifejezésem. A Jupiter szimfónia elején és közben is sokszor világított rá a karmester olyan dolgokra, amikre talán nem is gondoltunk volna, csak élveztük volna tovább a kellemes hangszerszót. Mint például, hogy egy drámai sor után milyen szelíd rész következik, hogy ez mennyire megteremti a hangulatot, és milyen nagy kérdőjelet hagy a hallgató gondolataiban. Azonban Mozartról is megtudhattunk egy s mást. Az első felvonás utáni szünet végén a színpadon megjelent egy duplazongora, melynél egy híres zongorista ült, Elizabeth Leonskaja, aki habár már idős, olyan szenvedéllyel játszott végig a zenekarral, hogy teljesen transzba estem. Ez is fantasztikus volt, de amikor a művésznőhöz csatlakozott Berecz Mihály, akkor teljesedett ki az egész. Olyan volt, mint valami ki nem mondott ígéret, ami akkor beteljesült. Ott már tudtam, hogy tényleg érdemes volt eljönnöm, mert zene nélkül lehet élni, de nem érdemes.