Az újságírás nem szakma, hanem életforma, a kötetlen munkaidő minden előnyével és hátrányával — nagyjából ennyit tudtam az újságírói munkáról, amikor huszonhárom évvel ezelőtt erre a pályára szegődtem. Pályaválasztásom miatt szüleim aggodalma jóval nagyobb volt mint az öröme, apám véleménye pedig egyenesen az volt, hogy ez nem nőnek való szakma, szerinte választhattam volna egy „becsületes” hivatást is, lehettem volna mondjuk tanítónő vagy tanár. Nem sértődtem meg rá emiatt, mert tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem, ő pedig beletörődött a döntésembe, mert tudta, hogy ez nem pillanatnyi fellángolás, hanem olyan elhatározás, amitől nemigen lehet eltántorítani.

Kivételesen szerencsésnek tartom magam, hogy huszonhárom éven át kereshettem a kenyerem újságíróként, a nyomtatott újságkészítés csínját-bínját és minden folyamatát megtanultam, tizenhat éven át pedig főszerkesztőként nem csak a printben, de a digitális technika fejlődésével az online hírvilágban is kalauzoltam az olvasókat.

Amikor az állásom ez év február végén teljesen váratlanul megszűnt, úgy éreztem, hogy nekem ezzel a szakmával — igen-igen, tudom, hogy hivatás :) — már nincs dolgom. Nyilvánvaló, hogy szatmári viszonyok között nem válogathat az ember a különböző nyomtatott lapok között — főleg ha magyar nyelven szeretne közölni — ezért eljött az ideje annak, hogy apukám kívánságának megfelelően „becsületes” munkám legyen. Evidens volt, hogy innentől kezdve az írásból nem tudom fenntartani magam, de mintegy két hónap elteltével az is világossá vált, hogy munka mellett szabadidőmben írni attól még fogok. Most, a változatosság kedvéért nem újságot, hanem blogot. A hírek és tudósítások helyett arról, ami velünk, körülöttünk történik itt, Szatmárban, és mindarról, ami akkor is hatással van az életünkre, ha nem akarunk tudomást venni róla. Hírközlés helyett a tájékoztatásnak arra a válfajára fókuszálok, ami a hétköznapi fejlemények következményeit segít megérteni, célom az, hogy a társadalmi kérdésekre reflektálva értelmezzem a közösségeink és az egyének szerepét, lehetőségeit.

Szatmár az otthonom, szatmárinak lenni pedig büszkeség, hiszen nagyjaink és elődeink munkássága során ehhez a régióhoz olyan értékek társíthatóak, amelyekkel a világ bármely részén bátran dicsekedhetünk. Komoly alap ez, de a jövőnk, gyermekeink sorsa nagyban függ attól, hogy mi milyen tartalommal töltjük meg a tereket, a falakat. Azt tapasztalom, hogy az épített örökségünk megóvását szolgáló beruházások mellett „konszolidálásra” szorulnak a közösségeink is. S ha ez sikerül, még megérhetjük azt is, hogy a gyerekeinket ne csak a szülők iránti honvágy hozza haza évente néhány alkalommal külföldről, de olyan lehetőségek is várják itt őket, amiért érdemes hazatérni, ahol olyan befogadó, élő és éltető közösség várja őket, amelyre lehet számítani, ahol érdemes jövőt építeni.