Eszmélés
Beszélgetéseink során gyakran hangzik el: „Ez a hét is eltelt”, „Mindjárt itt az ősz”, „Hogy megnőtt ez a gyermek”, „Sajnos, öregszünk”. Az idő valóban múlik, múlásával mindig újabb kérdéseket vet fel, választ ad: hova vezettek a vágyak, a sejtések, a törekvések. Az idő a titkok őrzője, a titkok magyarázója, feltárója. A lelkek mélyéig hatol, de segít a végtelenbe is látni. Ebben a korban — a mi korunkban — nehéz átlátni az idő, a most zajló idő, a most élő ember sejtéseit, reményeit, törekvéseit, kalandor álmait. Mintha a ma emberének nem lennének elvei, gondolatai, a lélektan visszavonult, hiányzik a múlt ismerete, hiányzik a jövőkép is, de nem ez a legnagyobb baj; hiányzik a jelen életismerete, életszeretete, életkalandja, életérzése, életcsodája, a most élvezete, a most-szenvedély. Hiányzik az az ösztön, ami arra késztet, hogy használjuk ki maximálisan a ma lehetőségeit, mert a ma nem ismétlődik meg sohasem, amit ma elmulasztunk, az elmúlik örökre.
„Ez az év is eltelt” — mondjuk minden évben. Eltelt és nem történt meg ez sem, az sem, amaz sem. De majd jövőre. Az az év is eltelik, és nem történik meg akkor sem. Az idő sok mindenre megtanítja az embert. Egyik legfőbb tanítása: tanuljunk meg a pillanatoknak élni. Nem engedheti meg magának senki sem azt, hogy a lehetségest elengedje, sőt, arra kell törekednie, hogy a lehetetlent megszerezze. „Ez a nap is eltelt” — kézfogás, érintés, ölelés, beszélgetés nélkül. Élet nélkül.
Az ember tragédiája napjainkban minden eddiginél újabb és fényesebb lánggal és erővel hat. De felnőttünk-e már oda, hogy megértsük sorsfeltáró látomásait. Mi is mint Madách, az aggodalmak korát éljük. Abban látjuk a megoldásokat, hogy a végtelenbe vágyunk és túlnézünk a közelünkben lévő megoldásokon. Közben múlik az idő. Pótolhatatlanná válnak az elmaradt kézfogások, érintések, ölelések, beszélgetések. Késő lesz már meghallani, hogy: „küzdj és bízva bízzál”!