A kezdet

1991-ben küldte el egykori tanítványainak, barátainak Ligeti László Zoltán tanár úr a régimódi írógépén csupa nagybetűkkel írott levelét, amelyben felkért bennünket, hogy vegyünk részt a véndiákszövetség újraindításában, működtetésében. 

Ha valaki, hát ő pontosan ismerte, hogy ezeknek a találkozóknak komoly előzményei vannak, tudta, hogy már közvetlenül az impériumváltás után, száz éve is rendeztek ilyeneket a református gimnázium udvarán. Azért volt szívügye a Véndiáktalálkozó, a Kölcsey Kör újraindítása, mert meg volt győződve arról, hogy a közösséget teremtő, közösséget megtartó tevékenységekre égető szükség volt, van és lesz a továbbiakban is.

Jó száz éve

Mint érdekesség megemlíthető, hogy a két világháború között az a Tankóczy Gyula volt az egyik főszervező, aki a harmincas évek elején írta a Satu Mare város képes tükre monográfiát, városismertetőt, és aki fejből idézte a meghívottak névsorát, lakcímét is.

Talán nem teljesen érdektelen megemlíteni azt is, hogyan kapta a szatmári véndiákszövetség a Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség nevet. Az egyik gyűlésen tiszteletbeli elnökünk, Ligeti László Zoltán javasolta ezt, aki mindig a hátsó padban ülve, halkan szólalt meg a következő bevezetővel: „ha szabad nekem is elmondanom”. Mindenki figyelt rá, hiszen azt tapasztaltuk, hogy minden alkalommal a közösség érdekében szól. Amikor a Kölcsey nevet javasolta, többen jelezték, hogy már van ezen a néven középiskola, Kölcsey Kör, Kölcseynek van szobra Szatmáron, miért kell róla elnevezni a véndiákszövetséget is? Ligeti rövid szünet után, még rövidebben, de határozottan válaszolt: csak! Azóta így hívják. 

Tervek, elképzelések

A tanár úrnak már a kiindulópontban pontos elképzelései voltak arról, hogy milyen formában, milyen keretek között működjön a találkozó, kik vegyenek részt rajta, milyen programok, szórakoztató műsorok, tevékenységek színesítsék az együttlétet. Nem véletlenül volt a kezdeményező, hiszen már az édesapja is szatmári tanár, a református gimnázium igazgatója volt, ő maga a tanári, edzői, különféle közösségi feladatok mellett gondnoki tisztséget is vállalt, a szövetség tiszteletbeli elnöke, a Rákóczi Kollégium felépítésének kezdeményezője volt. 

Ábrám Sámuel tiszteletes úr, Grebur Miklós tanár úr és Gönczy Gábor, Tóth Géza mérnök urak elnöksége alatt sokat gazdagodtak ezek az elképzelések, a találkozók egyre népszerűbbé váltak idehaza és külföldön egyaránt. 

Még felsorolni is sok, mennyi újdonság, ötletes meglepetés, színes program várta évente az ide érkezőket a hagyományos felvonulások, osztálytalálkozók, beszédek, kitüntetések, műsorok, előadók, méltatások, emléklapok mellett lelkes szervező csapat gondoskodott arról, hogy az asztalfoglalás, ellátás, műsor zavartalan, gördülékeny legyen. Volt itt minden: emlékkönyv, tombola, zászlóavatás és szalagozás, koszorúzás, az egykori tanárok sírjainál tett látogatás, protokoll terem, állófogadás, tárlatnyitó és könyvbemutató. Civil szervezetek, egykori véndiákok mutatták be a tevékenységeiket, eredményeiket, kiváló színészek, előadóművészek szavaltak, énekeltek, voltak mérkőzések, bajnokságok, vetítés régebbi találkozókról, volt ima, istentisztelet, koncert, a népi tánctól a nosztalgia dalokig, slágerekig sok minden elhangzott a szövetség színpadán, de nem csak ott, hanem a filharmóniában, Iparosotthonban és más helyszíneken is. Eljöttek az egykori diákok a világ minden sarkából; Kanadából, Ausztráliából, Németországból, Angliából, sokan a találkozók időpontjának megfelelően tervezték eleve a nyári szabadságukat. 

A szövetségnek az évek során voltak kiadványai, jubileumi évkönyvei, házilag sokszorosított lapja, oklevelei, emléklapjai, weboldala, kitűzői és volt természetesen gazdag sajtója, tévé, rádió, világhálós blogok mutatták be folyamatosan az eseményeket.

Feltétlenül említést érdemelnek a támogatók is, hiszen megfelelő anyagi háttér nélkül egyetlen rendezvény életképességét sem lehet hosszú távon biztosítani.

Töretlen népszerűség

Hosszasan lehetne elmélkedni arról, hogy vajon mi a titka a találkozók népszerűségének, miben áll a több évszázados múltra visszatekintő iskolaváros vonzereje, ami sokak számára felülírt szinte minden más programot és elfoglaltságot. Természetesen lehet itt beszélni a hely szelleméről, a színes, változatos programokról, az egykori kiváló tanárokról, akik közül sokon nagyszerű szervezők, közéleti emberek voltak.

A fentiek mellett a valódi ok sokkal egyszerűbb, kézenfekvőbb, mint hinnénk: élhetsz bárhol, elérhetsz erkölcsileg, emberileg, anyagilag bármit, de csak egyetlen helyen nőhetsz fel, csodálkozhatsz rá a világra. A hely számunkra Szatmárnémeti, a szatmári iskolák, ezek kapcsán emlékezünk az egykori tanárokra, diáktársakra, sztorikra, eseményekre, vicces történetekre, aranyköpésekre. Ezek olyan kitörölhetetlen élmények minden ember számára, amit hiába próbálunk tagadni, bagatellizálni, annál erőteljesebben, szívbe markolóbban térnek vissza idősebb korban, és arra kényszerítenek, hogy keressük a találkozás lehetőségét az egykori iskolánkkal, barátainkkal, osztálytársainkkal, a hellyel, ahol felnőttünk.

Tény, hogy ebben az egyre zavarosabb, kiszámíthatatlanabb, meglepetésekkel teli világban szükségünk van kapaszkodókra, és hol találhatnánk ilyeneket máshol, mint a régi osztálytársak, iskolatársak, barátok körében? Nekik nem kell magyarázkodnunk, hiszen ismernek bennünket, ismerik a gyengeségeinket és a jó tulajdonságainkat, itt szerepjáték nélkül önmagunk lehetünk, amit szerintem semmi más nem pótolhat.

Emlékezzünk 

Úgy gondolom, hogy minden ünnepség alkalmából emlékeznünk kell azokra a szervezőkre, kedves ismerőseinkre, barátainkra is, akik az évek során eltávoztak ugyan közülünk, de akik lelkes munkájuknak, eredeti ötleteiknek, elkötelezettségüknek köszönhetően máig itt vannak közöttünk, hiszen példájuk, útmutatásuk a mai napig jótékonyan hat. 

Emlékezzünk jó szívvel, szeretettel Ligeti László Zoltánra, Grebur Miklósra, Jakab Árpádra, Tóth Juditra, Dutkay Elemérre, Jékel Gézára és Zsuzsára, Kruzlics Jánosra és a többiekre: barátokra, egykori tanárokra, osztálytársakra, mindenkire, akiket sokan a szívükben hordanak. Természetesen sokkal többen vannak, ahogy böngésztem a régi műsorfüzeteket, számos olyan egykori szervező nevére bukkantam, akik 4–5 alkalommal vettek csak részt az előkészítő feladatokban, közülük is többen eltávoztak már, néhányan külföldön élnek, de ennek ellenére rendszeresen részt vesznek a találkozóinkon. 

Minden alkalommal visszatérő kérdés a hogyan tovább? Erre a választ természetesen a nálunk fiatalabbak adják majd meg az elkövetkező években. Az irány jó, és mindaddig az marad, amíg a kezdeményezés megtartja eredeti szerepkörét, vagyis közösségteremtő, a közösséget megtartó rendezvény marad, olyan találkozó, amely felvállalja a hagyományőrző szerepet is. 

Szerintem erdélyi érték

Régebben, mint az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság tagja javasoltam a szervezőknek: pályázzanak arra, hogy a bizottság erdélyi értéknek nyilvánítsa a szatmári véndiáktalálkozókat. A pályázatot beadták, heves vita zajlott az RMDSZ ügyvezető elnökségén, Kolozsváron arról, hogy mi benne az egyedi, a példa-, iránymutató, amely megkülönbözteti a kolozsvári, nagyváradi, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, zilahi, temesvári véndiáktalálkozóktól, amitől egyfajta zászlóshajóvá, iránymutatóvá válhat a többi hasonló kezdeményezés számára. Végül a bizottság úgy döntött, hogy egyelőre csak megyei értéknek nyilvánítja, de a lehetőség a továbbiakban is adott, tehát a feladat is: az elkövetkezőkben hangsúlyozni kell a semmi máshoz nem hasonlítható, össze nem téveszthető szatmári jelleget, sajátosságokat, amelyeket azért érdemes követni, mert példamutató, mert tömegeket vonz, mozgat meg, mert van mit tanulni másoknak is belőle. 

Hozhatunk Szatmárra menő együtteseket, kötéltáncosokat, elefántokat, mulatós sztárokat, tűzijátékot, semmi sem helyettesítheti élő hagyományainkat, helyi értékeinket, jellegzetességeinket és ez a megállapítás nemcsak a véndiáktalálkozókra, hanem minden tömegrendezvényre érvényes.

Miért nélkülözhetetlen?

Ezek a találkozók nélkülözhetetlenek a közösségünk számára, annak ellenére, hogy rendezvényekben eddig sem szenvedtünk hiányt, sőt, megítélésem szerint olykor már több van belőlük a kelleténél. Volt itt már számtalan visszaemlékezés a nagyjainkra, évfordulókra, voltak konferenciák, szimpóziumok, tudományos tanácskozások, előadások, koszorúzások, díszbeszédek, volt és van Családi Hétvége, Partiumi Magyar Napok, Utcazene Fesztivál, városnapok, böllérverseny, kézműves-, húsvéti-, karácsonyi vásár, zarándoklatok és még sorolhatnám, de ezek mellett, vagy ezekkel együtt a véndiáktalálkozók behelyettesíthetetlenek. Vannak ugyan közös vonások, de a rendezvény rugalmassága, az egyedi, immár évek óta visszaköszönő programok, kiadványok, jellegzetességek, az évszázada változatlan helyszín, a kerek évfordulós jubiláló osztályok találkozói, felvonulásai olyan semmi máshoz nem hasonlítható hangulatot kölcsönöznek ennek az eseménynek, ami miatt még hosszú ideig nélkülözhetetlenné válnak.

A Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség két találkozó között sem hagyja magára a tagjait, az érdeklődők a szövetség hivatalos oldalán folyamatosan értesülhetnek a legújabb fejleményekről, tevékenységekről, bár tény, hogy ezen a területen még sok pótolni való akad.

Kötődések 

Itt, ebben a közegben alakultak ki kötődéseink, választottunk példaképet, szerettük meg az iskolánkat, a várost, a kultúrát, a sportot, a művészetet és még sok mindent, ami meghatározta a további életünket. 

Akár egyetlen momentum, esemény, epizód olyan hatást gyakorolhat az életünkre, amely nagyon sok mindent befolyásolhat, megváltoztathat a továbbiakban. Tőlem többen kérdezték már, hogyan kezdődött, alakult ki a helytörténettel kapcsolatos érdeklődésem? Egyszerű történet, 1957-ben, ötödik osztályos kisdiákként, a 400 éves évfordulós ünnepségek alakalmával betévedtem az akkori fiúlíceum (református gimnázium) tornatermébe, ahol ünnepi kiállítást rendeztek. Ott voltak a rajztanárom festményei, fotók, csoportképek annak az iskolának a történetéből, ahová apám, nagyapán, dédapám is járt. A teremben állt talapzaton a nagy, Kölcsey Ferencet ábrázoló gipsz mellszobor, Csapó Sándor tanár úr alkotása, a kosárlabda pannón Regéczy tanár úr portréja, Zolnay Géza festménye függött, a falakon fotók, csoportképek, dokumentumok és sok-sok virág, tárgyi emlék. Mindez 67 éve történt, alig tudtam betelni a látvánnyal, és azóta érdekel minden, ami az iskola, a város történetével kapcsolatos. 

Miközben az utóbbi években, évtizedekben számos tárlatot rendeztem, nyitottam meg a találkozóinkon, minden alkalommal folyamatosan ott bujkált bennem a gondolat, hogy vajon mikor téved be valamelyikbe egy vagy akár több olyan fiatal, aki majd később folytatja ezt a tevékenységet? 

Természetesen a találkozónak csak kis részét képezik a tárlatok. Zenészek, vállalkozók, tanárok, szervezők és kisegítők, fiatalok és idősebbek csapata gondoskodik ezúttal is folyamatosan arról, hogy emlékezetessé tegyék ezt a két napot minden érdeklődő számára.

Mindenkinek kellemes és tartalmas kikapcsolódást, tartós és tartalmas élményeket kívánok!