Annát váratlanul érte a hír, érthető, nagyon megrázta, amikor közölték vele, hogy átszervezés miatt megszűnik a tanári állása: kevés a gyerek, nincs más megoldás, össze kell vonni az osztályokat. Ez néhány pedagógus számára elsősorban amiatt fájó, mert munka nélkül maradnak, egyelőre nem tudnak számukra állást biztosítani.
Anna jó szakember, szerették a munkaadói, szerették a tanítványai, és a városban is tekintélynek örvendett. Mint minden emberről, róla is terjedtek félig pletykának, félig valóságnak nevezhető történetek. Például az, hogy mondja ő az iskolában a szép szavakat — hogyan kell élni, mi a fontos az ember életében stb. —, a valóságban viszont nem úgy él, ahogy ítél. Ezzel persze nincs egyedül, de ez még nem ok arra, hogy megszólják bár, minden tevékenységnek, minden hivatásnak megvannak a kötelezettségei, melyekhez alkalmazkodnia kell annak, aki azt a hivatást választja.
Anna az egész eddigi életét az oktatásnak szentelte. Nem mondja azt, hogy miközben neki mennie kell, nála sokkal gyengébb képességekkel, hivatástudattal, elkötelezettséggel… maradnak a szakmában. Mit lehet tenni? Ilyen a rendszer — és a szerencse. Lehet felemelt fővel távozni, lehet azt mondani: ennyi volt, jön egy új kihívás, hiszen semmi sem történik véletlenül, céltalanul… Mindent lehet mondani, mégis nehéz beszélni arról, ami belül zajlik a testben, a gondolatokban, az érzésekben… Nehéz beszélni a már kigondolt tervekről, melyek minden jel szerint megmaradnak a tervezés szakaszában…
Az értetlenség uralkodott el rajta, olyan kérdések vetődnek fel benne, melyekről már rég azt hiszi, hogy ezekre a kérdésekre megkapta a választ. Meggyőződött, hogy jó szakmát választott, érdemes volt ezen az úton elindulni, mivel váltani nem akart, folyton képezte magát, mert az volt a célja, hogy a tőle telhető legtöbbet és legjobbat nyújtsa; hogy minden elvárásnak megfeleljen. Ebben a helyzetben nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy egyik napról a másikra áthúzza a sors a jól kikövezett életutat. Váratlanul megjelenik a sorompó, amit nem lehet felemelni. Meg kell állni, irányt kell váltani.
Van másik út, de az nem a megoldás útja, hanem a kényszeré, melyen azért halad, mert nem lehet megállni. Anna úgy tesz, mintha minden rendben lenne, pedig nagyon felkavarodott a lelki világa, megváltozott az élete és nincs remény a megnyugvásra. Talált ugyan új munkahelyet — kényszermunkahelyet —, végzi a dolgát lelkiismeretesen, ezt munkát nem tekinti hivatásnak, pedig ő mindig a hivatást kereste, azt a munkát, ami iránt elkötelezettséget érez. Sokkal többre képes ő mint nap mint nap elvégezni ugyanazt a munkafolyamatot, amihez nem kell alkotókészség, rálátás, újító szellem…
A rutinmunka elfárasztja azt, aki oktatni, nevelni, felfedezni, értéket teremteni akar. A sok fáradság elfásítja, elgyengíti, megbetegíti az embert. Annának egyhangúan múlnak a napjai, visszavonultan él, egyetlen reménye a család, bár a családtagoktól is néha azt a visszajelzést kapja, hogy az elzárkózása rájuk is kihat. Erre nem reagál. Titokban azt reméli: átmeneti időszakban él, ami remélhetően nem tart soká.

Nyitókép: Getty Images