A történelem folyton ismétli önmagát, az ember pedig nem tanul a tragédiákból

| október 23, 2023 |

A Mathias Corvinus Collegium (MCC) szatmárnémeti kirendeltségén szerveztek könyvbemutatót és közönségtalálkozót Murádin János Kristóf Felejtésre ítélve — Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban (1944–1953) című monográfiájának bemutatására.

A szerző, dr. Murádin János Kristóf történész, egyetemi oktató, gulágkutató az elmúlt években már számtalan cikkben, tanulmányban foglalkozott a Szovjetunióba deportált erdélyi civilek életével, szerkesztette és előszóval látta el Ercsey Gyula szovjet gulágról szóló emlékiratát. Az olvasmányosan megírt, gazdagon illusztrált kötetet mind a történész szakma képviselői, mind a közelmúlt iránt érdeklődő olvasóközönség haszonnal forgathatja.

Az Észak-Erdélyt 1944 szeptember–októberében elfoglaló szovjet katonai alakulatok mintegy húszezer magyar civilt hurcoltak el a Szovjetunióba többéves kényszermunkára. A foglyul ejtett emberek közel harmada nem élte túl az évekig tartó fogságot. Az Erdély társadalmára sokkszerűen ható 1944-es elhurcolásokról és azok utóhatásairól hosszú éveken át hallgatni kellett. A történtek a kommunizmus évtizedeiben tabutémának számítottak, így kutatásuk csak a közelmúltban vált lehetségessé. A könyv célja éppen ezért az, hogy a kényszerű hallgatás következményei, a felejtés és a közöny ellen küzdve megismertesse az olvasót ezzel a kollektív tragédiával, egyben emléket is állítva az ártatlanul elhurcoltaknak.

Az alábbiakban Murádin János Kristóffal beszélgetek.

— A kötet előszavában azt írod, hogy két párhuzamos történelem létezik egymás mellett: a nagy történelmi folyamatok és azok összefüggései, illetve a regionális, helyi események és azok lokális társadalmi megélése. Hogyan alakult ki ez a párhuzam? Hogyan értelmezzük?

— Én úgy gondoltam, arra kell vigyázni, hogy a fát lássuk az erdőtől. Sokat beszélnek a málenkij robotról, de a mi erdélyi dolgainkat eddig nem vettük elő. Ez a könyv nem foglalkozik magyarországi, kárpátaljai vagy más térségek dolgaival, hanem kimondottan az erdélyi ügyeket vizsgálja. Azon belül is igyekszik a lehető legmélyebben lemenve különböző családi archívumokba beásva néhány élettörténetet is górcső alá venni. Ha nem ezt tesszük, akkor egy ferde történetet látunk, ugyanis ezeknek az elhurcolásoknak, bármely hullám legyen, megvoltak a helyi sajátosságai. Más volt a Székelyföldön, más a Partiumban és más volt Budapesten. Más volt Kolozsváron és más volt Nyíregyházán. Vannak olyan helyi érdekességek, jellegzetességek, amiket a mai társadalom már nem ismer, de az akkoriak tudnak. Amikor interjúalanyokkal beszélgettem, rengeteg helyen előjött: őket úgy, minket így. Ha mi ezeket nem rögzítjük, ha ezeket a kis történeteket mozaikszerűen össze nem állítjuk, akkor nem alakul ki az igazi nagy kép, hanem csak egy nagy, felületes képünk lesz, hogy málenkij robot, amit ráhúzunk mindenre és az utánunk jövő generáció egy ferde képet kap, nem azt, ami a történelmi igazság, ami valóban mégis a helyi dolgokban gyökerezik. A másik cél, hogy emléket állítsunk azoknak az embereknek, akik részesei voltak a meghurcoltatásnak.

— Az utóbbi harminc évben elég gyakran tartunk történelmi megemlékezéseket. Mi az oka annak, hogy a helytörténészek nem foglalkoznak eleget a helyi események leírásával, hogy a sok helytörténeti feltárás anyagából írják majd a történelmet.

— Ezek az alapkockák, igazából ezek a legfontosabbak. Szerintem a legnagyobb munkát a helytörténészeknek kell végezniük, akik nagyon ismerik azt a települést, azt a kis régiót, ahol élnek, ha feldolgozzák a rendelkezésükre álló anyagot, gyakorlatilag tudunk támaszkodni az összegyűjtött anyagra, azt össze tudjuk hasonlítani egy másik helytörténeti munkával. Lehet látni a különbséget, hogy melyik régióban mit jelentett például az elhurcoltatás, az hogyan csapódott le a helyi társadalomban. Csak egy helytörténész tudja feldolgozni, hogy az mit jelent az otthon maradottaknak. Igazi, átfogó munkát nem lehet végezni helytörténeti kutatás nélkül.

— Hogy kerültél kapcsolatba az interjúalanyokkal?

— Ez egy nagyon érdekes történet. Amikor befejeztem az egyetemet és nekifogtam a munkának, első dolgom volt, hogy interjúalanyokat keressek. A kolozsvári Szabadság című napilapban feltettem egy hirdetést, hogy aki tud olyan civil foglyokról, akiket 1944–45-ben vittek el, jelentkezzen. Jelentkezett egy bácsika, hogy ő tud valakiről. Kiderül, hogy ő az a volt fogoly, alig várta, hogy beszélhessen. Az elején attól tartott, hogy beépített ember vagyok. Amikor rájött, hogy nem, fiatal történészként akarok valamit csinálni, azt mondta: na várjál fiam! És elkezdte sorolni a neveket, akiket majd felkerestem. Megadta az elérhetőségüket, mielőtt mentem, felhívta őket, hogy fogok érkezni, megbízhatnak bennem. Másokkal nem beszéltek ezekről a dolgokról, velem igen. Ők tartották egymással a kapcsolatot, de egy zárt kört alakítottak ki. Sokszor a saját családtagjaival sem osztották meg ezeket a történeteket. Volt olyan, hogy az unoka akkor tudta meg, hogy a nagyapa hol járt, amikor nekem mesélte.

— Mennyire hitelesek ezek az interjúk? Tudjuk, hogy az idősebb emberek több változatban is mesélnek el történeteket.

— Voltak olyan esetek is, hogy kétszer készítettük el az interjút, másodszor olyan dolgokról is beszélt, amit első alkalommal meg sem említett. Nagyon óvatosan kell kezelni ezeket a történeteket. A történész szakma előírja, hogy ahol három különálló forrás egy dolgot megerősít, az nagy valószínűséggel úgy volt.

— A kötetben nagyon sok emléktárgy fotója is látható. Hol őrizték azokat?

— Találkoztam egy volt fogollyal, aki egy katonai faládát hozott haza. Megmaradt az az orosz katonai láda, amiben tartotta a dolgait, a szerszámokat, melyekkel a bányában dolgozott stb. Ezt a ládát használta itthon a disznó etetésére. Az udvaron megláttam az orosz feliratos ládát, megkérdeztem, hogy mire használja azt? Az a Lacié — válaszolta. Nem lehet megbeszélni vele, hogy adja el a ládát? — kérdeztem. Beszélje meg vele! — mondta. Ott van az udvaron. Laci a disznó volt. Megegyeztünk, ha hozok valamit Lacinak a láda helyett, a disznóetetőt elvihetem. Volt olyan is, hogy felhívtak, mert meghalt az öreg, vannak valami történelmi dokumentumok, nem érdekel? Elmentem és kaptam egy zacskót, melyben volt egy csodálatos festmény is, ami a lágerben készült. Ezt sikerült megmentenem, de tudok olyanról is, hogy levelezéseket, fotógyűjteményeket és számtalan értéket dobtak ki. Számos élményben volt részem. Ez számomra nem csak egy kutatás, hanem húsz éve ez határozza meg az életem.

— A szovjetek engedték, hogy a hazatérők áthozzák a határon az emléktárgyakat?

— Nem csináltak belőle problémát. Két dologra figyeltek: olyan irat ne legyen, ami nem volt a moszkvai központban átvizsgálva, és pénz sem lehetett hozni. Akinél ilyen dolgokat találtak, azokat lelőtték. Egyébként nagyon sok emléktárgy került haza. Ezek el voltak rejtve padlásokon és különböző rejtekhelyeken. Nagy részük eltűnt, mert később nem tartották fontosnak. Egy alkalommal felhívtak Tordaszentlászlóról, hogy azonnal menjek el, mert egy 96 éves bácsi a halálos ágyán kezdte mondani, hogy ő szovjet fogságban volt. Nem tudta senki a családból. Elmentem, beszéltem vele egy negyedórát, a bácsi két nappal később meghalt.

— Régebben a férfiak, ha leültek beszélgetni, mindig a katonaság került elő. Ezeket a történeteket nem említették?

— Nem. Beléjük volt nevelve a hallgatás. Ráadásul rettenetesen féltek attól, hogy nem csak ők járják meg, hanem a családtagok is.

— Említetted, hogy folytatni fogod az elkezdett kutatásokat. Ha már nincsenek élő elhurcoltak, hogyan lehet kutatni?

— Én nagyon remélem, hogy mielőbb befejeződik az orosz–ukrán háború és újra megnyílnak a levéltárak. A 2000-es években ezek a levéltárak kutathatóak voltak. A kárpátaljai kollégák nagyon sok anyagot lefénymásoltak Moszkvában, ezeket az anyagokat fel lehet használni. Ott van például a hatalmas emlékirat-irodalom. Ezek közlése nem egyszerű, hiszen a kiadók nem szívesen vállalják az ilyen jellegű könyvek kiadását, azzal az indoklással, hogy nincs irodalmi értéke.

— Lehet-e párhuzamot vonni a múlt és a jelen között?

— Persze. Engem ledöbbentett az a híradás, hogy az egész Ukrajnában szedik össze az embereket az utcáról, és viszik őket a frontra. Ezeknek az embereknek a fronton minimális a túlélési esélyük. Bárhol, bármikor bekövetkeznek hasonló helyzetek. Ugyanez történik Gázában is. A történelem folyton ismétli önmagát, az ember pedig nem tanul a tragédiákból.