A kultúra nem szórakozás és nem szabadidős tevékenység
Gyakran használt szó manapság a kultúra. Nem igazán találunk olyan területet, aminek nincsen kultúrája. A közgondolkodásban a már létező területek mellett a kultúra újabb és újabb olyan formái jelennek meg, mint a lakáskultúra, a kertkultúra, az öltözködéskultúra, a testkultúra, a szexkultúra, a viselkedéskultúra…, illetve az egyre nagyobb területet hódító szabadidő-kultúra. Az utóbbinak amiatt van nagyobb jelentősége, mert a folyton rohanó, mindig elfoglalt embernek kevés a szabadideje, kivéve annak, aki a rohanásait is szabadidős tevékenységnek tekinti. Egyébként a kulturális tevékenységekre – csak hogy néhányat említsek: színházba járás, olvasás, komolyzenei koncert, tárlatlátogatás – úgy tekintenek mint szabadidős programra, holott nem az. Bár a modern társadalmakban a szabadidő jelentősége egyre jobban felértékelődik, egyre több funkcióval gazdagodik, meghatározó, hogy valaki milyen környezetben él, hiszen az adott környezet kultúrája határozza meg a személyiség kibontakozásának alapvető feltételét. Mivel napjaink kultúrája nagyon színes, nagyon változatos és sokrétű, nem tudhatjuk, hogy azok létező formái közül melyik lesz az, amire a jövőben értékként fognak tekinteni, vagy mint számtalan divatjelenség feledésbe merül. Arról sem esik sok szó, hogy a kultúrának melyik ágazata befolyásolja most az életünket. Minden közösségnek a kultúrája garantálja a megmaradását. Nem garancia a közösség megmaradására az a kultúra, ami gazdasági vagy politikai érdekeket szolgál.
A kultúra nem szórakozás és nem szabadidős tevékenység, hanem egy olyan alkotó, szellemi termék, ami akkor célszerű, ha megváltoztatja a közgondolkodást. Egy közösség kulturális gazdagságától függ annak gazdasági helyzete, életszínvonala, ereje, befolyása és önállósága. Azok, akik a kultúrát a kereslet-kínálat mércéjével mérik, a haladást fékezik. A kulturális intézmények működtetéséhez támogatókra van szükség. Lehet ez az állam és lehet a vállalkozói szféra. A kultúrát csak kultúremberek támogatják azt remélve, hogy abból majd nekik is hasznuk származik. Ugyanígy vannak ezzel az állami intézmények is. De hol kezdődik el a kultúrtársadalom felépítése? Lehet kezdeni az oktatással, de ki nevel erre alkalmas oktatókat? Kezdődhet a családban, de kitől tanuljanak a szülők? Szükség van kultúra támogató törvényekre, de ki juttatja a parlamentbe a döntéshozókat? Talán jó kiindulópont lehetne, ha a kultúrharcosok nem egymás ellen küzdenének, hanem a kultúrtársadalom megteremtéséért.