A költő mit tehet?
Szilágyi Domokos emlékére
Végül visszaadja a szavakat a teremtőnek. A teremtő pedig kiosztja újra, mert nem némulhatnak el sohasem a szavai.
Monostoron még szól a harang. Azt hirdeti, legtovább a kínok és az álmok maradnak meg bennünk. Még akkor is, ha nem egymás mellett fogunk megöregedni.
A költő másképpen álmodik, másképpen szeret, másképpen öregszik.
Igazságot tenni nem emberi dolog. Igazságot tenni a teremtő dolga, a költők csak kimondják a teremtő földre küldött üzeneteit.
Hiszi még valaki a szavak erejét, a teremtő szavait, amelyekkel üzen nekünk?
Hiszi még valaki az álmokat? Érti már valaki, hogy másként is lehet élni, de nem biztos, hogy úgy szebb és jobb lesz az élet?
Parlagon heverni örökre: mennyivel jobb, miért érdemes?
Két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd, de azt tapasztaljuk, túl közel vannak az emberek egymáshoz, hogy egyetértsenek.
Ki szűknek érzi a mindenséget, teremt… majd ha elvégezte küldetését, ha elmondott minden üzenetet, a megmaradt szavakat visszaadja a teremtőnek.
Van, akinek túl sok szót ad át a teremtő egy rövidre szabott életre. Ha túl sok a szó és kevés az idő, azt súgja: „Szavaimmal betakarlak”. Azt súgta, mert tudta a szót, az igét. Tudta: aki messze földekig ellát, az boldogabb.
Az ünnep halandó, mi más lehetne, hiszen emberi ünnep. Az ünnep halandó, az emlékezés örök.
Kiemelt képünkön Szilágyi Domokos szatmárnémeti mellszobra – Fotó: szatmar.ro