Valójában el se tudjuk képzelni, szinte lehetetlen átlátni, hogy gyermekeink milyen szédítő tempót diktáló évezredbe születtek bele. Mi, felnőttek is csak nézünk jobbra-balra, keressük a helyünket ebben az összetett világban, amelyben próbálunk lépést tartani, megfelelni a rendszer által diktált elvárásoknak, de nem mindig sikerül. Talán itt hibázik nagyon sok szülő és pedagógus. Amikor azt tapasztalják, hogy nem sikerül, azt hiszik sohasem fog sikerülni és feladják a harcot. Nem gondolnak arra — bár a szociológusok és a pszichológusok folyton figyelmeztetnek —, hogy magánéleti, kapcsolati kérdéseink, gondjaink, problémáink megoldásához vagy kezeléséhez újragondolt megközelítésekre, huszonegyedik századi válaszokra van szükség.

Az egyik legfontosabb kérdés, az egyik legnagyobb feladat, amely a huszonegyedik század embere számára égetően sürgős, megtanulni azt a fajta kommunikációt, ami segít abban, hogy mind a gyerekek, mind a felnőttek számára ugyanazok a kérdések vetődjenek fel, ugyanazok a feladatok legyenek a legfontosabbak, még akkor is, ha azokra nem ugyanabból a szemszögből tekintenek. Évekkel ezelőtt még nagyon sokan azt hangoztatták, hogy a virtuális eszközök közelebb hozzák egymáshoz az embereket, legyőzik a távolságokat. Virtuálisan valóban így van, de egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a virtuális kapcsolat az érzelmek kihalásához vezet. Már azt is látjuk, hogy nemcsak az érzések halnak meg, hanem a test is elhidegül, ami hosszú távon nem vezet jóra.

A testi és lelki elhidegülésnek az egyik látható megnyilvánulása az, hogy miként bánunk egymással. A másokkal való bánásmód nem különbözik attól, ahogy magunkkal bánunk. Aki nem szereti önmagát, az másokat sem tud szeretni. Az együttélés alapja pedig a szeretet. Az egyik pszichológus honlapján olvastam. Egy negyvenes nő arról kérdezte a szakembert, tud-e segíteni neki, ugyanis a férjét sohasem szerette — ő sem érti, miért ment hozzá feleségül —, a gyerekéhez sem kötődik igazán, a férje akart gyereket. A pszichológus azt válaszolta: kevés esély van, hogy lehet segíteni rajta. Mondhatnánk: kirívó eset, nem kell vele foglalkozni. Mégis, ha szétnézünk magunk körül, számtalan esetben tapasztaljuk, hogy mennyi egymástól elhidegült ember él együtt, a két fél egymással szembeni közömbösségét látják azok is, akik a környezetükben élnek. Az egyre szűkebb közösségeken belül ezeket a történeteket lehet kirívó eseteknek nevezni, mégis félő, hogy áttekintve és egyszerre nézve ezekre a közösségekre, általánosnak is nevezhetjük ezt a jelenséget.

A huszonegyedik század számtalan lehetőséget ígér, viszont eltereli a figyelmet a legfontosabbról: a huszonegyedik századi viszonyok közt kialakul egy elhidegülő robot réteg, és egy kisebbséget alkotó értelmes-érzelmes csoport.

Fotó: Getty Images