Szatmárnémeti bombázása után 80 évvel a Szent István Kör szeptember 16-án megemlékezést szervezett a Hősök temetőjében az áldozatok emlékére. Kereskényi Gábor polgármester a város modern kori történetének legtragikusabb napjairól – 1944. szeptember 16–19. között a szovjet vörös hadsereg három alkalommal bombázta Szatmárnémetit – elmondta: „Mi egy szerencsés nemzedéknek mondhatjuk magunkat, mi akkor látunk bombát, amikor építkezéskor előkerül egy, nekünk ez egy elvont dolog, de pár kilométerre tőlünk, Kárpátalján a légoltalmi szirénák hangja valóságos. Éppen ezért imádkozunk azért, hogy a Jóisten adjon kellő bölcsességet a nagyhatalmak vezetőinek, és olyan döntést hozzanak, hogy elkerülhető legyen a háború kiterjedése. Legyen végre béke!” – nyomatékosította az elöljáró.

A jelenlévők 64 gyertyát gyújtottak és 64 szál fehér szegfűt helyeztek el a temetőben lévő sírokon, majd a megemlékezés a Kölcsey Ferenc Főgimnázium dísztermében folytatódott. Csorján Árpád József, az iskola történelemtanára a bombázás hátteréről beszélt.

Magyarország, amelyhez akkor Szatmárnémeti is tartozott, az 1941. június 26-án történt kassai bombázás miatt lépett be a háborúba június 27-én, a németek oldalán. Románia 1944 nyarán (augusztus 23.) állt át a németektől (a tengelyhatalmaktól) a szovjetek (szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió és Kína) oldalára. Szeptember 13-tól Magyarországnak a háborúból való „kibombázására” ismét fokozott intenzitású légitámadás-sorozat vette kezdetét. Nappal amerikai, éjszaka brit és szovjet távolbombázó kötelékek támadták Budapestet, Debrecent és a nagyobb magyarországi városokat. Augusztus végén a légi harci cselekményekbe bekapcsolódott a szovjet és a román harcászati légierő is. A nagyvárosokat érő célzott „terrorbombázásokból” szerencsére Magyarország kimaradt. A célokat részben így is sikerült elérnie a szövetséges hadvezetésnek. A magyarországi célpontok jegyzékén a repülőgép- és repülőgépmotor-gyárak, hajógyárak, vasúti csomópontok és -hálózatok, kőolajipari létesítmények, harckocsigyárak, golyóscsapágygyárak, alumínium- és gumiipari létesítmények szerepeltek.
Szatmárnémetit a szovjetek/angolszászok azért bombázták, mert itt tudták a keleti front főparancsnokságának a központját, a Wehrmacht főparancsnoka, Wilhelm Keitel azonban a bombázások idején Sárközön tartózkodott. A hatóságok számítottak a bombázásokra, ezért a lakosságot óvóhelyek építésére szólították fel. Szatmár megye hadászati álneve „Nyírség” volt, s ha bemondta a rádió, hogy „légiveszély Nyírség”, megszólaltak a szirénák és az emberek az óvóhelyekre siettek.
A szeptember 16-ai bombatámadás következtében a város nagy része romokba dőlt, de a bombázások nem szorítkoztak csak erre a napra, hanem a következő napokban (17-én és 19-én is nagy erőkkel) megismétlődtek. Bombatalálat érte a Püspöki Palotát, a Láncos-templomot, az állomást, színházat, a villanytelepet…, szinte minden jelentős épületet.
A római katolikus püspökségen lévő óvóhelyre menekülő – mivel az épületet telibe találta egy bomba – 22 személyből Tircsi István kivételével mindenki ott lelte halálát.
Az áldozatok száma a városban és környékén számokban nehezen kifejezhető. Gyakran előfordult, hogy 120 áldozatot temettek egyszerre. A városból menekülők közül sokakat szintén utolért a végzetük. Végső nyughelyre a Zsadányi úti Hősök temetőjében leltek a bombázás áldozatai.
A Láncos-templom is őrzi annak a napnak az emlékét, egy emlékplakettbe van belehelyezve annak a bombának egy szilánkja, ami porrá verte a templomot 16-án.

A megemlékezés végén részleteket vetítettek le az iskola diákszínjátszó csapata (KÖDIK) által 2016-ban bemutatott, Mondtam, innen nincs kijárat című színdarabból (amely Szimplicia irgalmas nővér visszaemlékezései alapján íródott, aki ugyancsak túlélte a bombázásokat), a Boór Béla tanár úr által rendelkezésre bocsátott korabeli képek alapján pedig megismerhették a bombázás borzalmait és a pusztításait is.
A megemlékezés végén a jelenlévők egyperces néma csenddel tisztelegtek az áldozatok emléke előtt.