Vannak emberek, akik csendben formálják magukat az évek során, miközben észrevétlenül másokra is hatással vannak. Ferenczi Dóra, a Szatmárnémeti Református Gimnázium végzős diákjának gondolatai következnek barátságról, búcsúról, önismeretről és azokról az iskolai évekről, amelyek nemcsak emlékeket, hanem egy egész személyiséget formáltak. Őszinte vallomás arról, milyen érzés egyszerre félni a változástól és hálásnak lenni minden pillanatért, ami idáig vezetett.

Mikor érezted először igazán, hogy felnőttél?

Talán amikor szembesültem a ténnyel, hogy mekkora súlya tud lenni a döntéseknek, amiket hozunk. A döntéseinkért csak mi felelünk, a jövőnket pedig mi alakítjuk általuk. Már sokkal tudatosabban kell megtennünk minden lépést, mivel életünk vászna előtt a mi kezünkben van az ecset. Mi döntünk arról, hogy milyen képet kapunk a végén, mikor meghúzzuk az utolsó ecsetvonást is.

Volt olyan pillanat az iskolai éveid alatt, ami megváltoztatott emberként?

Számtalan ilyen pillanat volt. Napról napra formálódtam, és ezt sok szép, de ugyanakkor néhány nehéz pillanatnak is köszönhetem. Az egyik legmeghatározóbb talán az volt, amikor csatlakoztam iskolánk Diák Presbitériumához, mivel ez sokat segített a beilleszkedésemben, hogy megtaláljam a helyem, és rávilágított több tulajdonságomra is, amikről azelőtt én magam sem tudtam. Ráleltem egy közösségre, ahol kibontakozhatott a kreativitásom, támogatást kaptam a nehéz napokon, megtalálhattam bujdosó szeretetemet a programszervezések iránt, és nem csupán barátokra leltem benne, hanem második családra.

Mit viszel magaddal ebből az időszakból, ami nem tankönyvekből tanulható?

Az elmúlt évek alatt fontos dolgokat tanultam meg az életről. Többek között azt is, hogy az életet megélni kell, nem pedig azt túlélni napról napra. Olykor meg kell állnunk a körülöttünk folyton nyüzsgő világban és csak élvezni a pillanat szépségét. Le kell lassítanunk, mert annyira igyekszünk a maximumot kihozni mindenből, hogy magunkat sem tudjuk utolérni sokszor. Nem kell mindennek mennie elsőre, nem kell mindenből a legjobbnak lennünk vagy mindent tudnunk, és nincs azzal baj, ha valami nem tökéletes. Sokszor el kell engednünk a tökéletességre való törekvésünket, hogy lássuk a szépet és az értéket az élet „tökéletlen” pillanataiban.

Ki az az ember az iskolában, akinek sokat köszönhetsz?

Szerencsémre volt lehetőségem több ilyen személyt is megismerni az iskolás éveim alatt. Sokat köszönhetek osztályfőnökömnek, Székely Tündének, aki minden nap ott volt egy bátorító szóval, aki tudta, mennyit számíthat egy kis figyelmesség, ha van, aki meghallgat. Hálával tartozom Erdei-Árva Erika tanárnőnek, aki mindig bátorított és tanácsokkal látott el a költészet világában. Nagy szerepet játszott benne, hogy miután megrekedtem, ne rakjam le a tollat. Továbbá köszönettel tartozom Kótai Levente tanár úrnak, aki mindvégig segített már az elejétől kezdve, ahogy csak tudott. Iskolánk zenetanárainak, Mátyás Erika és Higyed Gyöngyi tanárnőknek is külön köszönet jár, akik mindig bíztak és segítettek a legjobbat kihozni énektudásomból, valamint eljuttattak különböző versenyekre és fellépésekre is az évek során. Végső soron pedig hálával tartozom Boros Imola tanárnőnek is, aki segített túljutnom minden nehézségen és elindított engem önmagam valós megismerésének útján. Úgy érzem, tanáraim sokat tettek hozzám az évek alatt, hogy ma az lehessek, aki vagyok, és büszkén léphessem majd át utoljára iskolám küszöbét, amikor eljön az ideje.

Volt olyan nehéz időszak, amin az osztály vagy egy tanár segített át?

Igen. Többször előfordult, hogy nem tudtam túljutni egyedül a nehézségeken, amik elém tornyosultak, de mindig akadt egy segítő kéz számomra.

Mit jelent számodra az, hogy „elbúcsúzni”?

Számomra a búcsú csupán egy új fejezet kezdetét jelenti. Bízom benne, hogy az újabb fejezetek tartogatnak majd olykor visszatérő szereplőket, de tudom, hogy új személyeket és kalandokat biztosan fog. Hiszek benne, hogy a búcsú nem végleges, hanem csupán ideiglenes. Barátaimmal, tanáraimmal igyekszem majd tartani a kapcsolatot a jövőben is.

Mitől félsz leginkább most, hogy lezárul egy korszak?

Jelenleg attól félek a leginkább, hogy nem leszek képes megfelelni az önmagammal szembeni elvárásaimnak. Természetesen mindent megteszek annak érdekében, hogy a legjobbakat hozzam ki magamból és elérjem a magam elé kitűzött céljaimat.

Van valami, amit másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Nem. Évekkel ezelőtt egy számomra kedves tanárom azt mondta: „Minden okkal történik. Annak is oka van, hogy most itt vagy.” Ezt azután mondta, hogy elmeséltem neki, hogy az eredeti terveim nem ide húztak. Nem tudtam akkoriban rájönni, mi lehet ennek az oka, de mostanra sikerült. Valóban, minden okkal történik, és mindennek így kellett alakulnia, ahogy az történt, mert a sikereim, kudarcaim, bánataim és örömeim juttattak idáig, hogy most az az ember lehessek, aki vagyok.

Mi az a mondat vagy emlék, amit örökké magaddal viszel?

Friedrich Nietzsche volt, aki megfogalmazta: „Aki tudja, mi a célja, az már félig el is érte.” Ez volt az a mondat, amit mióta először meghallottam, mindig emlékeztetett arra, hogy a fejlődéshez, a haladáshoz mindig tisztában kell lennem a céljaimmal, mert úgy nem lehet lépéseket tenni a jövő felé, hogy nem tudjuk, mit várunk tőle. Cél nélkül pedig csak sodródunk a végtelenbe, annak reményében, hogy valahogy kedvező irányt vesz az áramlatunk.

Melyik pillanatban érezted leginkább, hogy összetart az osztály?

Úgy érzem, hogy nagyon összetartó osztályom van. Mindig számíthatunk egymásra, legyen szó tudatlan hallgatásról a tanárok előtt, egy biztató szóról a nehéz helyzetekben, vagy a dolgozat előtti nap sürgősen összegyűjtendő jegyzetekről, mindig ott vagyunk egymásnak a szükségben.

Mit tanított neked ez az iskola önmagadról?

Rengeteg dolgot tanított az iskola magamról, de a legfőbb az, hogy bármire képes vagyok, ha kellően elhatározom magam.

Mit jelent számodra az otthon érzése az iskola kapcsán?

Egy helyet, ahol egy befogadó közösség vár. Ahova nem csupán a padot koptatni jártunk be évekig, hanem örömteli pillanatokat is megélni, barátokkal az oldalunkon.

Volt olyan ember, akitől nehéz lesz elköszönni?

Igen. Habár a búcsú nem végleges, nehéz pillanat. Számos olyan személyt ismerhettem meg az iskola falai között, akik meghatározó szerepet töltenek be az életemben, így nehéz már gondolni is arra, hogy nemsokára eljön a nap, amikor már nem látom minden hétköznap őket.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évekből?

A kitartásomra, mert úgy érzem, bármilyen nehézséggel is volt szükséges szembenéznem az évek alatt, sosem hátráltam meg. A mélységekből is sikerült mindig felállni és erősebbként visszatérni újra és újra. Büszke vagyok mindarra, amit elértem, ahogy arra is, aki lettem mostanra.

Mit mondanál annak a „régi önmagadnak”, aki először belépett az iskola ajtaján?

Nem lesz könnyű. Nem lesz könnyű, de megéri majd minden percét. Valamint, hogy nem szégyen sem kérni, sem elfogadni a segítséget. Értékelje az itt töltött időt, mert egy pillanat alatt elrepül az idő, és már csak arra lesz figyelmes, hogy egy hónap múlva várja az érettségi, bármennyire is hihetetlen. De kitartónak kell maradni végig, és emlékezni arra, hogy csak akarni kell és bármi lehetséges.

Szerinted mi marad meg az emberekben belőled évekkel később?

Szívből remélem, hogy majd úgy emlékeznek rám, hogy közben mosoly ülhet ki az arcukra. Szeretnék az a személy lenni, akire jó visszagondolni, mert mosolyt tudtam csalni az arcukra. Az emlékeikben maradjak egy életvidám lány.

Milyen érzés látni, hogy valami véget ér, ami ennyire meghatározta a mindennapjaidat?

Pár hónapja még nem hittem volna, hogy ezt fogom gondolni, de most, pár nappal a ballagásunk előtt azt kell mondanom, hogy nagyon fog hiányozni az iskolás időszak. Különös érzés, hogy nemsokára minden megváltozik. Azt hiszem, erre teljesen felkészülni nem is lehetséges. Az életben viszont az egyetlen állandó, a változás. Valójában tudtuk, hogy eljön majd a vége, csak nemrégiben még nem győztük várni. Most pedig már félünk tőle és könnyes szemmel gondolunk rá, hogy lassan vége.

Mi az, amit nem akarsz elveszíteni magadból a felnőtt életben?

A pozitivitást, hogy mindig igyekeztem a legjobban viszonyulni a dolgokhoz. Abban is bízom, hogy az irodalommal, a művészetekkel való szoros viszonyom is megmarad, mivel meghatározó részt töltöttek be az életemben.

Ha egyetlen emléket őrizhetnél meg ebből az időszakból, melyik lenne az?

Számos emlékem van, amitől nem szeretnék megválni, de talán az egyik legkedvesebb számomra a szalagtűzőnk napja volt. A nap, amikor igazán szembesültem vele, hogy lassan valóban véget ér ez az időszak. A műsor részeként annyi emlék lett felelevenítve, az érzelmek pedig szemmel láthatóan felszínre törtek mindenkiből. Fájdalmas volt szembesülni a közelgő véggel, de mégis annyira szép emlékké vált a közös készülődés, az előadások, az emlékek felelevenítése által.

Mit jelent számodra a barátság azok után, amit itt átéltetek együtt?

Barát az, aki ott van, ha szükséged van rá. Aki kávét hoz neked reggel, aki meghallgatja századjára is ugyan azt a történetet, ami felidegesített. Akivel nemcsak a tízóraidat osztod meg, mikor melléd ül, hanem mindent, ami benned van. Az életed egy részét. Bízol benne, és hiszed, hogy a lehető legjobbat hozzátok ki egymásból és átsegítitek egymást a nehéz időszakokon. Miatta él benned a remény, hogy az élet érettségi után nem sodor túl messzire titeket egymástól.

Van valaki, akinek szeretnél köszönetet mondani most?

Iskolás éveim során rengeteg emlék gyűlt össze. Emlékek, amelyek formáltak és amelyek bánatokból és örömökből születtek. Akadályok mindig voltak, lesznek is bőven. Az eddig megtett utamat viszont nemcsak magamnak köszönhetem, mert vannak személyek, akik nélkül nem ment volna vagy nem lett volna ugyanolyan ez a pár év. Szeretnék köszönetet mondani tanáraimnak, akik mindent megtettek, hogy segítsenek nekünk az úton. Szüleimnek, akik végig mellettem álltak, támogattak és bíztak bennem, hogy bármire képes lehetek. Barátaimnak, akik segítettek megkönnyíteni a heteket, ha pedig mégis nehéz volt, velem együtt sírtak és nevettek. Ezek a személyek voltak azok, akik utamon végig segítettek. Akiknek szívből hálás lehetek.

Mit remélsz, amikor a jövődre gondolsz?

Remélem, hogy sikerül elérnem a céljaimat. Remélem, hogy fenn tudom majd tartani a kapcsolatot barátaimmal. Végső soron pedig, remélem, hogy az életet élni fogom, méghozzá olyan módon, hogy végül azt érezhessem, nem bántam meg semmit.

Szerinted mi az igazi értéke ezeknek az éveknek?

Az igazi értéke a tapasztalat, amelyre az évek során szert tettünk. Valamint a kapcsolatok, amelyeket kiépítettünk és ápolni próbálunk.

Mi az a pillanat, amikor leginkább meghatódtál a ballagás alatt?

Talán az, hogy a tanár meglát valamit a diákban. A képességet mindarra, amire a diák talán először gondolni sem merne, míg a tanár számára már csupán az a kérdés, hogy hogyan csalogassa elő belőle mindazt, amire valóban képes, és ledöntse a diák gátlásait önmagával szemben.

Mit üzennél azoknak, akik még csak most kezdik ezt az utat?

Bármire képesek lehetnek, csak ne féljenek belekezdeni semmibe sem. Mindig törekedjenek önmaguk legjobb változatát kihozni magukból. Nehéz út lesz, de tele olyan pillanatokkal, amik miatt megéri.