A ballagás nemcsak a diákok számára jelent mérföldkövet, hanem a tanárok életében is különösen érzelmes időszak. Négy közös év emlékei, kihívásai, konfliktusai és sikerei sűrűsödnek össze ezekben a napokban. Egy matematika–informatika szakos osztály osztályfőnöke mesélt nekünk arról, milyen érzés elengedni diákjai kezét, hogyan látja a mai generációt, mit tanult tőlük, és milyen útravalót szeretne átadni nekik a nagybetűs élet előtt. A beszélgetésben szó esik tiszteletről, kitartásról, mesterséges intelligenciáról, emberi kapcsolatokról – és néhány felejthetetlen pillanatról is. Demeter Csaba Attilát, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanárát kérdeztem.

Milyen érzés elengedni ezt az osztályt?

A ballagás pillanata mindig egy érzelmileg túlfűtött momentum az ember életében. Úgy a diákoknak, mint a tanároknak. Egyszerre felemelő, egy kicsit szomorkás, de ugyanakkor örömteli is. Ettől a pillanattól fogva elengedjük a diákjaink kezét, saját lábukra kell álljanak teljes egészében és a saját útjukat kell járniuk a nagybetűs életben.

Mire fog a legszívesebben emlékezni velük kapcsolatban?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, nehéz egy bizonyos esetre gondolni. Talán a mosolygós arcokra a padokban még 9. osztály első napjaiban.
Volt olyan pillanat, amikor különösen büszke volt rájuk?
Igen, 11. osztályban amikor készültünk a ballagók búcsúztatására. Remek kis műsort alkottak és adtak elő. Meg is dicsérték a kollégák, hogy milyen ügyes osztályom van.

Miben volt más ez az osztály, mint a többi?

Mindenben. Teljesen másképp viselkedik és gondolkodik ez a generáció, mint az előzőek. Számomra sokkal nehezebb volt a közös hangot megtalálni velük. Állíthatom, hogy nem is mindig sikerült.

Mit tanult ön ettől az osztálytól?

A digitális tér és eszközök magasabb szintű használatát.

Volt olyan diák, aki sokat fejlődött az évek alatt?

Mind. Négy év azért hosszú idő. Muhammad Ali mondta egyszer, hogy az az ember, aki ugyanúgy látja a világot 50 évesen, mint 20 évesen, az elvesztegetett 30 évet az életéből. Én azt gondolom, hogy az iskolapadban eltöltött utolsó négy év alakítja legjobban az ember személyiségét.

Mi az, amit remél, hogy magukkal visznek az életbe?

Talán a munkához való hozzáállást. Nem mindig az a legsikeresebb az életben, aki a legokosabb, vagy legjobb tanuló, hanem az, aki a legkitartóbb a munkában. A sikeres ember legtöbbször csak egyszer többször próbálkozott. Nem adta fel, hanem hitt magában és a befektetett munkában.

Mi a legfontosabb dolog, amit egy tanár átadhat a diákjainak?

A kritikus gondolkodás kialakítása. A valódi és hiteles ismeretekre támaszkodva tudja eldönteni, hogy az emberre ráömlő rengeteg információ közül melyik igaz és melyik nem. Hogy kételkedjen. Vegye a fáradtságot és nézzen utána a dolgoknak. Vegye észre, ha manipulálni akarják. És mivel nekem egy informatika szakosztályom van, az algoritmikus gondolkodás kialakítása.

Milyen érzés látni, hogy azok a diákok, akiket évekkel ezelőtt megismert, most felnőttként állnak itt?

Egyrészről az idő múlása tapinthatóvá válik, ezért kicsit szomorú, másrészről örömteli is, hiszen újra útjára bocsátottunk egy generációt, aki reményeink szerint rendes, becsületes és felelősségteljes tagja lesz társadalmunknak.

Mi az a pillanat ebből az időszakból, amit biztosan nem felejt el?

Volt egy nagyon mókás pillanat, amire biztosan a 10 éves találkozón is emlékezni fogok. Két évvel ezelőtt nálunk volt megrendezve az országos diákszínjátszó fesztivál. Ekkor történt, hogy az első emeleti informatika labor ablakán kinézve egy csoport diákot „kaptam el” dohányozni az iskola területén. Köztük volt egy diákom, aki nagy szerencséjére nem dohányzott. Vele kezdtem el kommunikálni messengeren. Szegények nem értették, honnan tudom, hogy éppen mit csinálnak és főleg mit beszélnek, amikor sehol nem láttak (csak fel kellett volna nézniük). Azt hitték, a térfigyelő rendszeren keresztül látom őket, de azt nem értették, honnan tudom miket beszélnek egymás közt. Szerintem lesz, akinek most fog leesni, hogy történtek a dolgok, amikor ezt olvassa…

Mit gondol, mire lesz ez az osztály a legbüszkébb később?

Szerintem arra, hogy túlélték ezt a négy évet. Ritka, hogy egy matematika-informatika szakosztályban ilyen nagy létszámban végezzenek…

Van olyan mondat vagy tanács, amit most szeretne útravalóul adni nekik?

Figyeljenek oda arra, amit csinálnak! Főleg olyan helyzetekben, amikor minden egy lapra van feltéve. Sokszor lesz ilyen az életükben és azt látjuk, hogy az odafigyelés képessége, a koncentráció egyre nehezebben megy generációról generációra.

Mit kíván nekik a legjobban az életben?

Azt kívánom, hogy a legértékesebb kincsükkel, az idővel, amit nekik szánt az ég, nagyon jól tudjanak gazdálkodni.

Mit jelent önnek a ballagás tanárként?

A ballagás egy közös, talán a legfontosabb ünnepe egy iskolaközösségnek. Ilyenkor mindenki számot vet, levonja a következtetéseket, visszagondol arra, mi működött jól, mi rosszul és elgondolkodik rajta, hogy a jövőben mit kéne másként csinálni.

Mi az, amit ilyenkor talán a diákok nem is sejtenek arról, hogyan élik meg ezt a tanárok?

A kamaszkor egyik jellegzetessége, hogy a szülő, a tanár, az osztályfőnök a „közellenség”. Ez mindig így volt, így van és így is lesz. Ez a szembenállás természetes velejárója a felnőtté válásnak. Ebből fakadóan sokszor nem veszik észre, hogy mi is csak emberek vagyunk és sokszor egy korrekt partnerségi kapcsolat kialakítására törekszünk velük. Amikor ezt nem sikerül megvalósítani, a diákok rosszul élik meg. Azt nem sejtik, hogy igazából a tanárok is. Amikor viszont sikerül (szeretném azt hinni, hogy ebből van több), akkor az mindkét félnek jóleső érzés. Ezért van az, hogy a harag, a düh, az „utálat”, amit a másik fél irányába éreznek, az elvakítja őket, rossz tanácsadó. És ez nem csak a tanár-diák viszonyban jelentkezik.

Mitől különleges egy tanár-diák kapcsolat?

Nagyon nehéz kérdés. Ebben a kapcsolatban elsősorban nem a szeretet, hanem inkább a tisztelet dominál, ezért másabb, mint egy szülő-gyerek, vagy baráti kapcsolat. Amikor a tisztelet megvan a két fél között, remek eredményeket tudnak elérni együtt. A kapcsolat központi eleme a tudás átadása. A nevelés, a viselkedés alakítása egy kicsit háttérbe szorul, inkább a szülők, nagyszülők és osztályfőnök felelőssége. Ugyanakkor a „kedvenc” tanár viselkedése követendő mintaként jelenik meg a diákok életében.

Milyen változást lát a diákokon az első évhez képest?

A mindenkori tanulási folyamatban van egy pár olyan jellegzetesség, ami nagyban meghatározza a „tudás” elérését. 30 évvel ezelőtt még nem volt mesterséges intelligencia, nem volt ennyire „digitalizálva” a világ. Akkor a szorgalomnak, a munkának, a kíváncsiságnak sokkal nagyobb volt az „ereje”. Ezért amikor kijelentettük, hogy egy diák rendelkezik a megfelelő tudással, akkor azt értettük alatta, hogy amikor kérdeztek tőle valamit, arra tudott egy pontos, helyes választ adni. Nem lehetett megkérdezni a MI-t. Most azt látjuk, hogy a válaszadás kimerül egy „nagyjából jó, nagyjából helyes” magyarán felületes válaszban. És ez a felületesség megfigyelhető az élet egyre több területén. Amikor azt közvetíti a média például, hogy milyen jó eredmények születnek az érettségi vizsgán, a társadalom azt gondolja, hogy a mai diákok milyen jól felkészültek, milyen sokat tanulnak, milyen sokat tudnak. Sajnos azt elfelejtik megemlíteni, hogy a vizsgatételek egyre könnyebbek. Kicsit olyan, mintha elfednénk a valóságot. Persze érhető, hogy sokan úgy gondolkodnak, hogy ha megkérdezhetik az MI-t, akkor minek megtanulni dolgokat? Már a házi feladatot is a mesterséges intelligenciával írják. Egyre nehezebb megértetni a diákokkal, hogy a tudást nem veheti el tőlük senki. Az nem tudás, ha meg kell kérdezzenek bárkit/bármit a válaszhoz. Ráadásul nem látják, hogy a mesterséges intelligencia mennyire jól használható manipulálásra. Észre sem veszik, hogy a viselkedésüket, a gondolkodásukat már a digitális térből jövő minták könnyebben, gyorsabban és jobban alakítják mint a szülőktől, tanároktól kapottak. Lassan el fogunk jutni oda (ha még nem vagyunk ott), hogy az ifjú generáció nevelését a szülőktől, tanároktól átveszik a digitális eszközök.

Mi az, amit ön szerint nem jegyekben lehet mérni?

Egyre inkább abba az irányba haladunk, hogy bármilyen entitás, bármilyen tulajdonságát számszerűsítjük. Még az olyan „emberi” tulajdonságokat is, mint a kreativitás vagy a becsület. Én azt remélem, hogy nem fogom megérni azt, hogy ezeket tárolni, osztályozni és így vagy úgy felhasználni is fogják. Az emberek digitális állampolgárrá alakítása már elkezdődött. Bízom benne, hogy az emberi szabadság és méltóság mindig több marad puszta adatoknál, de könnyen lehet, hogy szabadság lesz az utolsó dolog, amit nem lehet majd jegyekben/számszerűsítve mérni.