Vannak emberek, akik már fiatalon tudják, hogy a tehetség önmagában még nem elég: kitartás, hit és rengeteg munka kell ahhoz, hogy valaki valóban megtalálja önmagát. Interjúalanyunk számára az iskola nem csupán a tanulás helye volt, hanem egy második otthon, ahol barátságok, meghatározó tanárok és a szavalás iránti szenvedély formálták azzá az emberré, aki ma. Egy érzékeny, céltudatos fiatal története következik, aki hisz abban, hogy a legnehezebb időszakok után is újra fel lehet állni — még vérző szívvel is remélni. Loga Szilárd Áront, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzős diákját kérdeztem.

Mikor érezted először igazán, hogy felnőttél?

Talán akkor, amikor beláttam, hogy a céljaimért jómagamnak kell küzdeni, és nem hanyagolhatom el képességeimet, képeznem kell magam, hogy a lehető legjobb ember válhasson belőlem, aki példát tud mutatni másoknak is, hogyha szükséges.

Volt olyan pillanat az iskolai éveid alatt, ami megváltoztatott emberként?

Számtalan ilyen pillanat volt. Volt amelyik lesodort kicsit az utamról, ugyanakkor volt olyan is, ami segített megtalálni a helyem a világban. Erre egy remek példa lenne, a Petőfi Sándor Megyeközi Versmondó Verseny. Ezen a versenyen éreztem először, hogy többre vagyok elhivatott szavalás terén, s miután megkaptam az első bátorító löketet, folytattam a szavalást, mind a mai napig.

Mit viszel magaddal ebből az időszakból, ami nem tankönyvekből tanulható?

Az utóbbi évek alatt számtalan fontos dolgot tanultam az életről. Ezek közül az egyik legfontosabb, nem más, hogy a család és az igazán jó barátok mindig ott vannak az embernek, és segítik őt. Mindemellett a kitartásról is rengeteget tanulhattam, ám a szavalásról sem feledkezhetek meg. Iskolai éveim során ugyanis felfedezhettem, hogy igen jók a készségeim szavalás terén, melyet előszeretettel folytattam az elmúlt évek során.

Ki az az ember az iskolában, akinek sokat köszönhetsz?

Szerencsére több ilyen emberrel is megáldott a Jóisten, iskolai utam során. Hálával tartozom a Tanimnak, Pándi Beátának, aki nem csak, hogy segített felfedezni rejtett kincseim, de megadta a szükséges alapokat, hogy folytatni tudjam a későbbiekben is. Kicsi koromban fel akartam hagyni a szavalással, mert nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy azt elvártam magamtól, ám a Tanim és édesanyám tartották bennem a lelket, mindaddig, míg tehetségem gyümölcsözni kezdett. Ezer köszönettel tartozok Fehér Imola tanárnőnek is. Ő volt az, aki szintén bátorított a tehetségemmel kapcsolatban, és számtalan tanácsot adott, hogy fejlődhessek. Ötödik osztályban hála neki, Lackfi János oldalán is megjelenhetett szavalatom.

Volt olyan nehéz időszak, amin az osztály vagy egy tanár segített át?

Igen. Irodalmi utam során számtalanszor éreztem úgy, hogy nem tudok jól teljesíteni, ám mindig akadt egy segítő kéz, aki megmutatta, hogy bármire képes vagyok.

Mit jelent számodra az, hogy „elbúcsúzni”?

Számomra ez a „búcsú” nem a véget jelenti. Egy új kezdet lehetőségét, ahol már mind saját lábainkon állva tapasztaljuk meg a „nagybetűs” élet titkait, rejtelmeit. Ugyanakkor ez a búcsú nem lesz végleges. Meg fogom látogatni tanáraim, barátaim, egyetemi éveim alatt, és azok után is, igyekszem tartani majd velük a kapcsolatot.

Mitől félsz leginkább most, hogy lezárul egy korszak?

Jelenleg attól félek leginkább, hogy nem tudok eleget tenni a saját elvárásaimnak. Természetesen nem engedem, hogy a félelmeim befolyásoljanak, és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy el tudjak érni mindent, amit magam elé kitűztem célul.

Van valami, amit másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Nem. Hiszek abban, hogy a hibáim, bukásaim, örömeim és sikereim tettek azzá az emberré, aki ma lehetek.

Mi az a mondat vagy emlék, amit örökké magaddal viszel?

Dsida Jenő: Én hívlak élni című versének utolsó szakasza:
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni.
Ez a vers két életszakaszban bátorított. Az első ilyen a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban volt, a COVID-19 ideje alatt. Ekkor ugyanis egy szavalóversenynek köszönhetően találtam rá erre a versre, és megértette, hogy képes vagyok a vírus teremtette körülmények között is folytatni szenvedélyem, a szavalást. A másik pedig már a Kölcsey Ferenc Főgimnázium falain belül történt, amikor tizedik osztályban újra előadhattam ezt a verset, mely olyan sokat jelent számomra.

Melyik pillanatban érezted leginkább, hogy összetart az osztály?

Az osztályom igazán összetartó közösség. Mi sem tanúsíthatja ezt jobban, mint az, hogy akárhányszor valamelyikünk bajba került, sosem árultuk el. Mindemellett ha valaki nem érezte jól magát, mindig ott voltunk neki, és próbáltuk átsegíteni a nehéz időkön.

Mit tanított neked ez az iskola önmagadról?

Számtalan dolgot tanított az iskola magamról, de a legfontosabb, hogy bármire képes vagyok, csak akarnom kell. Ugyanakkor nem feledkezhetek meg arról sem, hogy az iskolának köszönhetően rengeteg rejtett talentumomat fel tudtam fedezni, és kamatozhattam őket.

Mit jelent számodra az otthon érzése az iskola kapcsán?

Egy helyet, ahova nem csak tanulni megy az ember. Egy helyet, ahol a szórakozásnak is fontos szerepe van, ahol igaz barátokra lehet találni.

Volt olyan ember, akitől nehéz lesz elköszönni?

Igen. Az évek során rengeteg olyan tanárral, baráttal találkozhattam, akik meghatározó részét képezik életemnek. Úgy érzem, hogy nehéz lesz elköszönni tőlük, még ha ez a búcsú nem is végleges, mivel vissza fogok még térni, ápolni fogom ezen kapcsolataimat.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évekből?

A kitartásomra, határozottságomra, és arra, hogy mindig erősebben álltam fel egy nehéz korszak után. Büszke vagyok mindarra, amit elértem. Számtalan versenyen volt szerencsém részt venni, és ezek közül jó párról díjjal jöttem haza.
Ezek közé tartozik a Petőfi Sándor megyeközi versmondó verseny, a Kölcsey Ferenc vers- és prózamondó verseny, illetve a versektől kicsit eltérve, a Petőfi Passió, melyet még az Északi Színházban is bemutathattunk, illetve a Bessenyei István Országos Diákszínjátszó Fesztivál, ahol a KÖDIK csapattal léphettem fel.

Mit mondanál annak a „régi önmagadnak”, aki először belépett az iskola ajtaján?

Órákig tudnék beszélni a régi önmagammal, de a legfontosabb, amit elmondanék neki, az valószínűleg az lenne, hogy sose adja fel az álmait, mert amit a fejébe vesz, arra képes, illetve hogy értékelje iskolás éveit, még ha olykor nehezek is, mert pillanatok alatt eltelnek, elrepülnek.

Szerinted mi marad meg az emberekben belőled évekkel később?

Erről biztosat nem tudok mondani, de remélem, hogy egy kitartó és barátságos fiatal képe marad meg bennük rólam.

Milyen érzés látni, hogy valami véget ér, ami ennyire meghatározta a mindennapjaidat?

Akármennyire is hihetetlennek tűnik, már most hiányzik az iskolás élet, pedig még jóformán véget sem ért. A számtalan dolgozat, a „Jaj, csak legyen már hétvége!”, ám ugyanakkor egy kellemes baráti közeg, a kedves tanáraim, akik az évek során még akkor is motiváltak és segítettek, mikor a tanulásra rá sem hederítettünk.

Mi az, amit nem akarsz elveszíteni magadból a felnőtt életben?

A szavalást és ezt a szoros köteléket az irodalomhoz, melyet annyi éven át tápláltam, édesanyám, a Tanim, a tanáraim segítségével.

Ha egyetlen emléket őrizhetnél meg ebből az időszakból, melyik lenne az?

Nehéz lenne egyetlen emléket kiemelni. Ha egyet ki kellene emelnem mindezek közül, az a Petőfi Passió lenne. Kilencedik osztályos koromban ugyanis lehetőségem nyílt életem legelső színházi produkciójában részt venni diáktársaimmal. Betekintést nyerhettem egy akkor még számomra idegen iskola irodalmi életébe. Mindemellett számtalan jó barátra leltem az előadásban szereplő diáktársaim közül is. Mindezt az Északi Színházban is bemutathattuk, mely életem végéig fog kísérni, mint kedves emlék.

Mit jelent számodra a barátság azok után, amit itt átéltetek együtt?

A barátság egy bonyolult fogalom. Számomra egy olyan embert jelent, akiben meg tudok bízni, bármilyen téren, mert tudom, hogy a legjobbat akarja nekem. Egy igaz barát, nyers, őszinte, de ugyanakkor a legkedvesebb személy is egy ember életében, aki bármikor mosolyt tud csalni az arcára.

Van valaki, akinek szeretnél köszönetet mondani most?

Iskolás éveim során számtalan segítőm volt, aki nélkül most nem állhatnék itt. Az óvó nénijeim, akik szeretettel és türelemmel nevelgettek, és a mai napig tartom velük a kapcsolatot. A Tanim, Pándi Beáta, felfedezte bennem a tehetséget a szavalás, illetve a versírás iránt, segített ezeket ápolni, olyan alapokat adott, melyeket sosem felejtek el. Gimnáziumi éveim során, a volt osztályfőnököm, Kun Noémi, aki támogatta ötleteimet. Ekkor ismerkedtem meg Fehér Imola tanárnővel is. Sok mindent köszönhetek neki is, motivált, biztatott és megmutatta nekem az irodalom akkor még számomra ismeretlen oldalát. Köszönettel tartozom Csorján Árpád tanár úrnak is, aki a színházi világ kulisszáiba vezetett. Mindemellett hálás vagyok magyartanáraimért, Varga Bressel Christiane Emeséért és Fazekas Katalinért, akik ha kellett ezerszer is meghallgatták szavalataim egy verseny előtt. A két matektanáromról sem feledkezhetek meg, Schefler Enikőről és Ványi Emeséről, akik a matematika világába adtak betekintést. Köszönöm minden egyes tanárom türelmét és munkáját a 13 év alatt.

Mit remélsz, amikor a jövődre gondolsz?

Remélem, hogy eleget tudok tenni céljaimnak, akár fölülmúlni azokat. Ugyanakkor remélem, hogy az irodalom iránti szeretetemet táplálni és ápolni tudom, szavalással, olvasással és versírással.

Szerinted mi az igazi értéke ezeknek az éveknek?

Az igazi értéke ezeknek az éveknek nem más, mint a barátokkal eltöltött kellemes pillanatok, illetve a számtalan tapasztalat, amiket utunk során gyűjtöttünk, az ismeretek, melyekkel gazdagodtam.

Mitől különleges a diák-tanár kapcsolat?

Talán attól, hogy a tanár első pillanattól fogva sejti és tudja, hogy mire képes egy diák, míg az csak az évek során realizálja.

Mit üzennél azoknak, akik még csak most kezdik ezt az utat?

Hogy bármire képesek, csak akarniuk kell, illetve azt, hogy bár nehéz évek elé néznek, sose felejtsék el a humor varázserejét.