Hiába a jó szándék és a kortárs szerzők jelenléte, sok diák számára az író-olvasó találkozók inkább kötelező programok, mint valódi élmények. Bár a kortárs irodalom bevonása az oktatásba egyre fontosabb cél, a megvalósítás gyakran formális keretek közé szorul: egy író a színpadon, monoton felolvasás, lankadó figyelem. Így ahelyett, hogy közelebb hoznák a szövegeket a fiatalokhoz, ezek az alkalmak sokszor épp az ellenkező hatást váltják ki. Vajon a módszer hibás, vagy mélyebb problémáról van szó? És ami még fontosabb: hogyan lehetne átlépni a passzív hallgatásból a valódi párbeszéd felé, hogy a kortárs irodalom valóban megszólítsa a diákokat? Irodalmárokat és pedagógusokat kérdeztünk arról, hol csúszik félre a rendszer – és mit lehetne másképp csinálni? Jáger-Péter Mónika pedagógust, tankönyvírót kérdeztem.

Mit tapasztalsz: hogyan viszonyulnak ma a diákok a kortárs irodalomhoz?

A diákok kortárs irodalomhoz való viszonya – a klasszikushoz hasonlóan – meglehetősen heterogén. Egy részük nyitott és érdeklődő, míg mások közömbösen vagy kifejezetten távolságtartóan viszonyulnak hozzá. Azok a tanulók, akik eleve kevésbé kötődnek az olvasáshoz és az irodalmi szövegekhez, általában elutasítóbbak. Az olvasó diákok befogadói magatartását pedig jelentősen meghatározza, hogy az adott szöveg mennyire áll közel hozzájuk, milyen mértékben képes megszólítani őket, illetve mennyire kapcsolódik saját tapasztalataikhoz és élményvilágukhoz.

Miért fordulhat elő, hogy egy író–olvasó találkozó nem hagy nyomot bennük?

Az író–olvasó találkozók gyakran azért nem hagynak mély nyomot a diákokban, mert részvételük sok esetben formális keretek között, kötelező jelleggel valósul meg. Ilyenkor a tanulók többnyire passzív befogadóként vannak jelen. Amennyiben nem rendelkeznek előzetes ismeretekkel az adott szerzőről, illetve nem olvasták műveit, kérdések sem igazán fogalmazódnak meg bennük. Ugyanakkor az előzetes ismeretek hiánya nemcsak akadály, hanem lehetőség is. Megfelelő pedagógiai előkészítéssel az ilyen találkozók felkelthetik a diákok érdeklődését, motivációt és ötletet adhatnak a későbbi olvasáshoz.

Szerinted inkább a forma, a téma vagy a közeg a probléma?

A kortárs irodalom tematikája rendkívül tág, így elvileg minden befogadó találhat benne olyan művet, amely képes őt megszólítani. Éppen ezért a probléma kevésbé a témaválasztásban keresendő. A forma ugyanakkor kulcsszerepet játszik, hiszen az alkalmazott közvetítési módnak igazodnia kell a célcsoport életkori sajátosságaihoz és kompetenciáihoz. Emellett a közeg is meghatározó tényező, hiszen teret kell biztosítania a befogadás számára.
Éppen ezért indokolt nagyobb hangsúlyt fektetni a közeg tudatos alakítására. A műhöz illeszkedő környezet, a hangulati elemek, színpadi adaptációk, valamint a hallgatókat megszólító, személyes jellegű üzenetek mind hozzájárulhatnak az élmény intenzitásának növeléséhez és a mélyebb befogadáshoz.

Mi az, amit jelenleg rosszul csinálunk, amikor meg akarjuk szerettetni az irodalmat?

Az irodalmat közelebb kell hozni a diákok saját világához. Nagyobb hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a szöveg mit mond nekik, illetve mit mond róluk. Ahhoz, hogy a diákok megértsék a művet, hagyni kell, hogy megszólítsa őket, és értelmező párbeszédet kell folytatni vele. Az irodalomtanítás gyakran túl elméleti, és kevésbé épít a személyes élményekre. A tanulók nem mindig kapnak elég lehetőséget arra, hogy saját módon értelmezzék a szövegeket. Emiatt az irodalom sokszor távolinak és nehezen érthetőnek tűnik számukra.

Van olyan bevett gyakorlat (például a klasszikus felolvasásos alkalmak), amit ideje lenne újragondolni?

A hagyományos felolvasás is jól működhet, különösen akkor, ha a hallgatóság már ismeri a szerzőt és annak munkásságát. Ilyenkor mély benyomást kelthet, ha a közönség az alkotó előadásában hallhatja a szöveget, hiszen ez személyesebb kapcsolatot teremthet a befogadó és a mű között. Ugyanakkor érdemes interaktívabb megközelítési formákban is gondolkodni, például beszélgetésekkel vagy közös reflexiókkal kiegészíteni az alkalmakat. Gyermekek esetében hatékony lehet a névtelenül, kis papírlapokra írt kérdések alkalmazása is, mivel ez a módszer a visszahúzódóbb, gátlásosabb tanulókat is arra bátoríthatja, hogy megfogalmazzák gondolataikat, kérdéseiket.

Mennyire őszinték ezek a találkozók – valódi párbeszédek, vagy inkább „kötelező körök”?

Erről maguk a szerzők tudnának a leghitelesebben nyilatkozni, de úgy vélem, mindkettőre van példa. Előfordul, hogy az ilyen alkalmak inkább kötelező körökként működnek, a kérdező, a hallgatóság és az alkotó között nem alakul ki valódi párbeszéd, az előre megfogalmazott kérdések mellett pedig spontán kérdések sem merülnek fel. Ugyanakkor részt vettem olyan író–olvasó találkozón is, ahol élő beszélgetés bontakozott ki a szerző és az olvasók között. Ezek az alkalmak sokkal közvetlenebbnek és élőbbnek hatottak, hiszen a résztvevők valóban reagáltak egymás gondolataira, nem csupán előre kialakított kérdés–válasz sémák mentén haladt a beszélgetés.

Tudnál példát mondani egy kifejezetten sikeres találkozóra? Mi működött ott másképp?

A legutóbbi ilyen sikeres találkozó, amely most eszembe jut, Kertész Erzsi író–olvasó találkozója volt, amely a Bookmar Könyvvásár keretében valósult meg. A részt vevő gyerekek jól ismerték a szerző műveit, ezért bátran kérdeztek, sőt saját véleményüket is megfogalmazták. A találkozó sikerének egyik kulcsa éppen ez a közvetlenség volt. Az írónő nem előre megfogalmazott kérdésekre válaszolt, hanem spontán módon reagált a diákok felvetéseire. Így valódi, kötetlen beszélgetés alakult ki, amelyben a gyerekek aktív résztvevőként kapcsolódhattak be, nem pusztán hallgatóságként voltak jelen.

És egy kevésbé sikeresre? Mi hiányzott?

Egy kevésbé sikeres találkozón általában az interakció, az aktív részvétel hiányzik, a diákok nem kapcsolódnak be a beszélgetésbe, nem kérdeznek, és kevés személyes reakció érkezik a részükről. Ilyenkor az esemény inkább formális előadásnak hat, mintsem közös élménynek vagy valódi párbeszédnek. Az is gyakran érezhető, hogy a résztvevők nem ismerik eléggé a szerző műveit, az előzetes olvasottság hiánya miatt pedig nehezebben tudnak kapcsolódni a témákhoz.

Volt olyan reakció egy diáktól, ami meglepett vagy elgondolkodtatott?

Igen, előfordul, hogy egy-egy diák egészen mély gondolatot fogalmaz meg egy mű kapcsán. Sokszor meglepő, mennyire érzékenyen reagálnak bizonyos témákra, és milyen sajátos nézőpontból közelítik meg a történeteket. Gyakran határozott értékítéletet is megfogalmaznak az olvasmányaikról. Ezekre a meglátásokra mindenképp érdemes odafigyelni.

Hogyan lehetne valóban bevonni a diákokat ezekbe az alkalmakba?

Nem egyszerű feladat. Úgy vélem, a sikeres találkozók egyik legfontosabb feltétele a tudatos előkészület. A programot érdemes a diákok életkorához, érdeklődéséhez és előzetes olvasmányélményeikhez igazítani. Lényeges, hogy a résztvevők ne pusztán hallgatókká, hanem aktív szereplőkké váljanak. Ehhez olyan légkört kell teremteni, amelyben bátran kérdezhetnek, vitázhatnak, és saját véleményt is megfogalmazhatnak. Az ilyen alkalmak akkor válhatnak igazán emlékezetessé, ha a diákok úgy érzik, hogy gondolataik valóban számítanak a beszélgetés során.

Milyen szerepe lehet az interaktivitásnak, közös alkotásnak?

Az interaktivitás kulcsfontosságú az élményalapú találkozások esetében. A közös alkotásnak, kreatív írásnak mindenképp érdemes teret biztosítani, mert ezek a tevékenységek közelebb hozhatják a diákokat az irodalomhoz és az alkotóhoz egyaránt. Ugyanakkor fontos figyelembe venni, hogy nem minden résztvevő tud azonnal bekapcsolódni egy ilyen helyzetbe, hiszen a kreatív megszólaláshoz gyakran pillanatnyi ihlet és megfelelő biztonságérzet is szükséges. Éppen ezért különösen fontos a bátorító, elfogadó légkör megteremtése. Emellett érdemes lehet lehetőséget biztosítani arra is, hogy a diákok megmutathassák saját, korábban írt szövegeiket vagy próbálkozásaikat. Ez nemcsak önbizalmat adhat számukra, hanem aktív diskurzust is kialakíthat az alkotásról és az írás folyamatáról.

Szerinted kell-e alkalmazkodnia az irodalomnak a fiatalok világához, vagy inkább fordítva?

Ahhoz, hogy egy irodalmi szöveg élővé váljon, meg kell szólítania a befogadót. Az ifjúsági irodalom szerepe az élménynyújtás mellett többek között az alternatívák és lehetséges magatartásformák bemutatása, a gondolkodás fejlesztése, valamint a nyelvi kifejezőkészség gazdagítása. Úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy a gyerekeknek és fiataloknak szóló irodalom építő jellegű legyen. Ahhoz, hogy a szöveg magához vonzza a befogadót, fontos, hogy utat találjon az ő világához. Ebben az értelemben az irodalomnak bizonyos mértékben alkalmazkodnia kell a fiatalok élményvilágához és problémáihoz, hiszen csak így válhat számukra valóban élővé és befogadhatóvá. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy nyelvi megformáltsága és kifejezésmódja is jelentős szerepet játszik, ezért a nyelvi igényesség megőrzése alapvető követelmény.

Mit keresnek ma a fiatalok egy történetben?

Úgy gondolom, a fiatalok leginkább az őszinteséget és a hitelességet keresik. Fontos számukra, hogy tudjanak azonosulni a szereplőkkel, és hogy a történet olyan kérdéseket vessen fel, amelyek számukra is ismerősek. Az érzelmi bevonódás kiemelt szerepet játszik. Akkor működik igazán egy történet, ha hatással van rájuk, és gondolkodásra, belső reflexióra készteti őket.

Mennyiben változott meg az olvasás szerepe a digitális tér hatására?

Komoly kutatások foglalkoznak azzal, hogy mennyiben alakult át az olvasás a digitális világban. A rövidebb, gyorsabb tartalmak váltak népszerűbbé, amelyek könnyen és hamar befogadhatók. Ugyanakkor a mélyebb, értelmező, elmélyült olvasás igénye sem tűnt el, csak más módon van jelen, tudatosabb figyelmet és nagyobb koncentrációt igényel a digitális ingergazdagság mellett.

Versenyez-e az irodalom más tartalmakkal, vagy teljesen más funkciója van?

Abban az értelemben, hogy az irodalomnak el kell szakítania az olvasókat az internetes tartalmaktól, versenyhelyzetben van velük. Ugyanakkor alapvetően más szerepet tölt be. Az irodalom elmélyülést tesz lehetővé, lehetőséget ad a világ és az emberi kapcsolatok árnyaltabb megértésére, valamint az önreflexióra. Ez egy mélyebb és összetettebb befogadási folyamat, amelynek nem a gyors szórakoztatás a célja.

Hogyan nézne ki az ideális találkozás egy diák és a kortárs irodalom között?

Az ideális találkozás – ha beszélhetünk ilyenről – egy személyes, közvetlen viszony lenne a diák és az irodalom között. Egyfajta „csak én és a szöveg” jellegű párbeszéd, amelyben az olvasó saját kérdéseire keres és talál egyéni válaszokat a műben.

Mi az az egy gondolat vagy tanács, amit minden pedagógusnak megfogalmaznál?

Nagyon nehéz kérdés. Úgy gondolom, fontos odafigyelnünk arra, hogy az irodalom ne csupán tananyag legyen, hanem élmény és kultúrához való kapcsolódás is egyben. Érdemes teret adni a személyes értelmezéseknek és egyéni kapcsolódási pontokat keresni. A befogadásnak élményszerűnek kell lennie, hiszen az élmény velünk marad és tovább él bennünk.

Miért érdemes ma mégis ragaszkodni az irodalomhoz?

Erről hosszasan lehetne beszélni. Az irodalom segít megérteni önmagunkat, másokat és a minket körülvevő világot. Olyan világokat teremt, amelyeket csak az olvasás révén ismerhetünk meg, ugyanakkor olyan tapasztalatokat közvetít, amelyek más médiumokban ritkán jelennek meg ilyen mélységben. Az irodalom ereje abban rejlik, hogy a kimondhatatlant is megszólaltatja, formát ad azoknak az érzéseknek, gondolatoknak, amelyekre a mindennapok nyelve sokszor nem talál szavakat.