Eugène Ionesco klasszikus abszurd drámája, A kopasz énekesnő ma talán aktuálisabb mint valaha. A kommunikáció kiüresedése, az emberi kapcsolatok felszínessé válása és a modern világ zajában elvesző valódi párbeszéd mind olyan jelenségek, amelyekre az előadás érzékenyen reflektál. A rendezővel arról beszélgettünk, hogyan lehet ezt az ikonikus művet ma élővé és érvényessé tenni, és mit üzen a mai nézőnek. A darab a Harag György Társulat művészeinek előadásában Tompa Gábor rendezésében kerül bemutatásra. A rendezőt kérdeztem.

Mi vonzotta Önt most ehhez a darabhoz? Miért tartja aktuálisnak A kopasz énekesnőt ma?

A kopasz énekesnő egy időtálló remekmű, amely nemcsak korszakok változásait éli túl, hanem inkább prófétikus jellegű alkotás. Az 1950-es évek elején született, amikor értetlenül fogadták, de a mai valóság – azt hiszem – még a szerző várakozásait is felülmúlta. Nem a színház abszurd, hanem a világ. Ez a darab – noha humorral és számos abszurd, groteszk, komikus helyzeten keresztül szólal meg – mégis korunk egyik legnagyobb drámájáról beszél: a kommunikáció képtelenségéről, az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, a beszéd és a gondolkodás lebomlásáról, az elszemélytelenedésről. Arról, hogy valójában nincs mit mondanunk egymásnak, mégis folyamatosan csevegünk. Elég csak a közösségi médiára gondolni: ma már mindenkinek mindenről véleménye van. Szakértővé válik politikában, művészetben, színházban – mindenben. Mintha egy folyamatosan működő rögtönítélő bíróság venné át a párbeszéd helyét. Ez valóban drámai jelenség. Eközben egyre inkább függővé válunk a digitális eszközöktől, nem nézünk egymás szemébe, inkább lefelé, a készülékeinkre tekintünk. Kiveszni látszik belőlünk a „vertikális dimenzió”.

Hogyan közelítette meg ezt az ikonikus abszurd művet rendezőként?

Nehéz hagyományokról beszélni ennél a darabnál. Inkább egyfajta ihletként tekintek rá: maga a mű olyan, mint egy partitúra. Zenei struktúrája van, ahol minden mondat ellentmond az előzőnek, és bár sok a nonszensz, mégsem lehet belőle húzni.
Olyan ez, mint egy szimfonikus mű: ha kivennénk belőle hangokat vagy ütemeket, szétesne. Ez a zeneiség inspirált arra, hogy az elgépiesedett, mechanikussá váló mindennapokat hangsúlyozzuk. A cselekvéseink és mondataink kiüresednek, jelentésüket vesztik – mintha bábokként élnénk egy marionettszerű társadalomban. Az előadás végén nem egyszerűen újrakezdődik a történet, hanem mintegy „visszapörgetjük” azt – gyors, nyolcperces visszajátszással.

Mit jelent az Ön számára az abszurd színház ma?

Ahogy mondtam: nem a színház abszurd, hanem a világ. Azokat a műveket, amelyeket egykor értetlenséggel fogadtak – mint A kopasz énekesnő –, ma már egyre jobban értjük. A közönség érzékenyebben reagál, mert a valóság „utolérte” ezeket a darabokat. Saját tapasztalataim is ezt mutatják: az előadások sikere és a nézői visszajelzések azt bizonyítják, hogy ezek a művek nem érthetetlenek, hanem korukat megelőző alkotások voltak.

Milyen jelenségeket szeretne kiemelni?

Elsősorban az önzést, a valóságtól való elszakadást és a buborékokban való létezést. Mindenki beszél, de senki nem hallja meg a másikat. Nincs valódi párbeszéd. A világ annyira megosztottá vált, hogy alig maradt közös alap a vitára. Nem a témáról beszélünk, hanem arról, ki melyik „táborhoz” tartozik. A darab groteszk humora azonban lehetőséget ad arra, hogy nevetve ismerjünk rá ezekre a jelenségekre. A nevetés sokszor utólag válik fájdalmassá, amikor rájövünk, min nevetünk valójában.

A nyelv kiüresedése hogyan jelenik meg ma?

Elég a közösségi média vagy a politikai beszédmód szófordulataira gondolni. Sokszor olyan kifejezéseket használunk, amelyek jelentését sem értjük igazán. Az oktatás felszínessé válása is hozzájárul ehhez: ha nincs tudásunk történelemről, földrajzról vagy irodalomról, nehezebben tudunk felelősen megszólalni. A pontatlan, tisztázatlan nyelvhasználatnak pedig komoly következményei vannak.

Van-e konkrét mai párhuzam az előadásban?

Nem direkt módon jelennek meg. Inkább egy elemelt, barokk „babavilágot” hoztunk létre – egy mechanikus zenedobozhoz hasonló rendszert, amely mintha felhúzva működne. Ebben a világban benne van az elidegenedés, a távolság, az egymásra nem figyelés – anélkül, hogy konkrétan mobiltelefonokat vagy digitális eszközöket mutatnánk.

Milyen volt a munka a színészekkel?

Öröm volt velük dolgozni. Nyitottak és kíváncsiak voltak, és egy barátságos, bizalmi légkör alakult ki. Ez sokat segített a közös munkában.
Milyen kihívásokat jelent a darab a színészek számára? Rendkívül precíz munkát igényel. A szöveg nem helyettesíthető, zenei pontosságot és fegyelmet követel. Fizikailag is komoly kihívás: szinte cirkuszi felkészültséget igényel. Emellett fontos a stílusérzék, a humor, és az, hogy a színész képes legyen „eltűnni” a szerepben, majd újra megtölteni azt saját egyéniségével.

Milyen vizuális világot álmodott meg?

Egy barokk babavilágot: finoman kidolgozott, esztétikus külsőt, amely mögött belső üresség húzódik meg. Nem realista, inkább költői megközelítésről van szó. A cél az volt, hogy a forma hiteles legyen, és egységet alkosson a játékmóddal.

Hogyan fog reagálni a közönség?

Tapasztalataim szerint A kopasz énekesnő sok előadást megér. A közönség ma már könnyebben kapcsolódik hozzá, mert a valóság maga vált abszurddá. A humor segít befogadni: nevetünk, majd felismerjük önmagunkat. Ez a kettősség teszi igazán erőssé az élményt.

Mit vigyen haza a néző?

Élményt – és felismeréseket. Nem direkt módon, hanem művészi formán keresztül. A darab egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató: nevetünk, miközben ráismerünk saját világunkra.

Miért érdemes ma megnézni A kopasz énekesnőt?

Azért, mert remekmű. Ugyanúgy, ahogy érdemes meghallgatni egy Mozart- vagy Bartók-művet. Ez egy zárt formájú, tökéletesen megkomponált alkotás, amely minden korszakban új jelentésekkel telik meg – és ma különösen pontosan szól rólunk.

Fotók: Harag György Társulat