A legnagyobb kihívás mindig az, hogy egy alkotásban mennyit tudunk visszaadni abból, ami az emberben belül rejtőzik – vallja Szodoray-Parádi Hajnalka szobrász.

Hol kezdődött az ön művészi pályája?

Désen születtem, és ott éltem egészen a hetedik osztály befejezéséig. Már gyerekkoromban érdeklődtem a rajzolás iránt, az akvarellezés alapjait Piskolti Bélától tanultam meg, aki nagy hatással volt rám.

Hogyan került kapcsolatba a művészeti középiskolai oktatással?

A marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceum tanárai Désre jöttek tehetségeket keresni, és Markos tanár úr felfigyelt a kisded szobraimra. Meghívtak Marosvásárhelyre, de végül Kolozsvárra mentem, mert közelebb akartam maradni a szüleimhez. Akkoriban a tanítás román nyelven zajlott, ahogy minden szaklíceumban.

Hol folytatta tanulmányait?

A kolozsvári Képzőművészeti Líceumban végeztem el a középiskolát, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanultam tovább hat éven át, szobrász szakon.

Kik voltak a legfontosabb mesterei?

Markos Albert látta meg először a kis krétából faragott szobraimat, és ő biztatott arra, hogy végezzem el a főiskolát. Öt éven át Ion Mitrea volt a vezetőtanárom. Szobrászatot tanultam Doina Elastól és Ladea Romulustól is. Azért, hogy más ágazat se maradjon ki teljesen, ízelítőül egy-két éven keresztül tanítottak például festészetet, grafikát, krokit (vázlat, skicc), művészeti anatomiát, művészettörténelmet, legtovább a rajzot is.

Az egyetem után az oktatás felé fordult. Hogyan alakult ez a pálya?

Az egyetem elvégzése után Felsőbányára kaptam kinevezést, ahol egy évig rajzot, művészettörténetet és műszaki rajzot tanítottam az Elméleti Líceumban. Innen kerültem Szatmárnémetibe, a mai Aurel Popp Művészeti Líceumba. Nagy öröm volt számomra, hogy egy ilyen rangos iskolában taníthattam.

Milyen volt az akkori diákokkal dolgozni?

Nagyon tehetséges gyerekek jártak oda, akik közül sokan ma már tanárok vagy elismert művészek. A diákok nem kényszerből jártak rajzórára, hanem belső igényből, fejlődni akartak. Öt évfolyam végzett az érkezésem után, majd 1979-ben megszüntették Szatmárnémetiben a művészeti líceumot, ami óriási veszteség volt.

Hogyan folytatódott a pályája a művészeti oktatás megszűnése után?

A művészeti képzés csak az általános iskolai szinten maradt meg, itt tanítottam tovább rajzot és szobrászatot egészen 1990-ig, amikor újraindult a középiskolai művészeti oktatás. Ettől kezdve ismét középiskolás osztályokban tanítottam a 2001-es nyugdíjazásomig.

Milyen irányba fejlődött közben az alkotói munkássága?

Főként szoborportrékat készítettem. Domborműveim és háromdimenziós munkáim is vannak. Olyan személyiségeket ábrázoltam, akik közel álltak hozzám, akiknek az élete, munkássága vagy arckifejezése megragadott. A legnagyobb kihívás mindig az, hogy egy alkotásban mennyit tudunk visszaadni abból, ami az emberben belül rejtőzik.

Mikor volt az első önálló kiállítása?

1983-ban, a sugárúti képzőművészeti galériában. Domborművek, kisplasztikák és más munkák töltötték meg a teret. Később kiállítottam a Szatmár Megyei Múzeumban 2014-ben, a polgármesteri hivatal galériájában, majd 2016-ban Szolnokon, a városnapok nyitórendezvényeként.

Volt olyan együttműködés, amely különösen fontos volt az ön számára?

Igen, Lakatos Pál egykori tanítványom, aki Kecskeméten él. Az ő műtermében öntötték ki több szobromat, ami nagy segítséget jelentett számomra.

Egy köztéri munkája különösen ismertté vált. Hogyan született meg a Kiss Gedeon-mellszobor?

2010-ben keresett meg Békéssy Erzsébet azzal a kéréssel, hogy készítsek Kiss Gedeonról egy mellszobrot. Mindössze egy fotó állt rendelkezésemre a régi szoborról, ez alapján dolgoztam. A bronzszobor közadakozásból készült, és ma a Kossuth-kert egyik ékessége. Nagy kihívás volt számomra, hiszen addig nem készítettem hasonló jellegű köztéri munkát.

Mit jelent önnek a szobrászat?

A szobrászat számomra értelmezés is. A művészetben megengedett, hogy az alkotó a személyiséget a saját látásmódja szerint „átköltse”, és ez teszi igazán izgalmassá minden egyes alkotást.