Élt egyszer ezen a világon egy árva kisfiú. Egészen kicsi volt még, amikor elveszítette a szüleit. Hogy ne kelljen koldulnia, s hogy éhen ne haljon, az egyik nagybátya magához vette, aki állatidomár volt egy vándorcirkusznál. De dolgoznia kellett keményen, pedig alig volt még nyolc éves. Bohóckodnia kellett két kötélen, amelyek jó magasan voltak vízszintesen kifeszítve. Kúszni, egyensúlyozni, bukfencezni, szándékosan lezuhanni a magasból, ezek voltak a feladatai és közben egyre csak mosolyogni.

Nem szerette ezt a feladatot, de a cirkuszigazgatónak tetszett, még a nevét is tőle kapta, amikor az egyik mutatványa után megjegyezte:

– Ez a kölyök, úgy zuhan le arról a kötélről, mint egy meteorit, mint egy hullócsillag. Igen egy vigyorgó meteorit.

Attól a naptól kezdve, mindenki csak Mettnek hívta a kis komédiást. És ő szótlanul eltűrt mindent. Mert volt mit ennie, és volt hol aludnia, volt színes tarka ruhája, és mert minden este neki szólt a hosszú-hosszú taps. És ezért érdemes volt lezuhanni, tovább nevetni, komédiázni.

De a cirkuszban nem voltak barátai, nem volt rendes otthona, egy koszos lakókocsiban aludt minden éjjel. Egész nap etette, gondozta az állatokat, a tigriseket, a lovakat, aztán készült a mutatványára és nagyon sokszor hullafáradtan állt a közönség elé.

Egyik este aztán a kis komédiás a mutatvány közepén lezuhant a kötélről és nem ugrott talpra, mint máskor. A nézőtéren olyan csend lett, mintha üres lett volna a cirkusz. Mett mozdulatlanul feküdt a földön, sápadtan, lecsukott szemekkel. Aztán dübörögni kezdtek a dobok és két artista kivitte a fiút a porondról. Még aznap megállapították, hogy eltörött a keze.

Másnap a cirkuszigazgató elkergette a társulattól. Mert tévedett, mert a fáradságtól nem volt ereje elérni a másik kötelet. Búcsúzás nélkül ment el. Nem nézett vissza sem a ketrecekre, sem a lakókocsijára. Otthagyott mindent, s még a mosolyát is ottfelejtette valahol, mint a tarka ruháját. A szíve csak a közönségért fájt. A tapsokért.

Késő estig bandukolt a város sáros utcáin zuhogó esőben. Teljesen átázott. A hidegtől vacogtak a fogai. Végül az egyik kapu alatt megállt és leült egy szemetesládára. A fáradtságtól rögtön elaludt.

Amikor felébredt egy fekete kutya feküdt a lábai előtt. Igazán csak akkor döbbent meg, amikor egy csomagot tolt elé és megszólalt. – Egyél kis komédiás, hoztam kenyeret, sajtot, gyümölcsöt – mondta és közelebb húzódott hozzá.

És Mett evett, ám mindennek a felét odanyújtotta a fekete kutyának.

– Hogy hívnak téged? – kérdezte kis idő múlva.

– Százados a nevem – morogta kedvetlenül az átázott állat.

– Engem Mettnek hívnak, ha akarod, barátok lehetünk – mondta a kisfiú, és megsimogatta az állatot.

Ahogy kisütött a nap, ismét útra keltek, s csak késő délután  álltak meg pihenni egy domboldalon, ahonnan a város már alig látszott. Egy vadkörtefa árnyékában feküdtek, s nézték hogyan kergetőznek a virgonc felhők az égen.

– Mesélj valamit magadról, Százados! – kérlelte Mett az új barátját.

A kutya nagy gesztenyebarna szemeit ráemelte, aztán halkan beszélni kezdett.

– Valamikor én is ember voltam, mint te és a többiek. Megéltem nagy-nagy harcokat, sok-sok halált, de ezeknek semmi értelmét nem láttam. Harcoltam és parancsokat osztogattam. Ez volt a feladatom. Egy nap megtagadtam a harcot, nem bírtam tovább a temérdek ártatlan vért nézni. A Tábornok valami szörnyű átkot üvöltött rám, és kutyává változtatott. Azt mondta nem tudom mi a hűség… Nekem senkim sincs, mégis szeretnék újra ember lenni. Hirge nagy varázsló, ő megteheti, hogy ismét az lehessek, aki voltam, én hát őt keresem – fejezte be Százados és nagyokat pislogott Mettre.

Aztán sokáig hallgattak.

– Veled megyek én is Százados. Én elveszítettem valamit, ami számomra nagyon fontos… a mosolyomat. Az igazi, őszinte kisfiúmosolyt. Sokat nevettem ott, abban a cirkuszban. Azért mert nevetni kellett. De mindez nem a szívemből jött. Ma már nem tudok nevetni, se mosolyogni és így az életem olyan színtelen. Veled megyek Hirgéhez, hátha segít rajtam – mondta Mett, és szomorú szemeit lehozta a fellegekről.

Ketten ballagtak az országúton szótlanul, Százados, a fekete kutya és Mett, a mosolytalan kis komédiás. Három nap múlva ott álltak a sziklák alatt a varázsló barlangjánál. Odabenn valaki szomorúan énekelt. Beléptek. Hirge végighallgatta őket. Aztán kiküldte Mettet és Századoshoz fordult.

– Ismerem a Tábornok tetteit, nagy és szörnyű dolgokat művelt. Ember lehetsz hát újra, csak menj fel a Vérszikla csúcsára és dobd le a fiút onnan. Ő a mosolyát úgyis a habokban találja meg.

Százados lehajtott fejjel kullogott ki a barlangból. Mett odakint várt rá.

– Mennünk kell, fel a Vérsziklához – mondta szomorúan és elindult lassú vontatott léptekkel. Mett követte. A fiú egész úton beszélt hozzá, vigasztalta megsimogatta. Mett tudta, barátja született. Nincsen egyedül ebben a világban. A nap már lemenni készült, amikor felértek a Vérszikla csúcsára. Az ég alja vörös volt. A kisfiú ott állt a szikla peremén, s nézte azt az aprócska fehér virágot, ami a szikla repedéséből nőtt ki.

És abban a pillanatban befelé vérzett egy kutyaszív. Mert Százados megszerette ezt a komoly, nevetésnélküli gyermeket. Ő is kilépett a szikla peremére. Lent a tenger szürke habjai vergődtek. Aztán csak álltak ott mind a ketten és csendben nézték, ahogy lemegy a nap.

Éjfél volt mire visszaértek a varázslóhoz. Az csodálkozva nézett rájuk. Százados szólalt meg először.

– Idefigyelj Hirge! Voltunk fent a Vérszikla csúcsán. Én már meggondoltam magam. Mégsem akarok ember lenni. Így nem, hogy megöljem ezt a kisfiút. Hadd maradjak hát kutya életem végéig, szolgálom őt és gondját viselem majd – mondta, aztán leült a tűz mellé.

– Ma, ott fent a Vérszikla tetején, megmutattad, hogy mi a hűség, a ragaszkodás, a szeretet. Ez csak egy próba volt. Én, Hirge, az utolsó varázsló, parancsolom hát, légy ember! És abban a pillanatban a fekete kutyából egy fiatalember lett. Mett nem győzött hálálkodni.

– Szeretném, ha velem maradnál Mett – fordult oda a gyerekhez.

– Rendben van Százados – bólintott komolyan a fiú.

Aztán a kis komédiás hallgatta tovább a varázslót.

– Tudom hol veszítetted el a mosolyod. Nem a cirkuszban. Sokkal-sokkal előbb.

Menj el a tengerhez holnap reggel. Ott a habokban van a te mosolyod – mondta Hirge és pipázni kezdett.

Másnap alig pirkadt, Mett rohant a tengerhez. A fiatalember, akit továbbra is Századosnak nevezett, vele ment. A fiú sokáig nézte a nagy-nagy kékséget és a habokat. Aztán ahogy az első napsugár táncolni kezdett a tenger felszínén, fehér ruhában egy asszony emelkedett ki a habokból. Hosszú fekete haját tépte a szél. Mett alig hitt a saját szemének. Majd valahonnan mélyről egy hang tört fel belőle.

– Édesanyám! – és rohant feléje bele a habokba.

Amikor átölelték egymást, a kis komédiás arcán megszületett a mosoly. Nevetett, úgy ahogy már nagyon-nagyon régen. Őszintén, szívből, igazán.

Aztán sok év telt el.

Egy esős őszi napon elázva érkeztem az utolsó varázsló barlangjához. Hirge vén volt és pipázott. Volt a szemében valami furcsa izgalom.

– Vándorcirkuszosok – mondta és lenézett a völgyre, ahol sátrak sorakoztak.

Másnap együtt mentünk nézelődni. Két kifeszített kötél között, tarka bohócruhában egy fiatal férfi nevettette a környékbeli gyerekeket és felnőtteket. Az első sorokban egy idősebb nő és egy férfi ült.

– Ők a szülei, együtt nevelték fel – súgta Hirge és tovább nézte a műsort.

– S ő kicsoda? – kérdeztem a bohócra mutatva, akinek ragyogott az arca a vidámságtól.

Hirge csak később szólalt meg.

– Őt az ég küldte nekünk. Lezuhant közénk, mint egy meteorit. Mint egy hullócsillag. Azért, hogy derűt vigyen az emberek szívébe. Nekem ő megmaradt kis komédiásnak – mondta Hirge, aztán felállt és könnyes szemekkel sokáig, nagyon sokáig tapsolta a gyönyörű mutatványt.