„Elmesélem úgy, ahogyan én megéltem” – mondja Annamária Mesmer, akivel az élet és a közösségi média hozott össze a Szatmárnémetiben két és fél éve működő l’atelier coworking space és l’appartement Korzó kapcsán.

Ők itt éltek ezelőtt 30 évvel, én pedig most innen dolgozom…

„Hat évesen mentem iskolába, valamikor az 1980-as évek elején. Ebben az időszakban költöztünk ide a Sugárútról, nagy boldogsággal és reményekkel. Ez a 3 méter 10 centiméter belmagasságú lakás első pillanattól fogva számunkra egy különleges térré vált. Akkor még fatüzeléssel fűtöttünk és minden szobában volt cserépkályha vagy éppen kandalló. De csak nyáron laktuk be az összes szobát. Akkor még a konyha a spájz mellett volt, télen pedig letakartuk a nappali bútorait, a szoba szélére toltuk őket és középen helyeztük el a pingpongasztalt. A disznóvágás a hátsó udvarban volt, hiszen másként nem igazán lehetett  a Ceauşescu időben, majd itt, a lakásban két szék közé rudakat helyeztek el a szüleim és a mészáros, amiken a kolbászok csüngtek. Emlékszem, amikor télen ebben a nagy lakásban álltunk a befűtött kályha előtt, melegedtünk és szaladtunk az ágyba a paplan alá, ahol felmelegedtünk ismét. Nagy lakás volt, nehéz volt kifűteni, hiszen abban az időszakban mindenből kevés volt, de megoldottuk és érdekes módon az a helyzet még jobban összekovácsolt minket, összebújtunk, ha fáztunk, vagy hiányzott valami. A középső szobát, amit az öcsémmel osztottam meg, apukám szépen berendezte, ahol most pedig a te irodád van, ott volt édesanyámék hálószobája.

A kiadandó lakás helyén pedig édesapám műterme állt, ahol festett. Itt, ahol most ülünk, a főtérre néző nappaliban egy szép koncertzongora volt, amin apukám gyakran játszott. Anyukám zongoraművésznek készült, de egyszer megégette a kezét és lemondott erről az álomról. Mindig kultúrával volt megtelve a lakás, édesapám minden nap klasszikus zenét, vagy éppen Beatlest hallgatott és fütyörészett. Ő egy kolozsvári fiú, aki nagy reménységgel indult az életben, de sajnos a szülők nem figyeltek eléggé rá, amikor kellett, így később rajtunk, a családján élte ki ezt a tudásvágyát. Pici baba voltam, amikor Kolozsvárról Szatmárnémetibe költözött vissza a család, az öcsém már itt született. Az én általános műveltségem 80%-a abból tevődik ki, hogy apukám nap mint nap mesélt. József Attila ódáját úgy tanultam meg, hogy minden nap elmondta nekem. Ide is van tetoválva a karomra: „Itt ülök a csillámló sziklafalon.” Itt nagyon sok értékes pillanatot éltem meg és szeretetben nőttünk fel ebben a kultúrkörnyezetben. Persze megvoltak a szülők között a viták, mint minden családban. Egy ideig volt egy kutyusunk is, egy cocker spániel, Max, aki később velünk együtt költözött el. Érezte azt a valamit is, amit mi egy idő után csak szellemnek neveztünk. Valamikor élt itt egy zsidó bácsi, mivel a Zsidókorzón vagyunk. Mindig éreztük a jelenlétét. Amikor egyedül tanultam a szobámban, mindig az volt az érzésem, hogy valaki figyel engem. Egyszer félelmemben el is szaladtam anyukámhoz a fodrászszalonba, ide, a főtérre, a Pannónia szálló mellé. A kutya sokszor nézett egy irányba, ugatott és érdekes, amikor egyedül voltam, sokkal hangsúlyosabb volt mindez. Anyukám egy barátnője, aki fogékonyabb volt az ilyesmire, egyszer bent maradt egyedül a szobámban, amikor anyukám kiment a konyhába kávét főzni. Majd ő észrevette, hogy a fotelben ül egy idős bácsi, aki nézte őt. Leírta, hogyan nézett ki anyukámnak, majd fényképekről kiderítettük, hogy ez a bácsi itt élt egykor és mivel őket deportálták, valószínűleg a lelke akkor még nem nyugodott meg és visszajárt, bolyongott. De nekünk szép éveket ajándékozott, nem bántott minket. Majd a forradalom által nyíltak a kapuk külföld felé. Édesapám mindig is nagyon szeretett volna kimenni Magyarországra, nehezen hagyta el egykor Kolozsvárt is Szatmárnémeti miatt. Hiányzott a megszokott kultúrkörnyezet, az opera, a színház, de utána itt is megtalálták a helyi színházat, kultúrát szerető embereket. Ő egy olyan buborékot teremtett nekünk, amelyből mai napig táplálkozom. Emlékszem, volt olyan alkalom, amikor felébredtem a délutáni alvásomból és ment a Parasztbecsület, anyukámat hallottam, ahogyan a konyhában tevékenykedik és mindez nekem az otthonérzést jelentette. Persze egy olyan korban kerültem el, amikor ki is kerül a felnőtt gyermek a házból. Magyarország számomra az első lépés volt, de ott csak egy évet éltem és mentem is tovább Németországba. A búcsúzás 1995 körül ettől a lakástól olyan volt, mintha egyből elvágták volna a gyerekkoromat egy ollóval, soha többé nem tudtam visszajönni ide egy kicsit nosztalgiázni. Az, ahogyan elkerültek a dolgok, akik és amilyen módon átvették a lakást, ahogyan megváltozott az életünk, az itt megélt egységünk hirtelen egy rossz energiamezővé vált. Harminc éven keresztül követett engem és nem tudtam mindezt lezárni. Az öcsém azóta is hadakozik. Mondtam is neki, gyere el, nézd meg. Ő Budapesten él, könnyebb lenne számára az út is. De talán ő másként élte meg a gyerekkorát is. Én inkább a napos oldalt látom mindenben, ő a sötétebb részét veszi észre először, pedig egy rendkívül értékes ember. Ebben a nappaliban építettem fel az első fogászati székemet a babáimnak, és akkor, 6 évesen döntöttem el, hogy fogorvos leszek. Az egyetemet már Stuttgart mellett végeztem, itt is élek. Nekem nagyon fontos, imádkozom is érte, hogy meglegyen a lelki békém. Amikor úgy lekerekednek a dolgok és nincs az a vágyakozás. Eleinte kint, Németországban nagyon nagy honvágyam volt. Pedig jó ott élni, ott élt a volt férjem és a családja is, nem voltam egyedül. De borzasztó volt sokszor elviselni a honvágyat, sokszor sírógörcseim voltak. Amikor húsz évvel ezelőtt megszületett a kislányom, ő kikerekített valamit bennem, tompult ez az érzés. De bárhol állok az életben, egy csendesebb pillanatban és nézek kifelé, ott van az a vágyakozás. És itt kiálltam az erkélyre tegnap és azt éreztem, hogy a sejtjeim újra hazakerültek. Érzik azt a rezgést, hogy újra azon a helyen vagyok, ahonnan származom. Szintén József Attila Ódájából van a következő mondat is:
„idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.”
Ezek mind összekapcsolódnak. Milyen nagy volt a valószínűsége, hogy ismét rátaláljak a régi lakásunkra? Ez valahogy jött felém, így kellett történnie. Nem tudom hogyan. Emlékszem, akkor is itthon voltunk Szatmárnémetiben, a nagynéném volt lakásában, teljesen véletlenül azt foglaltuk le. Azokban a napokban, amikor éppen a megnyitó volt, el is sétáltunk itt előtte, lent írta már, hogy l’atelier, elkezdtem keresni a képeket a világhálón, észrevettem, hogy a régi képekből is felhasználtatok. Írtam is akkor az egész családnak, hogy megtaláltam. Mi egykor gyűjtőhely voltunk, mindenki nagyon szívesen jött és úgy örülök, hogy veletek visszajött az a fény és napsütés, amely nekem mindig nagyon fontos volt és táplálta a lelkemet. A hátsó rész sötétebb, az volt az a rész, ahol megnyugodtunk, de idejöttem mindig előre a fénnyel töltekezni. Persze kell az ember is, hogy meglássa a fényt. Az öcsémmel, noha másként látjuk a világot, mégsem tudunk egymás nélkül élni. Voltak csendek, de a legutóbbi nagy összeveszés után is azt mondta, hogy te vagy az egyedüli ember, aki ismeri a lelkem minden zugát, nem tudok nélküled élni, vissza kell találjunk egymáshoz. Most egy olyan perióduson esek át, ahol minden lekerekedik, úgy párkapcsolat, családdal kapcsolatos dolgok. Szerintem apukám is onnan fentről valahogyan segített, hogy nektek is kialakuljon a felújítás és azóta ilyen szépen tudjon működni, hogy nekünk jó legyen és hogy találkozzanak ezek a jó dolgok. Sokan elmentek itthonról külföldre, de mégis keresik a visszautat és talán nehezen találják. Úgy gondolom, mindekiben, aki elmegy, marad egy tátongó seb, ami nem tud begyógyulni, de úgy érzem, hogy ez most nálam megtörtént. Köszönöm ezt nektek!”