Rendhagyó búcsúbeszéd egy ballagó 12. osztálytól – Ádámkó G. Réka írása.

Elvonultak a felhők. Esett ma többször is. A frissen lenyírt fű illata egybeolvadt a júniusi zápor párás földillatával. Nem volt ma szivárvány… Egy sem… Pedig négy évvel ezelőtt dupla szivárványt is láttam a teraszról. Akkor a hatalmas cseresznyefa is megvolt még: ott pompázott bőségesen termő fenségében a szivárvány alatt…

Négy évvel ezelőtt leállt a világ. Maszkok mögé bújtunk. Március idusa sem volt, amikor a tanáriban mindenki pakolászta a dolgait… Mit vigyünk haza, mit hagyjunk ott a szekrényben, fiókunkban, asztalunkon? Meddig fog ez az állapot tartani? Milyen lesz online tanítani? Kétségek közt léptünk ki az iskola kapuján, fájóan pillantottunk vissza. Mikor fogjuk újra látni egymást face to face: osztálytárs osztálytársat, tanár kollégát, diák tanárt…?

Egy álnok, sunyi, alattomos „koronás” vírus beszűkítette a világunkat. Otthon ragadtunk a négy fal között, „édes” kettesben a számítógép képernyőjével. Egy virtuális, élettelen, személytelen térben és időben. Hol a kép nem ment, hol a mikrofon, hol egyik sem… Classroom-ba check in, classroom-ból check out. Mint egy szállodában. De az legalább egy valós tér és helyszín. Rideg, szürke monotónia vette át a zajos, a mindig izgalmakkal tele, színes iskolai élet világát. Fogta a fejét a tanár, hogy ebben az új online rendszerben hogyan tanítsa, okítsa a nebulókat, hogyan és mire adjon jegyet, melyek az online „játékszabályok”, mit enged meg az online oktatási etikett és mit nem? Habár el-elcsattant egy-egy online poén, „XY… nincs most itt, mert a konyhában rántott húst süt”, vagy „XY azért nem tud belépni online angol órára, mert kidobta a Classroom, elvették az áramot, nem megy a wifi”, „Bent maradhat a kutyusom, cicusom órán? Nem fog zavarni stb.” – azért valljuk be, hogy semmi sem volt az igazi. Azok a poénok másként csattannak el, érnek célt, ha szemtől szemben állsz az érintett személlyel. Az az uzsonna csakis úgy finom, ha kilopod a padtársad táskájából, és az a feleléskor megsúgott válasz is akkor ér célba, ha a delikvens a táblánál állva tisztán ki tudja venni, hogyan artikulálod a száddal a szavakat.

Az ember sok mindent kibír. Ezt is kibírtuk. Visszajöttünk az iskola falai közé, a való életbe. A maszkok kis ideig még fent maradtak. Sokszor csak találgattam, hogy ki lehet a maszk mögött, ugyanis a maszkok fölött pislogó szemek nem mindig segítettek a felismerésben, főként, ha valaki huncutul, szánt szándékkal még halkabban is válaszolt: olyankor a hangfelismerés sem segített. Valljuk be, hogy senkinek sem volt könnyű visszatérni a valóságba, az élhető mindennapok azelőttiségébe.

De embernek kell maradnunk mindig, mindenfajta körülményben. Ki kell tartanunk mindig, minden élethelyzetben, még ha olyan nehéz is. Ernest Hemingway, amerikai író egyszerű kubai halásza, Santiago, a Nobel-díjas Az öreg halász és a tenger c. kisregény főszereplője mondta ki azt a mély életigazságot, hogy: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” „But man is not made for defeat. A man can be destroyed but not defeated.”

Kerülhet ránk ezerszínű és fajta maszk, kapszulába zárhat akármilyen ártalmas, bántó vírus… mi nem hagyjuk magunkat, szembenézünk a múlt és a jelen árnyaival, immunisok leszünk minden vírusra… Hiszen tudjuk, hogy a felhők majd úgyis mind elvonulnak, ismét kisüt a nap, láthatunk majd gyönyörűszép szivárványt… és még az is meglehet, hogy egy egykoron kiköpött cseresznyemagból egyszer egy hatalmas, bő termést hozó fa nő valahol a dupla szivárvány alatt…

Szatmárnémeti, 2024. június 6.