A Harag György Társulat ebben az évben is megszervezte a Költészetünk Ünnepe rendezvényt, melynek társszervezője volt a Szamos folyóirat. Az alábbiakban A mantrától a szabadversig című kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakból közlünk részleteket.

Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató

A mai beszélgetés célja, hogy a költészetet egy kicsit vigyük ki abból a burokból, amiben nagyon sokszor tévesen szoktuk értelmezni. A beszélgetés címének az első része közelebb áll a közérthetőséghez és a fiatalokhoz — A mantrától a szabadversig —, a másik része — mi a lényege társadalmi szempontból a költészetnek? — azt próbálja elindítani, hogy társadalmi szempontból közelítsük meg a költészetet. Mi a lényege társadalmi szempontból a költészetnek? Tanárként újra és újra az az érzésem, hogy a költészetet időről időre el kell adni az aktuális korosztálynak. Miért fontos, hogy versek szülessenek? Miért kell verset tanulni? Az én olvasatomban már az ősember korában, az írásbeliség előtt voltak versek. A versbe- és a rímbe foglalás az emlékező művészetnek egy nagyon egyszerű, de hihetetlenül hatékony módja. Minden vallásban vannak olyan versek és szövegek, amiket meg kell tanulni még akkor is, ha nem értjük. Minden vallás fontosnak tartotta, hogy magunkkal vigyünk olyan szellemi kapaszkodókat, melyeket versbe foglaltunk. A Bibliát is versekben írták. A vers és a versnek a megtanulása teljesen természetes volt. A Miatyánk vagy a Hiszek egy… olyan instant, megjegyezendő dolgok voltak, melyek jelen voltak a hívő emberek életében. A vallásos versek és imák nagyon könnyen eladhatókká tettek vallásokat. A francia forradalmat nem lehetett volna eladni, ha nem tartozik hozzá valami nagyon egyszerű és könnyen megjegyezhető dolog. Ilyen a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalma. Ha kiállt volna Rousseau, hogy elmondja magas filozófiáját a forradalomról, közel se tudta volna megfogni az állampolgárokat. A versekben és a nagyon egyszerűen megfogható dolgokban tudunk igazából eszméket közvetíteni. A versírás később professzionálissá vált, a versolvasás és a verstanulás a hétköznapok része volt. Az, aki járatos a keleti vallásokban, tudja, hogy a mantra rövid szövegek ismételgetését jelenti, ez arra szolgál, hogy az elme fókuszáljon. Egy hasonló beszélgetésen hangzott el, hogy valaki egy gyerekkori versét mantraként használja. Krízishelyzetben ezt a verset kezdi el mondogatni. A költészetnek két társadalmi funkcióját érdemes megemlíteni: az egyik a politikában lehetőséget teremtett a szövegsűrítésre, hogy eszméket adjanak át; a másik az identitás erősítése. Amikor például felcsendül a Himnusz szöveges vagy megzenésített változatban, felállunk és valahogy megindítja bennünk az identitásérzést. Egy vers a maga sűrűségében ki tudja fejezni egy nép identitástudatát. Egy-egy szövegnek vagy versnek az ismerete akár úgy, mint egy cinkos ismerete, meghatározott közösségekhez való tartozás. Amikor nem volt szabad kimondani dolgokat, sokszor versben bújtattuk el a gondolatokat, érzéseket. A versben, a sűrített szövegben az a legnagyobb zsenialitás, hogy ha nem igazán értjük, vagy bizonyos életkorokban újraolvassuk a verset és mindig más módon értelmezzük azt, az egy nagyon nagy értéke a szövegnek. Mint minden művészet, a költészet is demokratizál. A matek képletet nem lehet akárhogy értelmezni, a verset mindenki másként értelmezheti. Ez egy olyan érték, ami a mai világban, amikor nagyon sok kérdésre sokfajta válasz van, és ki kell alakítsam az egyéni álláspontomat az álhírek kapcsán, erre nagy szükség van. Sokszor úgy érzem, hogy a költészetet is utolérte a dekonstrukció. A vers nem muszáj rímeljen, nem kell tagolódjon stb. Van viszont egy újraépítési szándék abban, hogy mi az, amit versnek akarunk tekinteni. Azzal, hogy a szövegeket összesűrítjük, régen azért volt fontos, mert nem volt írásbeliség. Ma az adatsűrítésnek aktualitása van. A YouTube-ra egy perc alatt ötszáz óra videót tesznek fel, naponta pedig egymillió óra videótartalmat. Azt, hogy ezt le tudjuk menteni, sűríteni kell az adatot.

A költészet olyan mint az irodalom húsvétja. Mindenki, aki böjtöl, egy meghatározott ok miatt csinálja. Vagy azért, mert utána jobban akarja érezni az ízét, vagy egy gondolati tisztaságot akar. Aki elhatározza, hogy van egy gondolata, amit el akar mondani, de saját magát szabályok közé köti — a versírást rímekhez és képekhez köti —, az irodalomnak ez a böjtje, amikor nem akarom hosszú szövegben elmondani, de végiggondolok egy szónak húsz fajta szinonimáját, amíg eljutok a legmegfelelőbbhöz. Sokkal kiforrottabb, sokkal kikristályosodottabb lesz az a szöveg, ami megszületik. Ebből a szempontból a szónak és az írásnak a böjtjéből megszülető vers hihetetlenül értékes. Igazából olyan korban élünk, amikor a tömörítés nem áll meg a versnél. Tömörítünk hashtagekben, emojikban, posztokban… Hogy mi lesz ennek az adattömörítésnek a finalitása, hol lesz ennek a szerepe a költészetben, ami emészthető lesz a jövő generációinak is, egy nagyon nagy kihívás.

Lakatos-Fleisz Katalin író, irodalomkritikus, tanár

Egy időben elég sok Tóth Árpád-verset olvastam. Nem a melankolikus és lírai téma miatt, hanem egyre inkább azt vettem észre, hogy valami belső koherencia tartja össze a szavakat. Számomra ez versképletnek tűnt, ide tudtam kapcsolni az összes nyugatos formakultuszban író költőt is. A belső koherencia, a belső összetartó erő valahogy olyan erősen kezdett működni bennem, hogy akkor is hallottam a Tóth Árpád-verseknek ezt a belső ritmusát, amikor egy verssort sem tudtam felidézni. Önállóan szálltak bennem ezek a sorok. Azt tudom a magam számára ebből megfogalmazni, hogy itt kapcsolódik a vers a zenéhez. Mondjuk azt, hogy egy versnek van ritmusa, de ez a belső összetartó erő valahogy a versekben még a szavaknál is többet tud mondani. Elválik a szavaktól és a zenéhez kapcsolódik és egyfajta mondás lesz. Nem az a fogalmi nyelv, amelyen mi egymással beszélgetünk, hogy elmondjuk, megmagyarázzuk a dolgokat, hanem mindig egy direkt, valakihez szóló beszéd a vers.

Szilágyi Éva magyartanár

Elhangzott, hogy a vers identitásképző, közben szó esett a mesterséges intelligenciáról. Felteszem a kérdést: a mesterséges intelligenciának miféle identitása van? Ha valahol a művészetet és a verset az önkifejezés egyik eszközeként tekintjük, mert a költő nem csak szól valakihez, nem csak azért írja meg a verset, hogy szóljon valakihez, hanem azért, mert kikívánkozik belőle a szó. A költő az önidentitását fejezi ki a szavakon, a metaforikus beszéden keresztül. Mesterséges intelligenciával lehet verset vagy mesét írni, ha az ember ötleteket ad neki, a művésznek és az embernek még nagyon sokáig szerepe lesz és nem veszi át tőlünk a mesterséges intelligencia a feladatokat. Én hiszem, hogy van jövője a művészetnek, bár a tanárságom utolsó éveiben azt tapasztaltam, hogy a fiatalok nem olvasnak. Azt viszont észrevettem, hogy ha a tanár felolvas, a diákok szívesen hallgatják.

Besenyődi Judit egyetemi hallgató

Nagyon jónak gondolom azt, hogy a fiatalokkal meg kell ismertetni a kortárs költészetet. Jó az, hogy bele kell helyezkedni az új platformokba. Viszont, miért nem jó a TikTok a gyerekeknek? Azért nem jó, mert arra szocializálja őket, hogy gyorsan, sok információt fogadjanak be. Ezért türelmetlenebbekké válnak és még annyira sem figyelnek oda a körülöttük lévő dolgokra. Most az a kérdés, hogy a költészetnek mi a lényege? Az a cél, hogy az olvasót belehelyezzük egy harminc másodperces világba, vagy az, hogy kihozzuk őket ebből?

A bevezetőben szó volt arról, hogy vannak konvenciók. Hogy van-e értelme ezeket a konvenciókat leküzdeni? Gondolok arra, hogy kevesebb muzikalitás, másfajta muzikalitás kerül mostanában a szövegekbe. Azt mondja Matison: az érzést nem lehet megfogni tárgyakkal vagy szavakkal. Az érzést zenével kell megfogni. Ha én érzést akarok továbbítani, akkor zenét kell vigyek a versembe. Le kell küzdeni ennek a médiumnak a határát. A mesterséges intelligenciával kapcsolatosan megjegyezném, hogy Eszterházy szerint azt kell költészetnek nevezni, ami tud arról beszélni, hogy napjainkban is vannak éhező gyerekek. Kérdés, hogy erről hogyan tud beszélni a mesterséges intelligencia?

Bessenyei Gedő István dramaturg

Nagyon sok minden elképzelhető, egy dolog viszont biztos: a művészet annyira rólunk — az emberről, az embernek — szól, hogy semmilyen más következménye nem lesz, minthogy megnő az értéke az ember által létrehozott művészetnek. Ma már sajnos nem olvassák a verset — főként nyomtatott formában —, éppen ezért kellene megtalálni azokat az internetes felületeket, amelyek felhívják a figyelmet az irodalmi alkotásokra.

Jáger Péter Mónika magyartanár, tankönyvíró

Az elhangzottak alapján megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy milyen szempontból vizsgáljuk mi az irodalmat: az alkotó vagy a befogadó szempontjából? Amennyiben a mesterséges intelligenciára gondolunk, valahogy a befogadó egy kicsit háttérbe szorul, a hangsúly az alkotóra kerül. Az irodalom, a műalkotás az egyediségében értékes, éppen ezért azt az egyéni, egyedi belső lelkivilágot, aki egy élő személy, költő tud megfogalmazni és átadni. Ha ezt a kérdést hermeneutikai szempontból közelítjük meg, azt mondhatjuk, hogy az irodalom, a műalkotás egy olyan válasz, ami a bennünk megfogalmazott kérdésre egy adott pillanatban választ ad. Az irodalom értéke éppen abban áll, hogy az adott befogadó, az adott helyzetben képes megszólítani. Fontos, hogy engem úgy szólítson meg, hogy a bennem megfogalmazódott kérdésre választ kapjak. A tanárok szeretnek ilyen szöveget bevinni a gyerekek számára, amelyek nevelő-oktató céllal is rendelkeznek. Ezzel részben az esztétikai és szociális érzéküket szeretnénk fejleszteni. A tömörítés ebben a felgyorsult világban egyre nagyobb szerepet kap.

Fehér Imola költő

Az jutott eszembe, hogy a vers az, amit mondani kell. Ha van aki megírja, van aki elmondja és van aki meghallgatja, akkor ez a folyamat továbbra is fent fog állni. Én nem hiszem, hogy félteni kell a verset, mert generálja magát. Nem egy mesterséges intelligenciával, hanem lélekkel.