Vissza a gyökerekhez – Kun Tibor

Bizony, van azzal úgy a mindenkori ember, hogy miután sok-sok évig hányódik sorsának törékeny bárkáján, az Élet sokszor kíméletlenül háborgó tengerén, és lelkét már agyonmarta a sós tengerpára, lélekvesztőjét pedig szinte hasznavehetetlenné lyuggatta a víz sója, igen, olyankor nagyon jó visszatérni a gyökerekhez. („Vissza a gyökerekhez” — ezekkel a szavakkal köszönt be szomorúan barlangjának nappalijában hűsölő családjának a vadászatból üres kézzel hazatérő ősember, ezáltal jelezvén ama keserű tényt, mely szerint vacsorára a már napok óta rágcsált gyökerek lesznek tálalva).

Így voltam ezzel én is. Több évtizednyi távollét után rajtam is erőt vett az otthon gravitációja. Hazatérésem aztán a viszontlátás örömei mellett egy nagy meglepetéssel is szolgált: elképedve vettem a hírt: az én régi sakkcimborám, a jó öreg Béni bácsi még mindig él! Jó, az még rendben lenne, hogy sokan el vannak majdnem száz évig, de vén barátom azzal az önpusztító életmódjával, ami alatt a pálinka és nikotin mérhetetlen fogyasztását értem, nem is tudom, milyen törvényeket hághatott át: biológia, kémia, anatómia? De az is lehet, hogy drága barátom már csak egy élőhalott, és csak úgy rakosgatják egyik helyről a másikra!

Hogy ez mennyire nem így volt, arról másnap az idősek otthonában, ahol Béni bátyám tanyázott, meggyőződhettem. Az ápoló, aki többek között az ő „nevelőtisztje” is volt, mikor meghallotta, hogy kit keresek, szinte felvillanyozódott, és jókedvűen magyarázott:

— Ó, a mi Béni bácsink! Hát, kedves uram, nem túlzok, ha azt mondom, hogy az öregúr intézményünk ékköve, ő a mindenki kedvence! Hihetetlen, hogy kilencvennyolc évesen valakinek ilyen humora és éleslátása legyen! Ő alapította meg a nyolcvanasok klubját, azaz a vének tanácsát, amelyben csak nyolcvanon túliak ülhetnek. Öten voltak, de tavaly a nyolcvanhat éves Margó néni elszenderült, így négyen maradtak. Köztük van Barka bácsi, aki a maga nyolcvanhét évével az Alzheimer-kór egy ritka változatával „boldogítja” a többieket, és igencsak nehéz elhallgattatni. Egyedül Béni bácsi képes erre! Olyan rébuszokban szól hozzá, hogy szegénykém percekig magába száll azok átgondolásával.

Míg az ápoló ezeket magyarázta, megérkeztünk az udvar közepén terebélyesedő hatalmas diófához, amely alatt állt az asztal, amely mellett a vének „tanácskoztak”. Az asztalfőn Béni bátyám trónolt egy aránytalanul magas széken. Én egyből ráismertem (nikotinintarziás fehér bajusza egyedi volt), és amikor ő is rám ismert, lekászálódott „trónjáról”, és bizony elérzékenyülve öleltük meg egymást. Mindig soványnak ismertem, de most mintha egy újságpapírt melengettem volna a keblemen. Aztán valahogy visszamászott a helyére, engem pedig a jobbján lévő székre intett. Nagyon feszélyezve éreztem magam. Szeptember volt, a dió már kezdett érni, mi pedig egy hatalmas diófa alatt ültünk, és én végig attól féltem, hogy egy dió agyonüti az öreget, vagy csak egyszerűen a fejét benyomja a mellkasába. Már kezdett volna bemutatni a véneknek, amikor az egyik tisztelettudóan rám köszönt:

— Tiszteletem, igazgató elvtárs!

Béni bátyám hamar reagált:

— Barka fiam, anyád üzeni, hogy ha jó kisfiú leszel, küld a labdádba friss levegőt.

No, ez Barka uramnak egyszerre sok volt. Magába roskadt, és percekig némán elemezte az elhangzottakat (az anyja? a labdája? friss levegő?).

Béni bácsi akár azt is hozzátehette volna, hogy óra indul! (Hát erről beszélt az ápoló.) Ezután az öregem bemutatta a másik két aggastyánt. Az egyik „Palika, az igazmondó”, a másik pedig „Józsika, az agyas”. Barka bácsit valahogy nem merte visszaemelni a valóságba. Miután engem, mint régi barátját bemutatott a „fiúknak”, bizony kérdőre vont, hogy ugyan hol kószáltam ilyen sokáig? Nem volt könnyű, de mégiscsak sikerült belepréselnem három évtizedet két mondatba. Aztán én kérdeztem az öreget a sakkozásról.

— Ugyan fiam, sakkozni? Itt? Kivel? Ezekkel? Hát, kérlek, bemutatom neked az analfabéták világválogatottját.

A vének igencsak elégedetlen morajjal fogadták a dicsérő szavakat. Ezután jött egy kis múltidézés, Béni bátyámmal felelevenítettük a régi dolgokat, és ha már a múltban jártunk, (sajnos) „Palika, az igazmondó” is szót kért:

— Hát, tudjátok meg (Béni bácsi már régen és sokszor megtudta), hogy olyan húsz éve baj volt a szívemmel. Őszintén mondom, tudjátok, én sosem hazudok, soha nem ittam és nem dohányoztam, úgyhogy a doki nem volt mivel belém kössön, azt mondta, hogy a nemi élet feléről mondjak le. Jól van, mondom, csak a doktor úr mondja meg, melyik feléről: ne gondoljak rá, vagy ne beszéljek róla? Aztán mégiscsak meg kellett műteni. Tudjátok, én mindig őszintén mondom az igazat, amikor felnyitották a mellkasomat, elment az áram! Megijedtem, és vártam, hogy adják vissza…

— Persze, te ott vártad, hogy adják vissza! Hahaha! Szakította meg Béni bácsi az igazmondást.

— Igen, maga vén kujon — folytatta Pali bácsi —, ott feküdtem, és őszintén, nyitott szívvel vártam, hogy adják vissza.

— Na igen —, így Béni bácsi, bealtatva, álmodban vártad az áramot! Hehehe!

— Kiállhatatlan vénember! — ment át duzzogóba „Palika, az igazmondó”. Ekkor jött „Józsika, az agyas”.

— Hát, nekem meg jó harminc éve mondták az orvosok, hogy az agyam mellett van egy pici daganat, akkora csak mint egy paprikamag, de nyugi, nem veszélyes, ám ki kell venni, hogy mégse legyen ott. Megnyugtatták a családomat, hogy nagyon hamar, egy óra alatt kiveszik. Na, az egy órából kettő lett…

— Persze — csapott le vén barátom —, mert egy órán át keresték azt a pici agyadat!

— Józsi bácsinak nemigen ízlettek ezek a magasztaló szavak, de befejezte. — Azért végül sikerült kivenni.

— Béni bátyám nem bírta ki zárszó nélkül:

— Tudod, Jocókám, én azt mondom, hogy kár volt azt kivenni. Azon a kopasz fejeden milyen jól mutatna egy paprikapalánta. Még akkor néznél ki valahogy.

— Józsi bácsi a megalázottak keserűségével nézett rám:

— Drága barátom, én magát sajnálom, amiért ez az utálatos vénember a barátja.

Ekkor magához tért a rejtvényfejtő Barka bácsi, és aggódó tekintetével a nyakamon rám kérdezett:

— Nagyon nagy a baj, főorvos úr?

Helyettem Béni bácsi válaszolt:

— Kicsi tejfeles köcsög, te szellemileg annyira alultáplált vagy, hogy az agyad kínjában már a hajhagymáidat rágicsálja!

— Csatt neki! Lámpaoltás! Barka bácsi semlegesítve! Óra indul! Most pedig jött az én vén sakkbarátom az orvostudomány összegzésével és méltatásával:

— Tudjátok meg, nyafogó, sírós banda, hogy nem vagytok jók semmire! Így a szívem, úgy az agyam! Semmirekellők! Mit gondoltok, mi lett volna, ha elvisz benneteket egy szívinfarktus, vagy egy agyvérzés? Mi lett volna? Semmi! Olyan normális, épkézláb hullák lettetek volna, mint a legtöbb ember. De mit mondjak én? Már ezelőtt harminc évvel a drága doktornő le akarta vágni a bal lábamat! Na! Ehhez mit szóltok? Hogy néznék ki fél lábbal? Itt lábatlankodnék köztetek, mint egy bohóc! De én megmondtam neki, hogy drága doktornő, arról szó sem lehet! Ugyan, miért nem? Így ő. Azért, így én, mert maga szerint hogyan fogok én fél lábbal sakkozni?  Mikor ezeket mondotta, Béni bácsi sokatmondóan rám sandított, mintha nekem tudnom kellene, hogy hogyan kell fél lábbal sakkozni. Folytatta:

— Nem vágták le, de tíz év múlva mégiscsak kicseréltek benne harminc centi vénát, merthogy a sok dohányzás, meg minden. Ó, elegem van! Az embernek bármi baja van, náluk a cigi meg az ital az oka mindennek. Szerintem a zsíros ennivalótól is lerakódhat a zsír egy vénában. Nem?

Bár ezer éve ismertem az öregurat, mégis, ezen szavak hallatán reflexszerűen ránéztem. A szélcsendes időjárásnak köszönhetően még mindig ott trónolt azon az aránytalanul magas székén, és nem tűnt valami nagy zsírfogyasztónak. Úgy éreztem, hogy most már mennem kell, mert ha még maradok, félő, hogy arcátlanul szemberöhögöm eme díszes társaságot. Már indulófélben voltunk Béni bátyámmal, amikor Barka bácsi elkezdett éledezni, és talán ő is ki akart kísérni. Vén barátom azonban hamar lerendezte:

— Barka fiam, te itt maradsz, én mindjárt jövök anyáddal, és akkor fogunk sárkányt veregetni. Hatott.

Nagyon sokáig foglalkoztatott ennek a látogatásnak az élménye. Volt néhány kérdés, amit feltettem magamnak, és bizony, illett volna felelnem is rájuk. Hogy van az, hogy bár Béni bácsi igen keményen bánik a vénekkel, azok mégis szinte bálványozzák őt?

Az ember egész életében a hegyet mássza. Míg ereje teljében van, addig nem fogad el sem tanácsot, sem segítő kezet, daccá csontosodott önbizalommal kaptat, törtet felfelé, de mikor a hegy túloldalán, a völgy felé ereszkedik, már fáradt, és bizony a fáradtság érzetének velejárója a magányosság érzete. És ott, az út vége felé, a völgyhöz közel már a legnagyobb ajándék az, hogy nem vagyunk egyedül. Ott lent pedig, a völgyben (legyen az akár egy idősek otthona), már csak sópára-rágta lelkeket látunk, akik szétroncsolódott bárkák romjai között bóklásznak, és ha találnak egy olyan darabkát, ami felidézi bennük múltjuk egy szeletét, megállnak egy pillanatra, és talán arra gondolnak, hogy bizony, valamikor nekik is volt egy erős bárkájuk, amellyel büszkén hasították a sokszor kíméletlenül tajtékzó habokat. Nem, ők nem sírnak. A könny a fájdalom és az öröm párlata. Ők már egyiket sem érzik. Bennük, üveges tekintetük mögött egyéb érzés bujkál. A vágy. A vágy vissza a gyökerekhez.